HUSZONÖTÖDIK FEJEZET • Gavallért minden bajból megmenti Szobieszki János király
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET • Gavallért minden bajból megmenti Szobieszki János király
Lehetséges az, hogy a felkent, megkoronázott királyoknak olyan hatalmuk legyen, hogy még a másvilágról is, egy ódon apátsági templom elhagyott sírboltjából is kinyújtják kezüket, ha arról van szó, hogy kedvelt hívükön segítsenek? A királyok hatalma végtelen.
Szobieszki Jánost Lengyelország szent királyai között emlegeti a bús emlékezet, aki hazája felszabadításáért sokat szenvedett. Nos, Szobieszki János halála után háromszáz esztendővel is jót cselekedett. Megmentett egy magyar gavallért a végromlásból.
Az történt ugyanis (amiről tollfosztás mellett még sokáig beszélnek az álmodozó nők ezen a vidéken), hogy Gavallér titokzatos eltűnésének második napján levelet hozott a posta Kohut ügyvéd úrnak. A levél „egyenesen Krakkóból jött”, és benne arról értesíti Kohut urat a lengyel fiskális, hogy ügyfelével záros határidőn belül jelenjen meg ama bizonyos örökség felvétele céljából.
Igen ám, de hol van Gavallér?
Az utolsó nyomok a „Morgó” kocsmánál végződnek. Itt fokhagymás pirítóst, valamint oldalasszalonnát evett, amelyet Hájfli boltjából hozott magával. Megivott tizenkét deci bort, mint a zsidó vallotta az érdeklődőknek, akik nagy csapatban lepték el a levél megérkezése után az elhagyott kocsmát. Mindenki felcsapott önkéntes kutatónak a „lengyel korona örököse” után. Legbuzgóbb volt Stoff nyugalmazott főhadnagy, aki mindig tűzbe-vízbe ment barátaiért. Míg az asszonyok arról beszélgettek, hogy Kohutné már beadta a válópört az ura ellen, hogy Gavallérhoz férjhez mehessen.
De hát hol van Gavallér?
A levél megérkezése előtt még azt beszélték a „Három Zsidó-lány”-nál, hogy Gavallér gyáván megszökött a városból. „Letette a vizsgát!” – mondta Gyógyszerész. Vagy talán nem is ő mondta,261 mert a levél megérkezése után oda nyilatkozott, hogy egyetlen, igaz jó barátját egész életén át gyászolni fogja, miután az bizonyosan a vályogvető gödrökben öngyilkosságot követett el a rágalmak miatt, amelyekkel ebben a „komisz városban” illették.
Olyan izgalom keletkezett a városban, amilyen azóta se volt, mióta Puczér Pistát megverték a csizmadiaszínben a saját párthívei. Hol van Gavallér? Csak nem akar tán elrejtőzni most jó barátai elől, akik a rossz napokban mellette kitartottak? Igaz, hogy nem jött el Nikelszkyékhez a disznótorra, de mindenki látta, hogy terítve volt a részére. És elfeledte volna a szüretet, ahol örök barátságot fogadott annyi úriemberrel?
– Végre – hiszen semmi se maradhat örökké titok – megérkezett a hír, hogy Gavallért megszöktették.
Hiszen igaz, hogy módos lányokat már elég gyakran megszöktettek ezen a vidéken is, mint akár máshol. Az éhenkórász udvarlók addig ácsorognak a dús kisasszonyok ablaka alatt, amíg az kinyílik. De férfiembert még Nyíregyházáról se szöktetett el senki.
– Nyilván a lengyel örökség miatt! – mondták a gondolkozók. No hát ezt nem lehet annyiban hagyni. Olyan ember nincs ezen a világon, aki beleegyezne abba, hogy Zathureczky kisasszony egyedül magának elkaparintsa a milliókat. Nem lehet kijátszani a hűséges barátokat, nem lehet kisemmizni a régi jóakarókat. Mi lenne a világból, ha egy Asszonybetyárnak sikerülne minden?
Talpra állt az egész város, mint egy ember.
