TIZEDIK FEJEZET • Gavallér szembeszállása a félelmetes „asszonybetyárral”
TIZEDIK FEJEZET • Gavallér szembeszállása a félelmetes „asszonybetyárral”
– Hát maga az a híres? – kezdte Zathureczky Herma, amikor Gavallért tetőtől talpig végigmérte, mint az állatorvos a lovat. Egy darabig elgondolkozott a Gavallér térdén, mintha azt számítgatná magában, vajon hány markos lehet az elébe vezetett paripa.207
– Kállóból jöttem át, hogy megláthassam – monda a társasághoz fordulva, olyan hangon, mint aki nem tűri, hogy e jelentőségteljes eseményt majd holmi pletykákból tudja meg a világ.
Zathureczky Herma mellett eltörpült minden jelenlevő asszony. Angyali szelídségűnek tűnt fel még Nikelszky néni is, aki pedig híres volt hatfontos gorombaságairól. Zárdaszűz lett Kengyelfi kisasszony, a megtestesült jóság az összenőtt szemöldökű, fekete Virághné. Ziza asszonyság pedig egyenesen a mennyekbe szállhatna a Herma társaságából.
„Felséges, mint egy amazonkirálynő” – gondolta magában Gavallér, ama kor divatja szerint.
Fekete hajában néhány őszülő fürt lobogott, mint vitézi toll a süveg mellett. Késpenge szeme egyszerre meglátta a férfiak szívét, gondolatát, bugyellárisát. (Akkor volt a legveszedelmesebb, amikor kancsalítani kezdett ez a fekete szem, mintha kifáradt, eltikkadt volna a világtól, és olyan látnivalókra vágyakoznék, amelyek nem e földre valók.) Krétás, kékes arcbőrén a megvetés lengedezett, mint a szép fiatal apácák arcán. Kis, fekete bajusza volt, amelyet nem szégyellt, mint általában semmit sem szokott szégyellni.
A szégyenkezés csak a gyengék és bujdosók erénye.
Herma természetes volt, mint a kard a kézben, a vágy a vérben, a gondolat az álom dunyhája alatt. A legenda szerint a nagyanyja vándorcigányleány volt, ennek a természete ütögetett ki rajta.
Közelében mindig valami könnyed füstszagot lehetett érezni, mint ahogy a trafikosnék is magukkal viszik vasárnap délután a dohányillatot. Ez a füst talán még ama vándorcigányok tüzéből való, amelyről Puskin is írt, aki vidékünkön a legkedvencebb költő volt… Amely füst a cigányok sátrába csalogatta azt a régi Zathureczkyt.
„Mintha betyárruha volna a szoknyája alatt” – gondolta magában Gavallér, amikor a hölgyet tovább figyelte.
Ha oldalvást néztük őt, mint ahogy a királynők szeretik magukat megörökíttetni a tallérjaikon, alig látszott húszesztendősnek. Ilyenkor208 még valami néma bánat is látszott az arcán, mintha előre meg volna jelölve valamely ismeretlen sorstól. Ezért némelyek „Stuart Máriának” is nevezték; igaz, hogy nem a bánat miatt, hanem azért, mert az emberek szeretnek gúnyneveket adogatni egymásnak.
De szemközt – en face, mint a bankóhamisításért bezárt Jenei fotográfus mondaná, ha szabadlábon volna – asszonybetyár volt bizony őkelme.
Rabiátus elszántsága arról beszélt, hogy kegyetlenül meg tudna verni valakit, akiből aztán istent csinálna magának. Ha az idevalósi asszonyok nagy része hasonlított a csendesen lemondó őszies esőzéshez, amely csorgó ereszével a házba zárja a nagyvilágba készülődő férfiakat – Herma ez időjárás szerint hózivatar volt, amely megkergeti a nyírségi pusztákon a vándorlegényeket és a farkasokat.
Harmincéves leány volt.
Gavallér később azt gondolta magában:
„Egy ilyen asszony mellett nyugodtabban lehet aludni, mint a legjobb házőrző kutyánál. Semmi veszedelem nem érheti az embert.”
Tudta-e az Asszonybetyár Gavallér gondolatait? Lehetséges, mert hol a bikacsökös tekintetét, hol meg a Bánattól megjelölt arcélét forgatta feléje, miközben azt akarta megtudni a jelenlevő asszonyoktól, hogy körülbelül mit hozott a szüret? Mialatt Gavallér nyúlszőr kalapját, amelyet az a padon felejtett, véletlenül simogatta, csipkedte, lágyan megérintgette a kesztyűtlen kezével.
A vidéki férfiak, akik hozzá vannak szokva az asszonyok jelbeszédéhez – az öregebbek meg a Legyező- és Virágnyelvekhez is –, nem hagyták figyelmen kívül ezt a kalapsimogatást. Ám résen voltak az asszonyok is, akik már az Asszonybetyár megjelenését cirkulusaik ellen való merényletnek vélelmezték. És az asszonyféle tud bátor lenni, mint az anyaveréb is szembeszáll az emberrel, ha fiókáit bántja.
– Mondd, kedvesem, nálad nem szüretelnek? – kérdezte váratlan hősiességgel Kohutné asszony.209
Ebből minden asszonynak meg kell érteni azt, hogy: – Te kígyó! Mit akarsz itt a mi fészkünkben?
