TIZENÖTÖDIK FEJEZET • A Császár parancsára
TIZENÖTÖDIK FEJEZET • A Császár parancsára
Bécs Rezső az aranygyapjas rendjellel kezében úgy futamodott kifelé a Burgból, mint valami tolvaj. Ez a hidegvérű fiatalember minden tagjában remegett, mintha magasfokú láz gyötörné. Érezte, hogy nemcsak az ő élete, de másoké is fordulóponthoz érkezett. Vajon szerencsés vagy szerencsétlen lesz-e a megoldás?
Legfeljebb meghalok! – gondolta végül magában Bécs Rezső, és ez az egyszerű gondolat újabb erőt adott neki a további teendőkhöz.
Legelőször Bratfischt kereste fel, aki már hetek óta állott ugyanazon a bizonyos utcasarkon, ahol a királyfi hajdanában igénybe venni szokta szolgálatát.
– A leghátulsó asztalhoz üljünk – indítványozta Bécs Rezső, amikor Bratfisch társaságában belépett a „Piros almá”-ba.
– Valami titok? – kérdezte a fiákeres, és már javában készülődött, hogy megszokott pörköltjét elfogyassza, amikor néhány rövid szóval, suttogó hangon közölte Bratfischsal a királyfi megbízását. Ekkor aztán torkán akadt a falat a kocsisnak, pedig a pörkölt éppen az ő szája íze szerint volt elkészítve.
– Valamennyien a policájra kerülünk – mondá a fiákeres. – De a parancsot teljesíteni kell. Vagy hű szolga az ember, vagy nem.
Ide-oda forgatta széles tenyerében a piros szalagos aranybárányt.388
– Ismerem – mondta. – A Gazda azelőttiben még civil ruhában is viselte a felöltője alatt. Sokszor állott meg haptákban a rendőrség e rendjel előtt, amikor a kültelki kocsmákban kissé hangosabban mulatoztunk… Hát csak menjen, fiatalember, hajtsa végre a parancsot. Én mindenesetre itt várakozom.
Mielőtt a kályhafűtő eltávozott volna, a kocsisnak valami még eszébe jutott:
– Tudja, úgy vagyunk a mi életünkkel, mint a német közmondás tartja: Heute rot, morgen tot. Ma piros élet, holnap fekete halál. Isten irgalmazzon a mi szegény, bűnös leikünknek.
És miután ezeket a szavakat elmondá Bratfisch, most már megnyugodva látott hozzá a marhapörkölt elfogyasztásához. Bécs Rezső pedig útjára futamodott.
Abban a belvárosi házban, ahol Vecseráék laktak, éppen szellőztettek. Az egykori kutyaidomítónak nem sokáig kellett a nyitott ablak alatt leskelődnie, hogy a baronessz kedvenc kutyáját az ablakpárkányra csalja. Most már csak két perc műve volt, hogy a kutyuska az ablakból beleugorjon a sapkájába. A következő percben meghúzta a csengettyű gombját Vecseráék lakásának ajtaján, és az ámuló szobalánynak ezt mondta:
– Visszahoztam a kutyust. Most már másodszor. De most már csak a baronessznek adom át.
Bécs Rezsőnek szerencséje volt. Az öreg báróné nem volt odahaza, megint azt a kálváriautat járta, amely a polgári lakásokból a zálogházba szokott vinni. A baronessz fogadta a kutyás fiatalembert… Bécs Rezső azonnal sóbálvánnyá meredt a küszöbön, egy lépést sem tudott előre tenni, amikor a leánykát viszontlátta, akinek nyáron meszelés közben az Aranyember történetét mesélgette.
Mária bárónő olyan fehér volt, mintha a ravatalról kelt volna fel… A megtestesült fájdalom, a néma kétségbeesés, a jajtalan bánat volt ez a leány. Úgy megviselte az elmúlt idő, mintha hónapokat töltött volna a másvilágon vezeklésül azon bűnéért, hogy egy királyfit merészelt szeretni.389
– Visszahoztam a kutyáját – mondta alig hallható hangon Bécs Rezső.
– Már megint megszökött a kis huncut? – szólt egykedvű melankóliával Mária baronessz, és ügyet sem vetett kedvenc kutyájára, amint az Bécs Rezső sapkájából kiszabadulva, körülugrándozta őt.
