5
5
Bennek szikrázott a szeme az éhségtől, amíg az úrnő szenvedélyes szavait befejezte. Ben egy tányér káposztáért eladta volna e percben az úrnő lelkét, ráadásul a magáét is. Bennek a gyomrában a Sharp-féle tűhegyű sarkantyúk dolgoztak, amely sarkantyúk használata miatt Sharp zsokét három napra eltiltották a lovaglástól.185
– Most már tudod élettörténetemet. Szeretsz-e? – kérdezte az asszony
Ben hevesen bólintott. Hallott ő mar máskor is élettörténeteket nőktől elmondani, amikor még állásban volt, és barátaival sűrűn megfordult az éjjeli mulatóhelyeken. Ezek az élettörténetek azonban sokkal érdekesebbek, őszintébbek voltak az úrnő előadásánál, mert a valóságos szegényéletből voltak merítve, amely életet Ben is jól ismerte. Tudhatta ő, hogy mit hallgatott el az úrnő? Mit tudhatta, hogy a jól táplált, gondtalan életű, jómódú és egészséges asszonyok negyvenedik évük felé mily forró vágyakat hordanak a vállfűzőjük alatt? A paráznaságot igaz szerelemnek vélik, a kielégítetlen kéjvágyat boldogtalanságnak, akadályozott élvhajhászatukat szerencsétlen házaséletnek minősítik. Ben mindezt nem tudta, csak a szeme kopogott az éhségtől
– Még nem ebédeltem – mormogta Ben, és képzeletében egy tucatnyi tál vonult el párolgó, paprikás káposztával és bennük úszkáló húsdarabokkal.
– Ezen könnyen segíthetünk – mondta az úrnő oly bizalommal, mintha évek óta házaséletet folytatna Bennel. – Nálam mindig van bőséges ebéd. Férjem éppen üzleti úton van. Bizonyosan jobban töltötte eddig idejét Bécsben, mint én Pesten.
Nem sokáig kellett Bennek az ebédre várni. Az úrnő az Andrássy út környékén egy villa vasból kovácsolt ajtajára tette a kezét, amely ajtó mögött a járókelők véleménye szerint a boldogság lakik. A kapu halkan nyikorgott, aztán becsapódott. Ben azt gondolta magában, hogy fogoly, és szemével a magas kerítést méregette.
A lépcsőház a kertre nyílott, amely kert még tele volt különböző színű virágokkal. Piros, lila, sárga virágok üdvözölték a látogatót. A háttérben sárgult, nagy fa teregette szét gyönyörű szoknyáját. Zöld hajú, leheletlombozatú fenyő állott a sarokban, amely korántsem hasonlított már a viharos hegyeken lakó hatalmas testvéreihez, elfonnyadt, elfinomodott, mint a szép parasztlányok, akik huzamosabb ideig szobalányok Pesten. Enyhén, lágyan kanyarogtak a kerti utak, mintha gondjuk lett volna rá, hogy a ház lakói ne fejtsenek ki nagy fáradságot, ha a kert különböző pontjait megközelítik. Hosszú szőrű, fehér kutya őrizte a gazdag emberek otthonát.
Bíborpiros szőnyeg futott fel a lépcsőkön, öreg inas állott az előszobában, és egy középső teremből jobbra-balra nyíltak a szobák.186 A szokásos pesti úrilakás volt, amilyenben több ezer ember is lakik Budapesten, de Ben még nem látott ilyent. Az éhség nem engedte, hogy jól szemügyre vehesse a bútorokat, szőnyegeket, képeket, bár kevésbé érezte a sarkantyút a gyomrában, mióta a lakásban tartózkodott. Az éhség nem mert velejönni e szokatlan helyre. Bizonyosan odakünn maradt a kapuban, és egy rongyos, piszkos eb alakjában várja vissza Bent.
Az úrnő eltűnt egy percre, és virágos háziruhában, frissen mosakodva, illatozva jelent meg. De Bennek elég volt ez a perc, hogy az elébe helyezett konyakosüveget csaknem fenékig kiürítse. Jó konyak volt. A „Sacher” bárban ivott utoljára ilyet a bécsi versenyek alatt.
Az úrnő vidoran, kedvesen mosolyogva vezette Bent az ebédlőbe, ahol kettőjük részére volt terítve. A fehér kesztyűs, öreg inas már kimerte a levest, amelyben zsemléből való gombócka úszott, zeller, sárgarépa tarkított, és a levesestálból egy kakasfej is nézegetett Benre. Finomra szelt kenyér feküdt az asztalkendő mellett, az ezüst halkan csengett, a szolga nesztelenül járt ki és be, az úrnő változatlan kedvességgel mosolygott Benre.