Az Asszonybetyár némi leereszkedéssel felelt:
– Az én vincellérem október közepén szokott szüretelni, mert a Hegyaljáról került a szolgálatomba. Remélem, lesz szerencsém az én szüretemen is a hölgyekhez és az urakhoz, különösen Gavallér úrhoz.
Az Asszonybetyár ekkor Gavallérra nem nézett, mert éppen kedvező helyzetben ült. A mélabús arca mutatkozott, az ártatlanul megbántottak arca…
Zizának most váratlan segítsége akadt a gyűlölt Kengyelfi kisasszonyban. A kisasszony szórakozottan a háztetőre nézett, amikor odavetőleg megjegyezte:
– Úgy tudom, hogy Kohut bácsi az itteni szüretek befejezése után vadászatokra és agarászatokra van meghíva a Tisza mellé.
De már ezt nem nyelte le szó nélkül az Asszonybetyár. Előbb csak villámlott egyet a szeme, mint a messzi egálján szokott az első villámlás mutatkozni. Mintha ennek a villámlásnak a fényénél keresné az új ellenséget, aki váratlanul mutatkozott, mint a mérges kígyó ugrik fel a vándorlegény lábánál.
Aztán némi meglepetést színlelve nézett végig Flórán. Nem sok jót ígért a tekintete. Azt kellett volna mondani, hogy: „nini, nem is tudtam eddig, hogy a világon vagy, te pondró!”
Ellenben nyájas arcot vágott, és így szólott:
– Úgy tudom, Flórácskám, hogy az apád jövő héten hazaérkezik, te is el leszel foglalva…
Mindenki megértette ezt a métermázsás gorombaságot a Társaságban, csak Gavallér nem.
Flóra halálsápadt lett, mintha a szívét döfték volna keresztül. Nikelszky bácsi olyan hangosan felszisszent, mintha a legfájóbb tyúkszemére tapostak volna. Kohut úr köhögni kezdett, mintha halszálka akadt volna a torkán. Olyan zavarba jött mindenki, amilyen zavart csak egy ilyen mindenre elszánt nő tud előidézni.210
(A megjegyzés megértésére tudni kell, hogy Flóra édesapja évek előtt némi sikkasztásokat követett el a megyénél. Fejbe lőni nem merte magát, Amerikába se vágyott evőeszköztisztítónak, tehát bezárták. Onnan fog most hazaérkezni – amivel Flóra mostani életének örökre befellegzett. Eddig „szegény rokon” volt; ezentúl a sikkasztó leánya leend. Az Asszonybetyár nagyon jól tudta, hogyan kell megsemmisíteni ellenfelét.)
Flóra csendesen felállott, és mint valami holdkóros, elvonult a társaságból a szilvafák alá. Talán sírni, talán új bosszút forralni…
Herma egyedül maradván Zizával szemközt, kérlelhetetlen hangon kijelentette:
– Te Nikelszky lány vagy, tehát természettől fogva okos és ravasz. A Nikelszky lányokat egy szál pendelyben szokták elszöktetni, hozományt csak akkor kapnak, amikor az öregek elmennek deszkát árulni. (Hej, hogy kapdosott a csizmaszárához az öreg Nikelszky úr, mintha valami mérges légy csípte volna meg!)
– A Nikelszky lányokat nem a pénzükért veszik feleségnek. Más még akkor se kap férjet, ha négyökrös szekeren menne.
Az idősb Nikelszkyné volt a közbeszóló, de Herma egyelőre nem válaszolt az öregasszonynak. Nyájasan, boldogan rámosolygott Zizára:
– Azt akarom mondani, hogy tisztelem az eszedet. A sok vendégség közepette találsz te majd egy olyan napot is, amelyen meglátogathatjátok a szegény Zathureczky Hermát.
Ziza nem tudott felelni, cserbenhagyta a találékonysága.
Az Asszonybetyár pedig megfordult ekkor, és arrafelé fordította az arcát, ahol Gavallér állott, látszólag megbűvölten e csodálatos nő jelenlététől.
Rámosolygott Gavallérra, mint a piros pecsétes pénzeslevél.
Rámosolygott, mint egy cigányprímás, aki eltalálta valakinek a kedvenc dalát.
Ránevetett, mint az agár a nyúlra, amikor már annak nincs menekvése.211
– Remélem, hogy önhöz is szerencsém lesz az én szüretemen – szűrte a fogai között az édes, mustos szót Zathureczky kisasszony.
Gavallér bámulatos hidegvérrel meghajolt:
– Grácia szegény fejemnek. A dolgaim mostanában engem a városhoz kötnek. Más alkalomra tartom fenn a szerencsét.
Ziza olyan hangosat sóhajtott e szavak elhangzására, hogy kénytelen volt félrevonulni, mintha rosszul lett volna. Nikelszky bácsi egy nevetést böffentett ki, mint legutoljára a vándorcirkuszban.
Az Asszonybetyár félig felemelkedett a padról, és sötét szemét Gavallérra szegezte:
– Úgy tudom, hogy ön itt embereket akar megöletni egymással. Jegyezze meg, hogy abból semmi sem lesz.
