TIZENNYOLCADIK FEJEZET • Gavallér a temetőben
TIZENNYOLCADIK FEJEZET • Gavallér a temetőben
Dehogy vette volna útját a Bujdos felé! Hiszen ezek a nők kémeket tartanak. A Hosszú Marit bizonyosan megajándékozták valamely régi szoknyájukkal, hogy nyomába legyen Gavallérnak. Ha ugyan nem azt tették, mint hasonló esetben, a kémlelés sikere érdekében, a vidéki nők férfiruhába szoktak öltözni, ócska kerülőszűrt borítanak vállukra, és lengedező bajuszt ragasztanak.
Az alvégi temető felé rohant.
Ez a temető még a „Becsali” kocsmán is túl volt, és mostanában már csak ritkán használták. Elhagyott hely volt. Sok halott kisgyerek helyett hoztak innen új gyereket a leányok, asszonyok.
De most éppen temetés volt benne.
A bolondos Andercs temette az anyját, és a város végi cigányokat kirendelte a temetéshez. Kacsari bandája húzta az ilyenkor szokásos dalokat, mint például azt, amely így kezdődik: „Temetőben láttalak meg először”… Andercs egész nap ivott, most részeg volt, és saját ünnepének vélte az egész temetést.
– Te szegény Andercs, most már aztán árva lettél? Ki fog rád főzni, mosni? Ki emeli fel a seprűnyelet, ha részeg vagy? Te szegény Andercs!
Így beszélgetett állandóan a gyászoló fiú, amíg a cigányokkal összeölelkezve ment a koporsó után.
Gavallérnak nem volt ínyére ez a látvány, azért a temető elhagyott237 részét kereste fel, ahol egy sírkőnek hajtva a homlokát, hosszant elgondolkozott.
Ekkor gyors léptek hallatszottak az avaron, mintha szarvas futamodott volna el Gavallér háta mögött.
– Nyomomban a kémek – sóhajtotta magában.
Egy kesztyűs kéz érintette a vállát, amely kesztyűt már volt szerencséje Gavallérnak ismerhetni: szarvasbőrből volt az, és olyan tapintása volt, mint valami meleg fészeknek.
Az Asszonybetyár állott a háta mögött.
– Búbánatom – mondta Gavallér, anélkül hogy tudná, mit beszél a szája.
Herma, mint a legtöbb nő: tetőtől talpig tudott megváltozni, ha szeszélye, kedve úgy tartotta.
Szokásos vadságát otthon hagyta a rókaszínű kabáttal, kötött, rövid kabátjában kidomborodtak izmai, mintha libatöméshez készülődne. És még jóságos is volt, mint a falusi asszonyok késő ősszel, mikor kevesedik a házimunka, és ráérnek a szívükbe nézegetni.
Mintha a szerelem, amelyet Gavallér iránt érzett: meglágyította volna dacosságát, elszántságát; a szelídség útjára kormányozta az ádázt, az áspisszeműt. Mintha fátyolos és szomorú volna a tekintete…
– Hogyan kerül ide? – kérdezte Gavallér, és kémeket keresve körülnézett a fejüket búnak eresztett fejfák és szolgálatukat régen betöltött, tehát sarkon fordult sírkövek között.
– Azért, mert keveset vagyok Nyíregyházán, jól ismerem a helybeli szokásokat – felelt az Asszonybetyár. – Itt az emberek a Bujdosra vagy a régi temetőbe járnak szerelmeskedni. A lépteim önkéntelenül hoztak erre. Nem tudtam a lábamnak parancsolni.