Leves után különböző előételek következtek, amelyeknek olyan ízük volt, mintha sokféle pástétomból keverték volna őket. Bennek egy fogolypástétom nyerte meg tetszését. Ilyen pástétomot evett a „Vörös Malom”-ban, miután Rizibizi nyergében a 100 császári és királyi aranyas versenyt megnyerte, és szerelmes volt Fiáker Milibe. Majd a sültek és szárnyasok következtek. A marhahús oly porhanyós volt, hogy Ben elfelejtette megrágni. A kappan boldog önfeláldozással úszott aranyos levében.
– Három vendégem volt meghíva mára. A költő, a katona, a pap – mondta az úrnő. – De túladtam valamennyin a te kedvedért, emberke. A költő a főtt marhahúst szerette, mert csak ritkán jutott Bécsbe, ahol a világ legjobb marhahúsát mérik. Edd meg tehát az ő marhahúsát, emberke. Brünnből hozatom, ha a költőt ebédre hívom. Azt hiszem, egészségedre válik. – Ez a fél tucat tyúkláb a katona részére volt előkészítve, mert a katonának a tyúkláb volt a kedvenc eledele. Némelyik oly nagy, mintha struccé volna. Egy vidéki majorból küldik az óriás tyúkokat, midőn a katona a vendégem. – Hát ezekhez a kis húspogácsákhoz mit szólsz, emberke? Bárány- és galambkeverék ez, amelynek receptjét ma már csak a187 kolostorokban ismerik. Én azonban megszereztem a receptet, hogy a papomnak kedveskedjek vele. Edd meg a pogácsákat, mert a papot sem várom többé ebédre. Megbosszulom magam a hűtleneken.
Ben, bár kis termetű ember volt, nem felejtette el, hogy zsoké volt valamikor, és ha hozzálátott, hatalmasan tudott enni és inni. A régi szeretők kedvenc eledeleit egymás után pakolta be. Körülnézett, vajon az úrnő törvényes férje részére nem süttetett-e valami csemegét? De nem talált semmit az asztalon.
Az úrnő az italokkal kínálgatta Bent.
Frissen habzó, mélyen ragyogó sörrel telt kancsót tett Ben elé.
– Ez schwecháti sör, és a költőmnek volt kedvenc itala. Egyetlen kocsmában mérik Pesten, mégpedig a Király utcában, egy régi sörházban. Költőm mindig több kancsóval felhajtott a sörből, ha vendégül láttam. Kövesd példáját, emberke. Nem mehetünk Bécsbe sört inni a „Kulmbacher”-hoz. Elégedjünk meg Pesttel.
Bent nem nagyon kellett biztatni.
Az úrnő egy palack leánykaaszút nyittatott fel.
– Ezt katonám kedvelte, de csak elsején jutott hozzá, abban a József körúti kávéházban, ahol zene mellett szoktak a tisztek üldögélni.
Majd zöld likőrt öntött az úrnő.
– Ez egyházi ital, emberke. Francia szerzetesek őrzik a titkát. Sokfelé hamisítják, de én papom révén hozzájutottam néhány eredeti palackhoz.
Ben a pap italát is elfogyasztotta.
Ezután az úrnő ölébe vonta Bent, és annyi mindenféle játékot űzött vele, amit csak az ezeregyéjszakabeli nők és a pesti negyvenéves asszonyok tudnak. Hol tanulják meg a gyönyörnek e titkait? Bizonyosan van valahol egy iskola, ahol őket erre megtanítgatják, mert mindnyájan jól tudják feladatukat. Ben olyan boldog volt, mint élete legszebb napján, miután rogyásig megfogadott lován, egy Feodora nevű kancán az őszi díjat fejhosszal megnyerte.
Ben a díványon elszenderedett, és arra ébredt, hogy javában dögönyözik a mellét, a hátát. Botütéseket érzett teste minden elképzelhető részén. Csépelték, mint még soha életében. Talpra ugrott, amint ezt a botok miatt tehette, és iszonyatosan kezdett jajgatni.
Hárman állottak vele szemben.
