TIZENHATODIK FEJEZET • Gavallérért imádkoznak
TIZENHATODIK FEJEZET • Gavallérért imádkoznak
Hiszen szép dolog volna az élet, ha az ember mindig csak szerelemre gondolhatna. Nincs is annál jobb állapot, mint folyton egy emlékezetes szót forgatni a fejünkben, a szívünkben, az álmunkban. Az ilyen elvarázsolt ember azt sem veszi észre, hogy az őszi eső a nyakába csurog, hát még hogyan láthatná meg azt, hogy más nők arcán könnyek folydogálnak miatta?
Pedig folytak könnyek Gavallérért is, túl a sifonéron… De erről tán nem is ildomos dolog beszélni. A nőknek vannak toalett-titkaik, amelyeket jó nevelésű ember tiszteletben tart. Ilyen tiszteletre méltó titok a könny is, amely szerelmi okból talál forrást. Csak a harkálynak van szabadalma arra, hogy végigkopogtassa a fákat.
Gavallér mint egy álomjáró végezte a dolgait. Zathureczky kisasszony eltűnt a városból, mint azok a ravaszdi nők szokták, akik az első csók után ott hagyják szomjazni a férfit az útszélen. Különben is megindultak az őszi esők, amelyek idején rendes ember akkor sem hagyhatná el a házát, ha akarná. A Bujdos korlátlanul Hosszú Marié lett, az úrihölgyek nem zavarták meg itt ügyes-bajos dolgaiban.
Gavallér mindig korán kelő ember volt – sohasem lehetett tudni, hogy Ferenc József nem kéret-e bizalmas információt felőle (az öreg király csak a korán kelő emberekben bízott) –, de olyan korán nem ébredhetett a kerti házban, amely Kohut ügyvéd úr jóvoltából lakásául volt kijelölve, mint Levente úr, a nemrégen szabadult rab.
– No, látod, öcsém, „nekik” szabad megverekedni egymással, hogy a becsületet helyreállítsák… Csak én vagyok mostohagyerek ebben a városban – ezzel a szóval köszöntött be a holt ember Gavallérhoz. – Remélem, most már az én ügyemet is kezedbe veszed, habár, mint sajnálattal hallom, már nem vagy oly híve családomnak, mint azelőtt.
Gavallér négyszemközt volt a rabviselt úriemberrel, elhatározta, hogy alaposan megmossa a fejét:
– Bár a lovagiasság törvényeivel ellenkezik: bevallom urambátyámnak,230 miután már úgyis tudja, hogy a párbajbíróság ma éjfélkor meghozta ítéletét. A bíróság nem ellenzi a párbajt Muskétás és Pattyantyús barátaink között.
– Ha megkérdeznénk ezt a bizonyos törvényszéket, amely, úgy látszik, mindjárt jogerős ítéleteket mond ki: nem ellenezné a mi párbajunkat Bikai Bandival sem.
– Tévedésben van, urambátyám – felelt csendesen Gavallér.
Aki ismeri Gavallért, az tudhatja, mily nehezen és alapos meggondolás után szokott ő ilyen mélyreható nyilatkozatot tenni. Levente úr tévedésben van? Ezt se mondták még neki.
Remegett is a hangja a szabadságos életbe visszatért száműzöttnek, amikor Gavallér szavaira választ adott:
– Azt mondja, öcsém, hogy tévedek… (Levente úr szándékosan nem tegezte most Gavallért.) Azt mondja, öcsém, hogy vén szamár vagyok, mert a Becsületemet nem hagyom… Azt mondja, öcsém, hogy akasszam fel magamat, nem párbajozhatom Bikai Bandival…
A rabviselt úriember itt elfulladt némileg a méltatlankodástól, Gavallér felhasználta a szünetet:
– Azt nem mondtam.
De a holt ember oda sem hallgatott:
– Jól tudom én, hogy a mai fiatalembereknek nincs semmi respektusuk az öregektől. Az én időmben az öregek diktálták a törvényeket a fiatalabbaknak, nem pedig megfordítva. Jól tudom azt is, hogy öcsémuram egy női intrika folytán a régi barátság helyett most ellenséges indulatokkal van családom iránt. Az én időmben nem volt szokás minden szavukat elhinni a nőknek, és a férfiak barátságát nem dönthette meg egy asszony szeszélye.
(„Búbánatom!”– gondolta magában melegen, emlékezetesen Gavallér.)
