MÁSODIK FEJEZET • Ki volt az utolsó magyar gavallér?
MÁSODIK FEJEZET • Ki volt az utolsó magyar gavallér?
Amíg élt, a „Vadászkürt”-ben ült. Ide címeztette a leveleit, itt fogadta a vendégeit, akik az ország minden részéből felkeresték. Sohasem fogyasztott mást, mint kis csésze feketekávét. Nagyobb pénzt nem láttak nála az ezüstforintosnál, amelyet a mellénye felső zsebéből csúsztatva vont elő. Mégis mindenki tisztelte, még azok is, akik a saját kastélyukban látták vendégül barátaikat; akik eldorádói lakomákat szoktak kivörösödött arccal ebédre megenni; sőt azok is, akik174 mindennap ezerforintos bankót váltottak a nagytrafikban vagy a kaszinóban.
Kora lehetett negyven esztendő. De ha büszke férfiönérzet lepte meg az arcát: olyan ifjúnak tűnt fel, mint Zrínyi Miklós a halála előtt. Ha pedig szelíden, mint a téli rőzseláng mosolygott barátai tréfái felett: olyan bölcs öregembernek látszott, mint Deák Ferenc. Egyébként egyforma, egykedvű hangulatban volt mindig, mintha semmi köze se volna a hetivásáros élethez, az ambícióval kereskedő férfiakhoz, a szépségükkel hivalkodó nőkhöz. De azért mégsem volt csukott könyv, amelybe tán eltemetett titkok vannak írva, nem volt gőgös nemesi címer, amely kővé meredve hagyja elmúlni az időt maga fölött. Közvetlen, nyílt, őszinte volt, mint akinek mindig olyan tiszta a lelke, mint az inge.
A kártyásasztalok mellett csendes érdeklődéssel ment el, mintha valami testgyakorlati mutatványt szemlélne.
A vitatkozókat, politizálókat, felhevült társalgókat olyan csendesen, megértéssel hallgatta, mint egy öreg bíró a fiatal ügyvédeket.
A pincéreknek csak a szemével intett, hogy járatlan vidéki ember azt hihette volna, hogy ő a fogadó tulajdonosa.
Mielőtt a vendégfogadóba jött volna: végigment a Váci utcán, olyan kedvesen köszöntve a nőket, mintha azok mind a testvérhúgai volnának, a férfiakat üdvözölve, mint hű bajtársakat, akikkel valahol, valamerre, valamely nagy feladatot derekasan megoldott. Nem mondhatni, hogy vevője lett volna az itteni kereskedéseknek, a boltosok mégis oly nyájasan üdvözölték őt küszöbeikről, mintha tegnap tett volna nagyobb bevásárlást. A Belváros kis terein posztoló rendőrök tiszteletteljesen szalutáltak neki, mintha ő volna a polgármester öccse. Fensőséges nyugalmával tán megállította volna a megvadult lovat is, ennek hiányában csak a kezdő aszfaltbetyárokat hozta zavarba, akik éppen valamely csinos hölgyet fixíroztak.
Arra született, hogy mindenki tisztelje.
Holott külseje nem volt félelmetes. Ha katonamérték alá állott volna: a sreiberek százhatvan centimétert írnak be testi magasságáról. Csak annyira volt vállas, mint azok az előkelő urak, akik a nap175 bizonyos óráját a vívóklubban töltik, és az elhájasodás miatt lemondtak az ebéd utáni álomról. Ruházkodásán csak az volt tán feltűnő, hogy télen is félcipőt viselt, mint gróf Károlyi István, egyébként igen szolid színű, angol ruhákba öltözködött, amely szöveteket a szabók érett gentlemaneknek való szöveteknek hívnak. A nyakkendők közül a mályvaszínűeket kedvelte, antik, turbános főt ábrázoló fővel. A mellénye sohasem volt kivágva, mint egy dandyé vagy elöljárósági díjnoké, csupán annyira, hogy mindig hófehér ingéből egy csík látszott. Azt pedig csak szakavatott szem vehette észre, hogy kemény gallérja és kézelője az ingéhez van varrva. Széles, fekete selyemből való tiszti óra tartóján egy soha senki előtt fel nem nyitott régi medaliont viselt. Kisujján nem hivalkodott pecsétgyűrűje; mintha valóban csak azért lett volna ott, hogy leveleit lepecsételje vele. A borbélynál sohasem engedte bespriccelni az arcát kölnivízzel, sőt a Hajó utcai borbélytól elpártolt a Kishíd utcaihoz, amikor Kukli úr, a segéd, ott vállalt kondíciót, mert ő tudta leggyorsabban és legenyhébben megborotválni. A haját nyáron rövidre nyíratta, mint az evezősök, télen könnyedén és pomádé nélkül fésülte fürteit, amelyek oly enyhén göndörödtek, mint valaha az öregebb Andrássy Gyuláé.