Bécs Rezső – ez a fölényes fiatalember – most megzavarodottan forgatta rongyos sapkáját a fájdalom szobra előtt…
– Van még valami mondanivalója, Bécs úr? – kérdezte a baronessz a szalon közepén állva, mintha egy kísértet állna ott, akit csak darab időre sikerült életre gerjeszteni…
A kutyaidomító most egy lépést tett előre, és hangja suttogó lett:
– Nagyon fontos mondanivalóm van! Ma alkonyattal itt leszünk az utcasarkon Bratfischsal… A királyfi Mayerlingben várja a baronesszt.
– Ma alkonyattal? – hebegte a bárónő, szinte suttogva a szavakat. – Itt lesznek az utcasarkon… A királyfi Mayerlingben vár engem… Tehát meg kell halnom, ma – alkonyattal?
Bécs Rezső megdermedten állott helyén, keze szorosan fogta az aranygyapjút zsebében, a szíve a torkában vert. Mintha fehér felhő röppent volna a szalonon keresztül, a halál angyalának az árnyéka. ..
– Ma alkonyattal – ismételte fogvacogva Bécs Rezső.
– Ma alkonyattal – ismételte a leány, mintha álmában beszélne. Bécs Rezsőnek minden erejére szüksége volt, hogy elővegye zsebéből az aranygyapjas, égőpiros szalagos rendjelet.
– Íme, itt van szavaim igazságának záloga.
A baronessz, mintha még mindig nem tért volna vissza eszmélete: idegenkedve, csodálkozva nézte a rendjelet, mintha azt életében sohasem látta volna. Ide-oda forgatta a kezében.
– Ma alkonyattal – ismételte Bécs Rezső, és az ajtó felé hátrált.
– Ma alkonyattal – felelt túlvilági hangon a leány.
…Bratfisch a várakozástól elzsibbadva, lélegzet-visszafojtva ült azon a helyen, ahol Bécs Rezső elhagyta. De hogy mennyi idő kellett Bécs Rezsőnek arra, hogy a „Piros almá”-hoz visszataláljon: ez390 sohasem derült ki. Bécs Rezső a baronessztől való távozása után úgy ment, mint egy holdkóros… Felébredt szerelme, amint utolsót ágaskodik egy haldokló paripa. Messzi jajveszékelések siránkoztak a szívében, mintha valahol, valamerre egész karavánok keseregnének halálraszántságukban.
Eltévedt az utcákon, és egy temetési menetbe keveredett, ahol sokan sírtak. Bécs Rezső beállott a legközelebbi rokonok közé, és úgy sírt, mintha édesanyja temetésén lett volna, pedig azt sem tudta, hogy ki is volt a halott.
Valahol a városon kívül, a temető kapujánál tért magához, mikor körülnézett az idegen emberek között, és gyorsan a városnak vette az útját.
– Ma alkonyattal – mormogta magában a varázsigét, amelytől megint szédülést érzett.
Ismét eltévedt a jól ismert utcákon.
Most meg egy lakodalmas menetbe keveredett, amelyben mindenki vidult, kacagott, röhögött, táncos lépésekkel járt, mintha megbolondultak volna. A holdkóros a fehér menyasszony mellé csatlakozott, akit büszkén vezetett karján egy cilinderkalapos fiatalember.
– Ma viseli utoljára a fehér ruhát, holnap gyászba öltözik – mondá Bécs Rezső a menyasszonynak, mire annak piros arca elsápadt, mint a lehullott falevél. Az atyafiak csakhamar észrevették, hogy a menyasszony rosszul van, mire az idegen fiatalembert eltuszkolták a társaságból, sőt néhány botütést is mértek a hátára. Bécs Rezső nem tiltakozott az ütlegek ellen, mintha csak örömet okoztak volna neki, csak magában mormogta halkan:
– Ma – alkonyattal.
Hol járt, merre járt, mint eszeveszett? Nem tudna számot adni magának arról, hogy miért álldogált például órák hosszáig egy kirakat előtt, és csak egy óra múlva vette észre, hogy a bolti ablakba babaruhák vannak kirakva, amelyre neki semmi szüksége nincs. Megállott idegen emberek beszélgetéseinél, hogy ellesse, hogy vajon azok nem a mai alkonyatról beszélgetnek-e? De akárhogy figyelt,391 nem volt képes egyetlen szót sem megérteni. Vajon miért beszélnek madárnyelven az emberek? – kérdezte magában.
