3
3
Az úrnő keresztülvágott a ligeten. Olyan hosszú lépésekkel mérte az avart, mint azok az ügynök kisasszonyok, akik újabb időben Budapest irodáit, kereskedőit látogatják aktatáskával a hónuk alatt, és előfizetéseket gyűjtenek Szent Antal röpirataira vagy a bujdosó király lapjára. A piros és sárga fák, elhalványodott zöld bokrok, levegős rétek, a hervadó liget barátságosan fogadta ölébe az asszony alakját. Hervadt már ez a nő is, bármily ropogóan rakosgatta egymás után lábait. Az úszó pókfonál belekapaszkodott kalapjába, és kondor hajában úgy helyezkedett el, mint ősz hajszál. Mintha azt jelentené a láthatatlan helyről küldött őszi szál, hogy az örömök muladozóban vannak a földről; még ragyog a nap a dáma gyalogsétáján, még porzik az út a fürge cipősarkok alatt, még emelt a fő, a száj édesded szomjúságokkal teli, az őszi darázs mohó étvágya csiklandozza az ínyt, és az orrcimpák megremegnek a sarjú lassan terjengő illatától, amelyet ingujjas városi szolgák kaszálnak a réteken; a kereknek megmaradott kebel még várja azokat a csókokat, amelyek felüdítik, az alig hervadó, telt karok forróbb ölelést ígérnek a szüzek favékony karjainál, és a deréknak alakja még hasonlatos170 a buja cserebogár potrohához, amely tavaszkor a barackfa üde virágai között lakmározik – de már halk, őszi szél fújdogálja körül a hölgy ruházatát, lengeti rókavörös szoknyáját, pergeti kis lába körül a falevelet, meglóbálja kalapjánál a tollat, fanyar vonalat húz ajka mellé, amelyet nem tudnak többé eltüntetni a kendőző szerek. És amíg a ligeten átjutott az úrnő, lépése mind fáradtabb lett, mintha messzi utat járt volna. Lehet, hogy ifjúkorában egy költő verséből kelt útra szitakötőszárnyakon, de midőn a ligetnek abba a részébe ért, amelyet a Szent Szívről nevezett zárda határol: lehullott hímpora, megfogyott szárnya, elhullottak szívéből a gyengéd hangzatok, kihullottak hajából a diadalmasan rezgő hajtűk, lábai elfáradtak a feszes, érzéki táncban. Szinte szégyenkezve állott ott, amíg az aluszékony, borongó zárda felől egy kövér pap jött arra, és messziről üdvözölte a várakozó nőt. – Azon kövér papok közül való volt a jövevény, akik életükben arcukon viselik a másvilági derűt és nyugodalmasságot. Ez a paradicsomi mosoly a középkori barátok találmánya, akik mindig igen jól érezték magukat megerősített kolostoraikban egyik kezükben a mennyország kulcsát mutatták a haldokló fejedelmeknek, másikkal a zsákjukat rázták. Az agyagosok a legpohosabb kancsókat nekik öntötték, a bűnbe esett szép leányok tőlük vártak feloldozást, ólomkarikás ablakaikon nem fért be a lelkiismeret-furdalás ördöge, mert a szenteltvízzel mindent eloszlatnak.
A pap a zárdából jött, bizonyosan sok jó tanácsot hagyott maga után a növendék lányok fejében, és most megállott a liget szélén, s egy darabig szemügyre vette az asszonyt, mint egy csinos takarójú öszvért. Gúnyos mosoly szaladt át kövér arcán… Azok tudnak leginkább gúnyolódni, akik magukat kevésbé figyelik, mint másokat. Elmélyedt lelkek nem tudnak csúfolódni.
(Ben ekkor már az asszony közelében volt. A paptól nem félt.)
– Hát hogyan állunk lelkünkben, asszonyom? Még mindig ellenkezik Krisztus vallásának követése családi érdekével? – kérdezte a pap, és táskás kezét kinyújtotta az asszony felé, de olyanformán, hogy midőn kezéhez ért volna, alig észrevehetőleg megérintette az asszony keblét. – Pedig nemes és jó szív dobog e helyen, az anyaszentegyház bizonyára éppen olyan buzgó hívet lelne itt, mint eddig Izrael.
(Ben hallotta a szavakat, látta a pap érzéki, sóvárgó szemét, észrevette, hogyan simítja az asszony kesztyűs kis kezét suhogó reverendájához.171 Ben eddig csak annyit tudott a papokról és apácákról, hogy lóverseny napján kész veszedelem találkozni velük. Cleminsont egy öreg pap átkozta meg, amikor fejhosszal elveszítette a Legert.)
