TIZENEGYEDIK FEJEZET • Gavallér és a holt ember
TIZENEGYEDIK FEJEZET • Gavallér és a holt ember
Zrínyi Ilona esete nem vert fel olyan port, mint a sokféle néven ismert Asszonybetyár veresége, amelyet Gavallértól szenvedett.
Flóra kisasszony és Ziza a leghevesebb barátságot kötötték a szüret után. Még az ügyvédi irodában levő sifonérba is együtt jártak hallgatózni. Ott pedig most nagy dolgok történtek.
A Gyógyszerész és Stoff főhadnagy javaslatára összehívott becsületbíróság csonkig égett gyertyák mellett tárgyalt, tárgyalt egy egész éjszakán az „Európa” fogadó különszobájában. A becsületbíróság hosszas megfontolás után kimondotta, hogy becsületbíróságra egyáltalán nincs szükség ez ügyben. Füstbe ment hát sok tervezgetés, amely arról szólott, hogyan fogja majd a konzekvenciát levonni a két úr közül az, aki a becsületbíróságnál vesztes marad.
Habár eddig semmi gyanús dolgot nem tudtak a városban sem Muskétásról, sem Pattyantyúsról, némely ablakokból görbe szemmel kezdték őket nézegetni. Ám mégis csak történhetett valami, ha212 az embert becsületbíróság elé állítják. – Vajon illendő dolog olyan emberhez férjhez menni, aki becsületbíróság előtt állott? – kérdezgették a nyíregyházi lányok a Képes Családi Lapok zöld borítékán.
A Becsület itt vasalt pepita nadrágban jár; a hímzett fehér mellényen meggyfolttal van megjelölve a szív helye, ahová lőni kell, és kék pettyes Lavalliére-nyakkendő szimbóluma a kötélnek, amelyre a Becsület elvesztésével a férfiak magukat felhúzhatják.
Ezen város felé igyekezett a „holt ember”, a sikkasztó megyei pénztáros, Kengyelfi Levente, miután büntetését Vácott kitöltötte.
Szerencsére, a férfidivat Magyarországon nem oly változékony, hogy a ruhájáról nyomban fel lehetne ismerni azt, aki hosszabb vagy rövidebb ideig állami magazinban pihentette a saját tulajdonát képező ruhaneműeket. Levente úr Nyíregyházánál kisebb városban ficsúrnak is beillett volna macskanadrágjával, Burbery-kabátjával (különösen, mikor annak ráncai a viselet folytán kisimultak) – de ő Nyíregyházára vágyott.
Miután csak harmadik osztályra telt útiköltsége: szégyellt volna a nyíregyházi állomáson a vonatból kiszállni, ezért egy állomással előbb, az úgynevezett Dessewffy-őrháznál ugrott le a kupéból, és olyanformán került, mintha valami elsőosztályú kocsin tette volna meg az utat.
Az állomás előtt talyigán Gavallér várta a holt embert.
Hogyan került Gavallér a kiszabadult rab fogadására az őrházhoz?
Ne kérdezzük, sok dolgot nem lehet részletesen elmondani, miután a dolgok hátterében gyöngéd női kézimunka rejtőzik…
– Levente úr? – kérdezte halk suttogással Gavallér a kopaszra nyírt férfiút.
A szabadságát visszanyert úriember a két kezét nyújtotta Gavallér felé:
– Hallottam rólad az „intézetben”, kedves öcsém. Hallottam, hogy a lányomnak udvarolsz. Szeresd is őt, fiam. Megérdemli. Szegény sokat szenvedett miattam – mondá Levente úr, és egy könnyet próbált kisajtolni szeméből.213
De elérzékenyülése hamarosan elmúlt, amikor a talyigásban felismerte Márföldit, aki azelőtt gyakran hordta őt a sóstói fürdőbe. Vidáman csapott a talyigás vállára:
– Hej, öreg cimbora, kit hordasz mostanában szekereden a jókedvű emberekhez és a könnyelmű nőszemélyekhez?
– Hát csak élünk, tekintetes úr – felelt a talyigás.
A kiszabadult úriember fürgén a talyigára ugrott, és nagyot nyújtózkodott.
– Régen nem ültem talyigán – mondta némi leereszkedéssel, mintha az utóbbi években mindig négylovas kocsin járt volna Vácott. – Mi, idevalósiak, nem is tudjuk, mert megszoktuk, hogy a talyiga milyen kényelmetlen közlekedési eszköz.
