TIZENHARMADIK FEJEZET • Gavallér útra készül, de marad
TIZENHARMADIK FEJEZET • Gavallér útra készül, de marad
Ámde a kiszabadult rabnak hátul is volt szeme, mint ellenzője annak a süvegnek, amelyet az angolok után a mi fiatalembereink is viseltek. Észrevette Gavallér elégedetlenségét, és most már egyenesen hozzá intézte a szót. De előbb nagyot ütött a marhabőrből való vadásztarisznyára, hogy az nyekergett bele:
– Ami pedig a Becsületet illeti, arról is gondoskodtam. Ha már lesz hivatalom, legyen becsületem is.219
A társaság összenézett. Ez volt a legkényesebb kérdés, amelyet eddig senki se mert felvetni. Még a jó emberek körében sem lehet egészen elsemmizni négy váci esztendőt… De hát halljuk, mit talált ki az úriember, akinek az esze srófra járt.
– Hát volt ott az „intézetben” egy velem hasonlatos, bajba jutott úriember, bizonyos Bikai Bandi. Különben körjegyző volt szegény feje, minden szerencsétlenségének egy tüzes szemű lengyel menyecske volt az oka, aki szerelmeskedés céljából elcsalta a határmenti vörös kolostorhoz Bikai Bandi jó komáját és cimboráját. Hiába mentek az expresszek meg a sürgönyök Iglófüredre, ahol Bikai Bandi komájának nyaralni kellett volna. A pénztárvizsgáló bizottság már a szomszéd járásban komisszáriuskodott, a jó barát még mindig nem jöhetett a segítséggel, nem engedte a lengyel menyecske.
– Be sokat is kérdezgette tőlem szegény Bikai Bandi odabent, hogy mondanám el neki tövéről hegyére azt a vörös kolostort a Dunajec mellett, mert ő bihari ember létére sohase járt arrafelé. Én pedig úriember létemre jól tudtam azt, hogy nyaranta nekünk, alföldieknek üdvösséges dolog a hegyek között utazgatni. Havasi gyopárt viseltem én a kalapom mellett minden nyáron. Így aztán megfordultam a vörös kolostornál is. Hát elmondtam neki mindent, mert ráértem.
– Majd azután arról faggatott, hogy milyenek azok a lengyel menyecskék, akik úgy oda tudják ragasztani az embert a szoknyájuk mellé, hogy cserbenhagyja a barátját pénztárvizsgálat előtt? Elmondtam neki azt is, mert hát tudjátok, hogy nők dolgában nagy szakértő voltam mindig. Én találtam ki, hogy a magyar nőnek legjobb az ujja hegye. Ha azzal simogatja a férfi homlokát, minden fájás kiszáll belőle.
– A lengyel nőnek az a baja, hogy illattalan, bár külsőleg nagyon szemrevaló. De annyira rizsporozza, festi, keni a testét, hogy a legjobb orr sem tud feltalálni azon egy csipetnyi női illatot sem. Bikai Bandi csak jajgatott a szavaimra, hogy ilyen-olyan nő miatt veszítette el a drága, jó szabadságot.220
– Bikai Bandival sokszor beszélgettünk arról, hogy mit csinálunk, ha búcsút mondunk az „intézetnek”. Vasárnaponként, a szentmisén, amikor némelyek sírva énekelnek a kápolna boltozatáig érő vasrudak mögött: sokszor elnézegettük a templom hajójában, kivételes helyen, piros székeken üldögélő államfoglyokat, akiket a szomszédos házból csak derékszíjjal felszerelt őrmester vezetett át. Hát miért ülnek ezek piros székeken, amikor éppen olyan vétkesek, mint a többiek? Miért dukál nekik kézfogás az intézeti igazgató részéről, mikor ők is azért tartózkodnak itt, mert vétettek a törvény ellen? Miért mennek ezek ki innen emelt fejjel, a Becsületnek eleget tettek, senkinek sincs kifogása ellenük, amikor a börtön penészével megjelennek…
– Ezek a párbajozók. Ezek azok, akik karddal vagy pisztollyal mennek egymásnak, és minden városban őket tartják a Legbecsületesebb uraknak. Messziről köszönnek az ilyen úriembereknek; a takarékpénztárban kölcsönt kapnak, még ha gyengécske is a zsiráns; a nők szívesen megbolondulnak a kedvükért.