Stoff nyugalmazott főhadnagy szervezkedett egész nap. Kocsikat, fogatokat kért kölcsön, vadászpuskákat rakott a kasfarba, mert az Asszonybetyártól kitelik, hogy erőszakoskodni fog, midőn zsákmányát követelik tőle. Meg kell menteni Gavallért! – hangzott végig az egész városon. A cédulaháznál volt a találkozó, ahonnan máskor ilyenkor az urak agarászversenyre vagy körvadászatra szoktak indulni.
Felséges novemberi reggel volt, amikor a nyúl már olyan nagy bundát visel, hogy a serét se fogja, a kocavadászok állítása szerint. A kolbászra harsogva tör rá a pár korty pálinka, az urak félrecsapják262 rézvörös arcuk felett a zöld vadászkalapot, recsegős hangon beszél mindenki.
Stoff főhadnagy reggel nyolc órára tűzte ki az indulás idejét, de már fél nyolckor ott volt Nikelszky bácsi.
– Az öreg elsőnek jön a zsákkal – jegyezte meg Gyógyszerész.
Három kocsi telt meg a szabadítókkal. Ott volt Muskétás, Pattyantyús, Kálnay László, Huray ügyvéd úr, aki sohasem maradhat ki a mulatságból. Simkó Dániel egy versen törte a fejét, míg az öreg Kengyelfi úr hebegve kapaszkodott fel az utolsó kocsi kasfarába:
– Utóvégre neki köszönhetem a becsületemet, dukál visszaadni a kölcsönt.
Az Asszonybetyár Kálló alatt lakott egy tanyán.
Nem is nagyon csodálkozott, amikor délelőtt a kocsikat befordulni látta a tanyájára. Lesietett a nyitott ámbitusról, és atyafiságos csókot nyomott az öreg Nikelszky úr arcára:
– Csakhogy már egyszer én is eszetekbe jutottam!
Ragyogott és pattogott, mintha a legkedvesebb vendégei érkeztek volna. Az urakat az ebédlőbe vezényelte, ahol ugyan némi egérszag volt – ugyan, hol nincs az novemberben? –, de a falakról régi családi képek helyeslően bólingattak a szilvóriumozó társaság felé.
A szolgálók között kiosztogatott pofonok elősegítették, hogy a hosszú kihúzós asztal hamarosan meg legyen terítve. Üde rántották, füstölt kolbászok, sódarak és hideg rántott csirkék vonultak fel, már ami az ilyen falusi szegénységből telik.
– Istók uccse, jó volna itt kisgazdának lenni, ha az emberre nem várna a lengyel korona – súgta Gyógyszerész a nyugalmazott főhadnagy fülébe.
Még egy láda ser is akadt a veremben. Kicsit keserű volt, de ez a legjobb ápolója a délelőtti gyomornak.
A lakmározás még javában tartott, amikor Nikelszky bácsi leverte a kenyérmorzsát a szakálláról, és hümmögve kérdezte:
– Mindig így szóló-alájn-egyedül éldegélsz, húgom?
Az Asszonybetyár nyugodtan rászögezte szemét az öregúrra:263
– Tegnapig vendégem volt. Gavallér barátunk. De az este érte jött Kohut ügyvéd úr, és elvitte valami peres ügyben.
– Kutyateremtette. Kohutot egészen elfelejtettük – kiáltott Nikelszky bácsi.
Csak akkor vették észre, hogy a legfontosabb ember, a pörnyertes fiskális kimaradt a társaságból. Most meg ő szöktette meg Gavallért mindenkinek az orra elől. Asszonyok, barátok, cimborák nézhetnek a levegőbe.
…Gavallér nem tért többet vissza vidékünkre, csak a legenda maradt meg utána. Kohut ügyvéd úr, aki legtöbbet tudna mondani, hallgat. Csak néha legyint a kérdezősködésekre:
– Bagatell! Egy rongyos uradalomról volt csak szó.
Mit meg nem tesz az ember a családi béke és a barátja kedvéért!
(1924)264