A szelíd költőnek vérben forgott a szeme, amint magasra emelt188 egy léniát. A katona olyan hevesen támadott, mintha háborúban lett volna. A pap görcsöket kötött a zsebkendőjére, és azzal ütötte Bent.
– Mit akarnak tőlem? – üvöltött Ben, és menekült az asztal körül.
– Te gazember, visszaéltél egy védtelen nő helyzetével, ezért meglakolsz – kiáltott a költő.
– Itt hagyod mind a két füledet, te rabló – vezényelt a katona.
– Sóba mártott virgács jár neki – tódította a pap.
Az alázatos öreg inas végre galléron ragadta Bent, és kivetette az utcára.
Ott állott Ben az út közepén, a pesti villanegyedben. Szemét dörzsölte. Álmodott talán? Ám a testén sajgó botütések, az arcán égő pofonok csakhamar felvilágosították, hogy korántsem volt álom, ami vele történt. Szégyen és düh fojtogatta a zsokét. Vissza akart menni a házba, hogy felelősségre vonja támadóit, akik talán ugyanígy bántalmazták a jóságos úrnőt is, ámde a leereszkedett sötétségben nem ismerte fel a villát, ahol vendégségben volt. Itt a házak, kertek mind egyformák, mint a boldogság és gazdagság szigetén. Az ablakok függönyei mögül csak gyenge fény ömlik a külvilágba. A halk szavak nem hallatszanak az utcára. A léptek oly csendesek, mintha takarékoskodnának velük. Az indulatok és szenvedélyek elrejtőznek a kapuk megett. Ben hiába kereste a vaskerítések mögött azokat a gyönyörű virágokat, amelyeket nappal látott. A piros és lila virágok elmentek másfelé szolgálatot teljesíteni, ahol a szerelem ütött tanyát. Innen elköltözött az igaz szerelem – gondolta Ben eszeveszett dühvel.
Egész reggelig járt az utcákon, mint egy háborodott. Folyton a gyönyörű asszonyra gondolt, aki oly kegyes és jóságos volt hozzá, akinek arcát, szemét élete végéig nem felejtheti. Vajon mi történt a gyönyörűvel, az egyetlennel? Vajon őt is bántalmazták az üldözők? Bennek úgy rémlett, hogy segélykiáltásokat hall az erkélyekről, amelyek alatt elhalad, zörgetnek a kapukon, amelyek előtt megáll. Futamodó lépések közelednek mögötte, amelyek hirtelen megállanak.
Ben még sohasem szenvedett így életében. Szerelmes volt, szerencsétlen volt. Azt hitte, hogy nem éri meg a reggelt a gyötrelem miatt, mely lázba borította egész valóját. Egyszer a hideg rázta, hogy a fogai vacogtak, máskor szédülten támaszkodott a falnak.
– Rizili – rebegte, mint egy haldokló.
Amint virradni kezdett, a Városligetnek vette útját, és letelepedett arra a padra, ahol az úrnővel először beszélt. A homokban még felfedezni vélte Rizili lábnyomait. A fák és bokrok még a tegnapi elbeszélésen gondolkoztak. A görbe botos kertőr messziről kérdőleg nézett: hova lett a gyönyörű úrnő Ben mellől?
Délfelé járt az idő, amikor gyors, könnyed léptek közeledtek, mint az ősz jár az erdőn. Az úrnő jött, lesütött szemmel, sápadtan. Tiroli vadászruha volt rajta, mert az idő esőre állt. Ben gondolkozás nélkül térdre vetette magát Rizili előtt.
Az úrnő csodálkozva, megdöbbenve nézett a térdeplő emberkére.
– Megbolondult? – kiáltotta rideg, szigorú hangon.
– Rizili, nem ismer?
– Én sohasem láttam önt. Kotródjék!
Az úrnő gyorsabbra vette lépteit. Az öreg kertőr az elcsapott zsoké vállára helyezte a kezét.
– Sokat tetszett inni, uracskám.
Ben valóban úgy érezte, hogy forog körülötte a világ. Tátott szájjal nézett az úrnő karcsú alakja után. És amint az távolodott az őszi ligetben, amint messzebbre-messzebbre mendegélt a kalapka mellett lengő fehér toll, mint a vitorla; amint a sárga-barna bokrok eltüntették előtte mennyországát, úgy kúszott fel a fájdalom kígyója agyvelejéhez. Futni kezdett… Csak homályosan rémlett előtte, hogy a lóversenytér felé kell sietnie, ahol már tudja a fát, amely várja őt.
(1922)190