Ha ezek a hajfürtök nem mutattak volna valamely felvidéki svihákságra, barna, puskaporos arcszíne miatt kunsági úrnak is lehetne őt mondani. A szürke cilinderkalap alól, amelyet nyaranta viselt, oly barnán tekintett ki arca, mintha napjait nem a kávéházban, hanem az evezősklubban töltené. Talán éppen szürke cilinderkalapja volt rajta a legfeltűnőbb, mert ilyesmit ez idő tájt csak Batthyány Elemér és egy élclapszerkesztő mert a fejére tenni.
– Hát a szeme, a szeme? – kérdik női olvasóim.
A szeme olyan volt, mint egy emlékkönyv, amelyben emlékezetes, de hervadt virágokat őriznek; verseket dugdosnak, amelyekről új korukban azt hitték, hogy sohasem kopnak el. Kék volt a szeme, ami barna férfinál ritkaság; de nem azon kék szemek közül való, amelyek szőke férfiak tulajdonai, amely szemek látszólag mindig azt lesik, hogyan lophassák el a kis kezeket vagy a kis kezekről a karikagyűrűket176 (amely kezek ezalatt gyanútlanul hímeznek vagy horgolnak). Hősünk kék szeme a melankolikus kék szemek osztályához tartozott; az ilyen szemekre szeretnek az optikusok erős üveget tenni, hogy elrejtsék a gyöngédséget, érzelmességet, holdkórosságot. Az ilyen szemektől nem féltik a férfiak feleségeiket, még ha eszükbe is jutna a régi közmondás, hogy: „hajlandó a pendely, esendő az ember”. – Nem, az utolsó magyar gavallér nem esendő.
A jó gazdasszonyok kedvéért még azt is el kell mondanom, hogy az utolsó magyar gavallér értett a tű és cérna kezeléséhez. Maga varrta fel gombját, ha leszakadt. Huszonnégy inge volt, amelyet tizenkettőnként mosatott, de nem „intézetben”, hanem házi mosónővel – mégse tartozott a legszerencsésebb emberek közé.
Lám, itt van ennek a bolond borbélynak a dolga, aki okkal vagy ok nélkül most a legnagyobb bajba keverte, felborította nyugodalmas életét. Addig sem szeretett a Ferenciek terén eljárkálni, amíg egyedül függött a borbélybolt előtt. Attól félt, hogy a kezüket lóbáló fiákerosok (akik mindig udvariasan köszöntötték, bár fuvarjukat sohasem vette igénybe) egyszer csak észreveszik a nagy hasonlóságot a borbélykép és közte, elkiáltják magukat, akkor aztán mehet akár a Dunának. Ő nagyon jól tudta, hogy a borbély az ő arcképét festette meg, kihízelgett, kikönyörgött tőle egy fotográfiát, amikor a mester még segéd volt. De remélte, hogy erről a titokról senkinek nincs tudomása, csak kettőjüknek.
Most azonban, mikor a borbély az új női képpel felkavarta a város közvéleményét, hősünk mind hosszabb időt töltött lakásán, és mind rövidebb időt a „Vadászkürt”-ben.
– Talán beteg vagy? – kérdezték barátai, mikor a kávéházban megjelent.
– Köszönöm kérdésedet, jól érzem magam – felelt szokásos udvariasságával, de sápadt arccal hősünk.
Aztán újságot vett kezébe, de az újság megöl most már állandóan Parányi István királyi tanácsos urat hallgatta, akinek mindig voltak új szivarok és friss hírek a tárcájában. Ezekben a napokban a hatalmas kávéházi vendég így beszélt:177 – Nyomában vannak már az utolsó magyar gavallérnak. A főispánné kútba akart ugrani a szégyen miatt. A királynénak Korfuba megsürgönyözték a dolgot, most válaszát várják. A kabinetiroda Bécsből szigorú utasítást küldött Thaisz főkapitánynak. A főispán tegnap a „Fiume” kávéházban járt, nyilván párbajsegédeket keresett. De a cifrája csak akkor következik, amikor őfelsége is megtudja a dolgot. Őfelsége férfi a talpán.
Hősünk szokásos nyugalmát most sem vesztette el, csak valamivel korábban ment haza a kávéházból. Otthon szinte önkéntelenül felnyitotta azt a bőröndöt, amelyben rendes ember módjára az elhasznált zsebkendőket szokta gyűjteni. A bőröndöt kiürítette, anélkül hogy bővebben gondolkozott volna a dolgon.
Estefelé zuhogó zápor szakadt a fővárosra. Az öreg esőcsatornák úgy működtek, mint fiatal dobosok. Hősünk előszobájában egy harang lógott, amelyet a látogatók meghúztak. Most is megszólalt a harang.
Hősünk barátságosan ajtót nyitott. Semmi izgalom nem látszott rajta, amikor átázott barátját, Parányi István királyi tanácsost bevezette a szobába. A tanácsos régebben a rendőrség ügyvédje volt. Körülnézett:
– Hm. Te elutazol? – kérdezte a bőröndre pillantva. – Mit se szóltál erről a „Kürt”-ben.178