A távolból, a kopasz akácok alól erősebben hangzott a muzsikaszó, nyilván most eresztették a sírba Andercs öreganyját. A varjak felrepültek, egy szarka valami hírrel evezett tova a temető sövénye felé. Andráscsik fél könyökére támaszkodott odalent, hogy kihallgassa az érdekes beszélgetést.238
– Tudja, hogy nekem el kell hagyni a várost? Kikémlelték dolgunkat…
– Bánom is én! – vágott közbe Herma. – Nincs nekem semmi közöm ezekhez az ostoba, pletykás asszonyokhoz, fajankó férfiakhoz. Nem tudnak itt a nők egyebet, mint disznót hizlalni és rágalmazni. Túl vagyok a jó vagy rossz indulataikon.
– Mégsem találok más megoldást a békesség helyreállítására, mint azt, hogy kezembe veszem az útitáskát. Elfelejtenek, és minden rendbe jön.
– Rendbe jöhetne – felelt szelíden az Asszonybetyár –, ha én beleegyeznék a régi világ szamárságaiba, illemszabályaiba, papucsos felfogásaiba. Én modern nő vagyok, Gavallér, önállóan viszem az életemet. Nem kérek tanácsot senkitől, mert tudom mindig, hogy mit kell csinálni… Lássa, én már túltettem magamat a nők azon régi ostobaságán is, hogy megvárják a férfiak udvarlását, kicsiklandozzák bókjaikat, lesik szerelmüket. Ha nekem megtetszik egy férfi; magam járok utána, amíg a lábam bírja, amíg a szívem megszakad. Ha én beleszeretek valakibe, egy percig sem titkolom. Az élet sokkal rövidebb, mintsem ráérhetnénk azokat a szerelmi bújócskákat végigjátszani, amelyekkel akkor mulattatták magukat az emberek, amikor száz esztendeig élt mindenki.
Gavallér megbocsátólag nézett az Asszonybetyárra. Bizonyára félrebeszél szegényke.
– Hallott maga vitrioldrámákról? Nos, hát én vagyok a hősnője minden vitrioldrámának. Én követtem el minden ilyen merényletet, az én ádáz lelkem él azokban a nőkben, akik mernek bosszút állani. Mert én erős vagyok, senkitől sem félek. Eddig még kvitt lettem mindenkivel, nem tartozom senkinek se csókkal, se harapással.
És mialatt ily szenvedélyes dolgokat halk hangon elmondott Zathureczky Herma, olyan bánatosan álldogált Andráscsik uram sírdombja felett, mint egy szomorúfűz.
– Üljünk le ide a sírhalomra, így kevésbé látnak a kémek, akiktől maga retteg – indítványozta az Asszonybetyár.
Egy nagykendő volt a karján, amilyent az utazók hordanak. Azt239 kiterítette a nedves, hervadt levelekkel és füvekkel belepett dombra. Leültek egymás mellé, és Herma sokáig nézett Gavallérra, amíg lassan könnyes lett a szeme.
A zeneszó csendesen távolodott a temető másik részéből. Minden csendesnek látszott… Herma két kezével átölelte Gavallér nyakát, és lassú kiszámítással az ajkát közelebb vitte Gavallér ajkához. A szeme fellobbant a várva várt csók reményében.
Ekkor egy furcsa, siránkozó, jajduló hang hallatszott valahol a düledező sírkövek mögött:
– Gavallér – visította egy hang, mintha egy gyermek panaszkodott volna.
– Eh, ne törődjünk vele – mormogta tikkadtan az Asszonybetyár, és száját Gavallér szájára nyomta, mintha az utolsó csók volna ez életben.
Minden rendben lett volna, de odalent a sírban a halott Andráscsik nem egyezett meg. Fordult vagy rúgott egyet… Elég az hozzá, hogy a sírdombon az átázott föld beszakadt, mintha az ördög a pokolba vinné a szerelmeseket.
Csaknem derékig süppedtek a szeretkezők az alácsuszamló földbe.
Gavallér a veszély pillanatában csak Hermára gondolt. Sietett felemelni őt.
A távolból, a hirtelen leereszkedett őszi ködből kárörvendő, csúfondáros, vijjogó kacagás hallatszott, mint valami irigy szomszédasszonyé.
