ELSŐ FEJEZET • Hősünk
ELSŐ FEJEZET • Hősünk
Egy borbélyműhely ajtajára volt festve, mégpedig a város előkelő helyén, a ferenci-barátok terén, ugyanott, ahol valamikor ifjabb Ábrányi Kornél oroszlános arcképe is díszelgett, mikor még a szomszédos házban volt a Pesti Napló szerkesztősége, és a ravasz borbély a szerkesztő arcképével vonzotta magához az újság munkatársait és olvasóit. Sok volt még a szakállas férfi Pesten, a borbélyoknak nem járt olyan könnyedén a kés a kezükben, mint mostanában, amikor a legtöbb férfi borotvált állú.
Ugyanezért ebben az időben igen fontos körülmény volt az, hogy a borbélyműhelyek ajtajára kinek az arcképét festik. Így látni lehetett Deák Ferencet kipödrött bajsszal az „Angol királynő” szomszédságában; Podmaniczky Frigyest egy Cukor utcai fodrászmester választotta ideáljának. A Józsefvárosban, ahol erős talaja volt a függetlenségi pártnak, gyakran találkoztunk Petőfi Sándor arcképével a zörgő cintányérok alatt. Persze, ezek a „festmények” nem mindig hasonlítottak ahhoz a nevezetes hazafihoz, akit ábrázolni óhajtottak, de nem azért volt a figarónak szája, hogy elhallgatta volna pátrónusa nevét.
A mi hősünket a borbély röviden csak így szokta bemutatgatni:
– Az utolsó magyar gavallér!
Törhette aztán a fejét a borbélyszékben ülő egyén, hogy ki is volt az utolsó magyar gavallér? Hiszen annyian voltak valaha e nevezetességek az országban, hogy nehéz lett volna a pálmát átnyújtani. A borotva éppen a gégéjén kaparászott a hallgatónak, jobbnak vélte nem sokat kérdezősködni.171
Az arckép nem volt borbélyok szerelme: díszmagyaros vagy huszáros, hanem egyszerű úriember arcképe. Rá lehetett volna fogni, hogy az imént találkoztunk vele a Nemzeti Kaszinó előtt, vagy a Váci utcában. De az is lehetséges volt, hogy az előbb bújt ki porköpenyegéből a „Fehér Hattyú” udvarán, ahová tengelyen érkeztek a vidéki urak.
Tán soha senki nem tudta volna megállapítani az arckép eredetijét, ha a nagyravágyó borbélynak eszébe nem jut „hölgyfodrászatot” alapítani. A figarók már sok bajt csináltak a fecsegésükkel, de még több zavart okoznak az emberek a nagyravágyásukkal. A mi borbélyunk pedig olyan természetű ember volt, hogy a Sebestyén téri „Csigá”-ban esténként olyan hazugságokkal traktálta asztaltársait, a Párizsi utca susztereit, hogy a jámborok csaknem lefordultak a székről. A borbély kereste a feltűnőséget.
A „hölgyfodrászathoz” mindenekelőtt egy női arcképre volt szüksége a boltnak, amelyet ugyancsak a cintányérok alá kell akasztani. Ma is láthatók még ilyen fodros, selymes, mosolygós női arcok a szappanhabba fagyott képű gavallérok szomszédságában, olyan borbélyoknál, ahol a nőket is fésülik, de a mi időnkben még ritkaság volt Pesten a nyilvános női fodrász, a borbélylegények lenge léptekkel vették az emeleteket, amikor a házakhoz jártak tudományukkal.
Mit, mit nem tett a nagyravágyó borbély terve keresztülviteléhez? Odafestette az ajtó másik oldalára arcképét egy híres szép asszonynak, akit mindenki ismert Pesten. Egyébként a szép asszonynak is olyan előkelő férje volt, aki maga már évek óta őrködött egy Kishíd utcai borbély műhely bejáratánál, mégpedig meggypiros díszmagyarban és szép Henrik IV.-szakállal, olyan tekintélyesen, hogy a hordárok tán köszöngettek is neki. Ennek az úriembernek nevét mindenki ismerte a városban. Annál nagyobb feltűnést keltett tehát, hogy világszép felesége, az ünnepelt bálkirálynő, aki legutóbb éppen a budai Várban tartott táncestélyen járta el a palotástáncot az udvar előtt: nem a férje arcképe mellé került a Kishíd utcai borbélyhoz, hanem egy idegen úr mellé a Ferenciek terére.
