TIZENNEGYEDIK FEJEZET • Gavallér enged a kísértésnek
TIZENNEGYEDIK FEJEZET • Gavallér enged a kísértésnek
Móric, a Gredig-féle cukrászda kis termetű pincére levéllel és virágcsokorral kereste az ügyvédi irodában Gavallért.
A csokor olyan előkelő volt, mint egy herceg. Tündöklő, fehér könnyes krizantémumokból rakta össze a kertész.
A levélkében egy aranyszegélyes kártya volt, sebtében odavetett betűkkel ez volt írva rá:
„Mért mennél el, amikor úgy szeretlek!”
Gavallér úgy érezte, hogy ettől a pillanattól fogva új élete kezdődik.
Hosszasan tanulmányozta az írást, a betűk alakját, amint ezt a szerelembe pottyant férfiak szokták tenni. Egyik percben jó gazdasszony írásához hasonlított a levél; egy anyáskodó természetű nő állott a betűk függönye mögött, aki édesanyja akar lenni annak a férfinak, akit szeret… A másik percben úgy látta, hogy olyan apró kis hurkokból van összeállítva a legtöbb betű, amilyen hurkot az akasztásnál vetnek az ember nyakába, és a legenda szerint kéjes gyönyörűséget okoz.
Gavallér idejében elrejtette a levélkét, a sifonéron át a szomszéd223 szobából benyomuló hölgyek csupán a bukétát találták helyén, amelyet először gúnyos fintorral vettek szemügyre.
– Gyengusz! – mondta „gyenge” helyett Flóra kisasszony, amint ez divat volt vidékünkön. – Küldhetett volna az illető virág helyett szívni való dohányt.
Ziza asszony csak azért nem szólt egy árva hangot sem, mert nem jött ki a száján.
Ezután a hölgyek a sifonérba bújtak, hogy megtanácskozzák a jelenvaló veszedelmet. Nem nagy fantázia kellett hozzá, hogy kitalálják, ki küldte Gavallérnak a virágot.
Gavallér munkájához látott: a kis gumilabdát körülbelül kétszázszor egymás után földhöz vágta. Aztán elindult végzetes útjára, a Szextyék szüretére. Ez a szüret arról volt nevezetes, hogy legutolsónak szokták megtartani Nyíregyházán, és a híres, nemesített, kiváló fajtájú szőlők leszüretelésénél csak férfiaknak volt szabad jelen lenni. Az örök férfibánatnak, a mindenkori csalódásnak, a férjek és szeretők soha el nem múló végzetének volt szentelve ez a nap. Ők úgy hívták, hogy Nadrágszüret, de akik mélyebben is szeretnek belenézni az emberek lelkébe, azok tudták, hogy éppen olyan szükséges ez az asszonytalan nap a férfiúi életben, amint hogy az asszonyi természet megkívánja egyszer egy esztendőben a pócsi búcsút.
A férfiak az ilyen nadrágos összejöveteleken beszélik meg azokat a dolgokat, amelyeket hiába hoznának elő a feleségükkel való bizalmas együttlétkor, vagy szeretőjüknek a titkos lugasban. A borozás folyamán összehajolnak a jó barátok, és elmondják lelki sebeiket, titkos fájdalmaikat, meg nem értett örömeiket.
Egy ilyen Szexty-féle szüreten történt, hogy Csapkay Gyula helybeli gazdag vaskereskedő bevallotta, hogy egyet szeretne egész életében: ecetfa alatt savanyú bort inni, és a lábát szappanos vízben áztatni – pedig messziről úgy látszott, hogy csupa öröm a gazdag ember élete.
Nos, Gavallér bekerült a kertek alá, a Bujdos-liget felé, ahol a szőlőskert sárgára festett, zöld zsalugáteres házikó körül terült, és a ház224 körül nyáron néhány rózsafa, amelynek üveggömbjei itt maradtak, és elszélesedett vagy hosszúkás arcát tükrözték az októberi napnak. Idilli hely; úriember ilyen helyen rejtegetné el azokat a nőket, akik egy messzi városból utána szökdösnének.
De a város vége itt is város vége. A bozontos árkokban döglött kutyák és macskák, a nyurga akácokon megtépett szarkafészkek, mintha valamely féltékenységi ügyből kifolyólag örökös zenebona volna a fészkekben; a dudvás, pirosas, avaros, deres bokrok még most is oly sűrűek, mintha cigányleány kínálgatná itt szerelmét beborozott vándorlóknak.
Ezen a helyen várta Zathureczky Herma Gavallért. A bokrok sűrűjében, az öregségtől megpirosodott leveleken állva, tüskét, gazt elhárítva, leguggolva, hogy az útról meg ne lássa valaki harkálytollas kalapját, ott állt, mint leshelyén az orvvadász, akinek minden emberi lénytől félni kell, csak egytől nem: a vadtól.
A vad pedig közelgett lehorgasztott fejjel, mélyen elgondolkozva és elálmodozva azon a szenzáción, amely a mai nap folyamán érte őt. A virágok láthatatlanul jöttek vele, és helyet foglaltak a gondolatai csónakjában, bármerre is akarta kormányozni Gavallér a sajkát. Nem ügyelt most járására, hogy az lusta és ingadozó legyen, amint Károlyi István szokott hajnalban, levegőzés végett gyalogszerrel hazamenni a „Casinó”-ból. Nem is látta az utat, amelyen keresztülfutott egy vén nyúl.
Az Asszonybetyár nem lépett elő a bokrok közül, csak az esernyője nyelét dugta ki, mint valami fegyvert.
– Gavallér… Itt vagyok…
Gavallér megállott, de nem csodálkozott. A gondolatainak a folytatása volt ez a váratlan találkozás. (Akik valaha voltak szerelmesek, hitet tehetnének az ilyen dolgok igazsága mellett.)
– Jöjjön ide, nem akarok az úton mutatkozni – szólt valami panaszos sirályhangon a leányasszony, mintha sohasem lett volna a hangjában rohamozó dobpörgés.
Egy jó kisgyermeknek látszott, aki mindjárt imádságra fogja kulcsolni a kezét, ha Gavallér késlelkedik.225
Gavallér átugrotta az árkot.
Hová lett régi jó flegmája? Országosan ismert hidegvére, óvakodó hűvössége, kincset érő önuralma hová lett? Hát lehetséges az, hogy egy józan férfi megfeledkezzék magáról az élet bármely kritikus pillanatában?
Gavallér átugrotta az árkot, mintha maga mögött hagyta volna egész eddigi életét… Mintha valaki nyitott szemmel vetné le magát a negyedik emeletről. Nem látja a veszélyt.
– Itt nem elég sűrű a bokor – susogta az asszony, és megragadta Gavallér kezét, mint egy vízbefúló. – Itt ne csókoljon meg, mert valaki meglátná, itt csak jöjjön utánam, és hajoljon le, mint én.
A bokrok között meggörnyesztett háttal siettek tova. Az asszony elöl, a férfi utána. Gavallérnak esze ágába se volt gondolkozni azon, hogy hová csalja ez a megzavarodott némber, gödörbe, veszedelembe, késbe? Csak azt látta, hogy az Asszonybetyár rókaszínű köpenye úgy barátkozik a dércsípte októberi bokrokkal, mintha már régen testvérek volnának. A gallyak zörrenve csapódtak össze mögöttük, mintha börtönajtók záródnának egy hosszú folyosón.