Az asszony a földre sütötte a szemét. Nyilván erőt gyűjtött magában, hogy megfelelő választ tudjon adni a kedélyes papnak, akinek bizonyára többet megengedett a kelleténél egyszer és másszor.
– Az öreg Weisz, az ön nagyapja, asszonyom, nagyon soká elélhet; az ön lelke addig sem nélkülözheti az anyaszentegyház vigaszát. Az önök vallása sötét és kegyetlen, nem ismeri a megbocsátást, csak a bosszút… Pedig, ugye, sok megbocsátanivalója van minden embernek, így önnek is?… Ön emlékeztet külsejével az első keresztény mártírokra. Olyan arca van, mint a démonnak, aki a szenteket a pusztában kísértette. Ettől a démontól kell megszabadulnia, hogy mártír lehessen. Nincs magasztosabb érzés a szenvedésnél, ha az igaz hitért szenvedünk – folytatta a pap, és éhes szemmel méregette az asszony alakját.
Az asszony hirtelen felvetette a szemét. Dacos láng lövellt a szeméből:
– Azért jöttem ide, hogy ne várakozzon rám hiába, mert a zárdából tán észrevennék ácsorgását. Ne várjon rám holnap sem, azután sem, én nem leszek hitehagyott… Hosszú idő után pénteken este templomban voltam, és ott megesküdtem…
– Már nem szeret – rebegte megrendülve a pap.
Az asszony sötéten nézett maga elé.
A pap reverendája zsebébe nyúlt, zsebkendőt vett elő, és kifújta az orrát. Ezalatt visszanyerte nyugalmát, mire harmadszor is belefújt kendőjébe: már gúnyosan, megvetőleg mosolygott az arca. Talán valamely idézet jutott eszébe Szent Ágostonból, vagy talán arra gondolt, hogy mint igen kövér ember, még megtalálhatja a pesti nők közt szerencséjét. Ebben az időben Pesten nemcsak a színpadon volt kultusza a kövér embereknek, hanem a magánéletben is. A sokáig lenézett kövér emberek diadalmasan jártak-keltek, elcsábították a fiatal leányokat, örökös jókedvükkel kedvencei voltak a társaságnak, mint megannyi jóságos apák szerepeltek ők a bakfisok álmaiban. A kövér pap tehát fenyegetőleg végignézte az asszonyt, mintha azt mondta volna pillantásával: „Még lesz reám szükséged, te elbizakodott, fekete orrlyukú, cukrásztészta-arcú, szemtelen zsidó nő! Még keresnéd majd a jó lelkiatyát, aki kicsapongásaid után172 ismét velőt ád csontjaidba, gerendákat elcsüggedt lelkedbe, bátorságot nyúlszívedbe, tiszta vizet a meggyulladt szemednek, vigasztaló szavakat a füledbe, friss vágyat petyhüdt véredbe… Még lesz idő, amikor ott bőgsz, ahol senki sem lát. Még jön nap, hogy olyan elhagyottan érzed magad, mint a halott a koporsóban, még zokogva kéred a te istenedet, hogy vegye el tőled a keserű poharat, de a te istened nem nyújtja feléd a segítő kezét. Még üldögélsz sűrű fátyol alatt péntek estéken az asszonyok karzatán, de könnyes szemed hiába forgatod segítség után. Még hallom panaszos szavad az álmatlan éj csendjében…”
Ezt vagy mást mondott a pap lesújtó pillantásával, Ben nem tudhatta, miután most volt alkalma először megfigyelhetni az úrnőt a pap társaságában. Ben mindenesetre helyeselte magában a pap távozását, miután a hölgy szomorú, szinte elkomorult arca lassan felengedett. Bizonyos mélabúval nézett egy darabig Ben szeme közé, majd határozottan hozzálépett, és megfogta a Ben kezét:
– Eddig minden új szerelmemért drágán meg kellett fizetni. Sokat kellett szenvedni, ha valamit el akartam érni. De egyetlen szerelmem se volt oly drága, mint te. Hány kedvesemen adtam túl a kedvedért, köztük a legtitkosabbon: lelkiatyámon. Vajon megérdemled ezt a nagy áldozatot, te emberke? – rebegte az úrnő.
Ben megdermedve állott helyén, mint azon bizonyos őszi kancadíj lefutása után, amikor a lovaregylet igazgatósága kitiltotta a versenytérről.