– Márföldi! – fordult a kocsishoz. – Az első borbélynál állj meg, nem akarok ilyen borostás pofával a városba érkezni.
– Jó lesz a sánta borbély? – tudakozódott a kocsis.
– Az nagyon húz – felelt a holt ember.
Egy darabig tanakodtak a borbély felett, amíg megállapodtak a Zsidó borbélyban, aki majd szerencsés lehet Kengyelfi Leventét annyi sok esztendő múltán megborotválhatni e városban.
Gavallér sokáig nem tudott szóhoz jutni az elfogultságtól. Ő elhitte az iskolakönyveknek azt a tanítását, hogy a rabviselt emberek többnyire szomorúak, félénkek és szégyenkezők. Ő igen nagy lelki tusakodás után tudta magát elhatározni arra, hogy a szabadságát visszanyert úriemberrel szóba álljon, a hölgyeknek, Zizának és Flórának, többször elő kellett lépni a sifonérból, hogy Gavallért nemes jellemére emlékeztessék. És íme, Levente úr a helybeli borbélyok felől tárgyal, mintha nem is hoztak volna érte áldozatot!… Más emberfia tán elkeseredett volna, de Gavallér odamagyarázta a dolgot, hogy Kengyelfi úr biztosan meghibbant a fogságban, és hátralevő életét jótékony elmezavarban töltendi. Tehát beszélgetés helyett inkább szemügyre vette Levente urat.
Ötven-hatvan év között levő férfiú volt; külsőleg azon férfiak közé látszott sorozva lenni, akiknek még ebben a korban sem elég214 magas az ablak, ha az ablak mögött szép leány lakik. Kicsit himlőhelyes volt, mint az a ragyás ember, akiről a nótát csinálták. Gácsérbajsza volt, amelybe alig keveredett ősz szál. Fekete, úgynevezett tolvajszeme huncutkodva nézett a világba; nem volt eléggé megbéklyózva a csikó, amelyet ez a szem el ne lopott volna.
Hát a börtönpenész hol maradt róla?
Igaz, hogy látszott valami sápadtság a homlokán, mint az olyan embereken szokott látszani, akik kevés időt töltenek a szabad levegőn. De ez a sárgaság látható az éjjeli pincérek, virrasztó kávésok arcán is. Egyebekben csak rövidre nyírt haja mutatta, hogy Vácott még mindig divatban van az „intézet”-ből eltávozó vendégeket útravalóul megnyírni.
Gavallér éppen a legnagyobb zavarban volt, hogyan fog ő ezzel, a mindenki által ismert holt emberrel a városon végigkocsikázni – kezdte érezni az áldozatot, amelyet a hölgyek kedvéért hozott –, amikor Levente úr így szólt hozzá:
– Tudod, öcsém, én nagyon szeretlek, de te mégsem vagy idevalósi, te csak vendég vagy nálunk. Az én cirkulusaimat, azt hiszem, nyugodtan elmondhatom előtted, mint családunk jó barátja előtt. Nos, az én cirkulusaim szerint Nyíregyházára te nem kísérhetsz be engem. Meg kell várni néhány helybeli úriembert a borbélynál, akivel bevonulásomat a városba megtartsam. Felejtsük el egy csapásra a kellemetlenséget.
Gavallér szárazat nyelt. A holt ember lefőzte. Talán éppen ezért megparancsolta a talyigásnak, hogy várjon egy darabig a Zsidó borbély boltja előtt, hátha szüksége lesz Levente úrnak a segítségére.
A holt ember a borbélytól karonfogva jött ki két helybeli előkelő úriemberrel, a vaskereskedővel és a Gyógyszerésszel.
– Mielőtt hazamennék, elmegyünk egy pohár sörre Rózsakertihez – kiáltotta a szabadságos úriember Gavallér felé.
Szép októberi délelőtt volt. A háztetők cserepein, zsindelyein deres, sárgult akáclevelek. A tornyok a helyükön. Semmi sem mutatta, hogy a holt ember feltámadott.215
Az ügyvédi irodában referált főnökének Gavallér kiküldetéséről. A rab e percben Rózsakertinél sörözik…
– Régi rossz szokása ez apusnak – hallatszott egy hang a szomszédból.