– De a magam igazolására valamit meg kell mondanom. Ön nem idevalósi ember, semmi köze nincs ehhez a homokhoz, ehhez a nyírjeshez, ezekhez a bokortanyákhoz. De én itt születtem, a „Sas” kocsmán innen, a város belsejében. Engem Szlabóczky és Porubszky231 tanár urak tanítottak a gimnáziumban. Én még a kiskállai utcai Kisbörtönben ültem eleinte, mikor az a „kellemetlenség” ért, mert a mostani Nagybörtönnek még híre-hamva sem volt.
Levente úr elhallgatott egy percre, hogy annál nagyobb súlyt adjon a döntő szavának:
– Az én apámat Pivnyik Andrisnak hívták. Sohase lett volna semmi kellemetlenségem, ha én is megmaradok Pivnyiknek. Névmagyarosítás: butaság. De már benn van a kérvény, amelyben visszakövetelem régi, becsületes, családi nevemet. A Klebákok voltak ennek a városnak az alapítói. Ha a peches Kengyelfitől megtagadhatnak respektust: egy Klebáktól sohasem.
Így szólt a becsületét kereső úriember, és nem volt kíváncsi Gavallér válaszára, elsietett, mintha már többé nem volna semmi mondanivalója. Pedig tudott volna ő beszélni, ha akart volna… De az utcai kapuban megállott, és onnan harsogó hangon kiáltotta, mintha az utcai járókelőket hívná fel az igazságtalanság ellen:
– Egy jöttment Muskétásnak szabad párbajozni ebben a városban, és az öreg Klebák fiának nem szabad? Micsoda város ez?
Szerencsére még kevesen jártak az utcán. Különben is az „öreg Klebák fiáról” azt hitték, hogy megint részeg, ami azelőttiben sűrűn megesett vele.
Gyógyszerész és Stoff nyugalmazott főhadnagy ezalatt a kert felőli kapun, a „Három Zsidóleány” kocsmájának irányából, meglehetős felhevült állapotban rohanták meg a házat, és Kohut ügyvéd urat piros virágos sláfrokjában ugratták ki az ágyból.
Gyógyszerészt mindig bizonyos túlzásokra ragadta a szolyvai víz, ha azt borral keverte:
– Zabba mentek a lovak. Temetés lesz a városban. A nyakunkra jár majd sírni egy szegény édesanya, aki egyetlen fiát elveszítette. Itt van a szerencsétlenség, amit Gavallér barátod felidézett.
Gyógyszerész az utolsó szavakat ama gyomorerősítő orvossághoz intézte, amelyet Ziza asszony papucsban és piros kendővel bekötött fejjel előhozott.232
Stoff főhadnagy is szükségét érezte az orvosságnak, a pohárka után nyúlt, és sötéten monda a kövérkés asszonykának:
– Meghal ma valaki…
Ziza asszony csaknem elájult a rémülettől. Berohant szobájába, onnan félájultan dőlt be a sifonérba, hogy pontosan végighallgasson minden szót, amelyet az urak odaát beszélgetnek.
Gavallér ekkorára már megborotválkozott. (Mindig saját kezűleg borotválkozott, mióta eljött Pestről.) Ünnepélyes és tiszta volt, mint mindig, ami természetesen felháborította az urakat, akik ruhájukon a „Három Zsidóleány” emlékeit viselték.
– Elérted célodat, Gavallér – kiáltott fel Gyógyszerész, híres, szeplős lábával toppantva. – Csak azt szeretném most már tudni, hogy miért vagy olyan kérlelhetetlen, halálos ellensége a mi szegény barátainknak, Muskétásnak és Pattyantyúsnak?
Gavallér elnézően mosolygott Gyógyszerész nyitott ingén:
– Én még most is azt mondom, hogy az egész affért el lehet intézni egyszerű jegyzőkönyvvel. A párbajbíróság nem mondta ki kötelezőnek a párbajt, bár azt megengedi. Nekünk még mindig jogunk van békésen elintézni az ügyet.
– Fellármáztuk az egész várost, és most szégyenben maradjunk? – kiáltotta Gyógyszerész öklelő szemekkel. – Most már a mi becsületünk menjen rá az egész dologra?
Stoff nyugalmazott főhadnagy akkorára már kellő mértékben megerősítette gyomrát, hogy a vitában részt vehessen:
– Itt nem segít más, mint a „fegyverbíróság”.
– Nem is holmi ringy-rongy papiros jegyzőköny, amely minden gyáva krakélernek tucatjával van a fiókjában – kiáltotta férfihoz méltóan Gyógyszerész.
Könnyű neki. Anyajegy van a talpán.
A sifonérban ezalatt halkan imádkozott valaki Gavallérért, hogy térjen végre-valahára a jó útra.233