Pest kis város most is, de akkoriban az utcák még olyan keskenyek172 voltak, hogy a sánta vénasszonyok is átballaghattak rajtuk; hát még a pletykák mily könnyedén szálldostak azokban a belvárosi házakban, ahonnan az ablakokból lehet átbeszélgetni egymáshoz! A világszép asszony, a kegyelmes dáma az ország gavallérjának a szomszédságába került. Csodájára jártak ennek a látványosságnak a pestiek. A Ferenciek tere nincsen olyan messzire, hogy oda el ne mehetnének akár a betegek és öregek is. Aztán az arckép nagyszerűen sikerült, pedig nem is Munkácsy Mihály festette. A szép asszony abban a gyöngyös, magyaros öltözetben volt megörökítve, amely ruházatban az udvarnál táncolt. Csak a haja volt frufrura fésülve, mint Erzsébet királynéé… Különben is, amint a pestiek közelebbről szemügyre vették a képet, igen kezdték csóválgatni a fejüket a királynével való hasonlóságon.
A Lánchíd oroszlánjainak azt a hiányosságát, hogy hiányzanak a nyelveik: az anekdota szerint egy suszterinas fedezte fel, mire a Lánchíd építője nyomban a Dunába ugrott.
A barátok terén látható borbélykép előtt Gromon Dezső, az államtitkár szólta el magát lapos karimájú cilinderkalapja alól:
– Hiszen ez a kép csak nyakig a molett Pest megyei főispánnéé – a fej a felséges királynéé.
Gromon Dezső nagy műértő volt; a képeket tán kevésbé ismerte, mint az asszonyokat. Az ő megjegyzésének nyomatéka volt még Pesten is, ahol annyi sok volt már az okos ember. Festhetett Margittay Tihamér reggeltől estig – egyik képéről sem beszéltek annyit a városban, mint az ismeretlen „szobafestő” munkájáról, a galambbegyű Pest megyei főispánné alakjából és Erzsébet királyné arcából összekombinált borbélyképről. A hölgyeket egyformán kompromittálja szomszédságával az utolsó magyar gavallér. Hisz mind a két asszonynak van férje, ahol a kellő helyen volna, miért megy el idegenbe, más férfi társaságába? Az egyik asszonynak a férje a vármegyeház gyűléstermében ül a legmagasabb helyen, a másik asszony ura rávereti arcképét minden ezüstre, aranyra, amit Körmöcbánya terem; talán, ha szépen megkéri a felesége, az ő arcát is megörökíttette173 volna néhány talléron, hisz már megtette ezt valaha Mária Terézia is.
– Nem adnék egy fületlen gombot az utolsó magyar gavallér fejéért – mondta a „Koroná”-ban Eördögh Róbert. – Ha a főispán meg nem pisztolyozza, akkor becsukatja Ferenc József.
Eördögh Róbert komolyan mondott mindent a kávéházi törzsasztalnál. Ezüstlapból volt a koponyája teteje a königgrätzi csata emlékére. A feleséges emberek estefelé szaladtak haza a hírrel, mit mondott a kávéházban Róbert.
De Pest egyéb társashelyein sem beszéltek egyébről, mint a szeméremsértő borbélyképről. Igaz, hogy a királyné oly élvetegen, gyönyörködve, önfeledten mosolyog, mintha a legjobb napját élné életének, de azért mégiscsak nagy szemtelenség kellett ahhoz, hogy a királyné fejéhez éppen annak a nőnek a testét fessék, akire tudvalevőleg féltékeny volt őfelsége neje. Erzsébetnek a szeme „sikerült” legjobban, mint később megállapították. Olyan volt a szeme, mintha éjjelizenét hallgatott volna az álmatlan éjszakán. Viszont a főispánné híres szép vállai tán kerekebbek is a valóságnál.
– Akárki legyen az az utolsó magyar gavallér, vasra veretem – kiáltott fel Thaisz, az akkori főkapitány, mert éppen feljelentették őkelmét, hogy megzsarolta a mulatóhely-tulajdonosnőket.