– Hát majd mi is párbajozni fogunk Bikai Bandival, amikor a jövő héten Bandi elhagyja az „intézetet”. Majd helyreütjük a becsületet, mint a patkószeget. Merje azután valaki azt mondani, hogy nem tart gentlemannek.
– Remélem, elvállaljátok a párbajnál a segédkezést. Úriembernek ez nobilis kötelessége. Noblesse oblige, mint a régi jó világban mondták – így fejezte be a hazaérkezett úriember szónoklatát, amelyet némi elképedéssel hallgattak végig az urak.
Minden szem Gavallérra szegeződött, minden bizalom benne összpontosult a nehéz helyzetben.
Gavallér köhintett, és habozás nélkül felelt:
– Annyi bizonyos, hogy Levente bátyám becsületét helyre kell állítani, a párbaj igen alkalmatos intézmény kilyukadt becsületek megfoltozására. A bajvívásból hazatérő előtt pálmát szoktak vinni. De én ellensége vagyok mindenféle párbajnak.
A holt ember, aki a beszéd elejét élénk szemhunyorgatással fogadta,221 mint a madarász biztatja leshelyéről a rigót, hogy akadjon meg a hurokban – Gavallér végső szavaira megmerevedett, mintha szél ütötte volna.
A jelenlevők felugráltak, és Levente úr segítségére siettek.
– Nincs már semmi baj – nyöszörögte a rabviselt –, csak meghaltam egy kicsit. Szegény gyermekem!
Az urak arcán felháborodás mutatkozott, villámló szemmel néztek Gavallérra.
– Íme, te okoztad ennek a jó embernek a halálát! – vádoltak a szemek.
Gavallér azonban megtartotta csodálatos önuralmát, távozni készült, amire Levente úr hirtelen magához tért, és cigányos alkudozással fordult Gavallérhoz:
– Remélem, nem ez volt az utolsó szava egy becsületét kereső, öreg, magyar úriemberhez?
– Csak ne hamarkodjuk el a dolgot – mondta váratlanul Kohut ügyvéd úr, aki a kritikus helyzetben karon fogta Gavallért.
Stoff nyugalmazott főhadnagy úr, aki mindig tudott alkalmazkodni barátai lelkiállapotához, fenyegető, ijesztő hangon dörrent fel:
– Akár szereti, akár nem szereti a párbajt Gavallér barátunk, a mi eljárásunk tovább folyik. Mi nem hagyjuk cserben barátainkat.
– Magyar ember ilyent nem tesz – pattogott a gyógyszerész, és az asztalra csapott.
Az ügyvéd és írnoka eltávoztak, ami némi lehangoltságot idézett elő a társaságban.
A vendégház előtt rókavörös köpönyegében éppen akkor ugrott le a homokfutó kocsiról Zathureczky Herma. Nem egyenként szedegette ki a lábait a kocsiból, mint az óvatos asszonyságok szokták, hanem mind a két lábával ugrott le egyszerre.
Kohut urat atyafiságosan megölelte, míg Gavallér számára csak egy neheztelő, oldalról dobott pillantása volt, ami oly fájdalmasan esett Gavallérnak, mintha egész élete ezentúl ennek a leányasszonynak a jó- vagy a rosszindulataitól függne.222
– Leventét jöttem el megnézni, hallom, hogy itt időzik. Szeretem a híres embereket első kézből kapni – szólt a különös teremtés. – Reggel óta tengelyen vagyok miatta.
– Jó bőrben van az öreg – felelt Kohut ügyvéd úr.
– És maga, híres? – fordult a leányasszony szemrehányóan kedveskedő tekintettel Gavallérhoz.
– Valószínűleg elutazom a városból – mondá rezignáltan Gavallér, és önkéntelenül felsóhajtott.
A leányasszony lesütötte azt a két megverő szemét.