Minden ok nélkül letaszigált öregasszonyokat a járdáról, és hevesen rájuk kiáltott, hogy miért éltek ily sokáig… Már gyermekcsapat kezdte követni a magában handabandázó Bécs Rezsőt, amikor hirtelen maga előtt találta a „Piros alma” kocsmát, amelyről azt hitte, hogy sohasem fogja feltalálni, mert az eltűnt a föld színéről.
Ott állott a kocsma, és ablakából piros sugár vetődött ki a ködbe. És Bécs Rezső, mintha a köd birodalmából jönne: kétségbeesetten kezdett evezni a piros fénysugár felé. Szinte beesett az üvegajtón… A leghátulsó asztalnál, ahol elhagyta, oly komoran üldögélt Bratfisch, mint a megöregedett halál.
– Ma – alkonyattal – szólt Bécs Rezső, és kimerülten zuhant le egy székre.
Bratfisch erős pálinkát töltött bele, mire valahogy magához térítette.
*
– Ide üljön mellém a bakra, és jól kapaszkodjon meg – hallotta Bécs Rezső Bratfisch borízű hangját. És mikor a fogat elindult a „Piros alma” elől, Bécs Rezsőben határtalan vágyakozás támadt arra nézve, hogy lezuhanjon a bakról, és összetapostassa magát a kerekekkel! Ó, mily jó volna ma alkonyattal meghalni!
És amikor a fiáker befordult a Belváros keskeny, kanyargós utcácskáiba, Bécs Rezső minden pillanatban azt várta, hogy mikor dűlnek össze a sovány, szomorú házak, hogy mindörökre elborítsák a kocsit, de Bratfisch keményen hajtott, mintha a kezével emelné a csüggedező lovakat.
Megállottak ama bizonyos utcasarkon, ahol most a gázlámpást akarta rábeszélni, hogy hagyja abba a világítást, nem érdemes világítani a városban. Bratfisch alig dobta lovaira a takarókat, amikor hirtelen léptek közeledtek a sötétben, mintha egy sánta ember vonszolná magát a falak mellett.
Vecsera Mária bárónő közeledett a kapuk kilincseibe és a falak párkányaiba kapaszkodva, mintha nem bírta volna egymagában392 megtenni a nehéz utat. A vékonyka termetét hosszú köpenyeg borította, és a köpeny csuklyája fejére volt borítva, mint valami apácának. Csak két szeme fénylett kísértetiesen, lázasan, amint a homályban megjelent.
Bratfisch leugrott a bakról, és kinyitotta a kocsiajtót a kisasszony előtt:
– Csak gyorsan, gyorsan – rebegte Mária, és önfeledten esett be a hintóba.
A bakon az a furcsa fiatalember most dúdolgatni kezdett magában valamely eddig soha nem hallott dallamot:
– Ma – alkonyattal – mormogta hozzá a szöveget is. – Hol vagy ilyenkor, te vén halál?
És Bratfisch olyan nehezen kapaszkodott fel a bakra, mint még soha életében. Az ostort a fogai közé vette, hogy két kézre vehesse a gyeplőt. Aztán hajrá, bele a ködbe, sötétségbe! A néma, fekete fogat úgy repült, mintha az ördögök vinnék.
A mayerlingi országutat jól ismerte Bratfisch, hisz eleget hajtott rajta, de most minduntalan meg kellett állnia, hogy el ne tévedjen. A kis hidak, amelyek máskor barátságos útmutatói voltak a fiákeresnek: most eltűntek a sötétben, hogy alig lehetett őket megtalálni. Ugyanígy elbújtak a nagy fák, amelyek máskor csóka- és varjúhangon üdvözölték a kocsist. A vén szilfák alvó madaraikkal elrejtőztek az éjben, mintha azt akarnák, hogy Bratfisch sohase találjon el a helyes útra. A kocsis az ördögöket szidta, amelyek vele incselkednek. És egy útba eső kocsmára, ahol pedig jó ismerős volt: ráfogta, hogy az sincs a régi helyén. Továbbköltözött az út mellől.
– Bárcsak elérnénk már a kastélyt – mondogatta lovait noszogatva. – Sohase jövök többé ilyen kísérteties útra.
Bécs Rezső, mióta a baronessz helyet foglalt a kocsiban, valahogy valamiképpen megnyugodott. Íme, itt van a gyönge leány, és nem fél a szörnyű éjszakától. Miért félne ő, férfiember létére? Ha meg kell halni ma éjszaka, annál a halálnál jelen lesz a leányka is? Szebb a halál fiatalon, könnyelműen, nevetve, mint öregen, rettegve, sírva…393 És azokra az emberekre gondolt, akiket a kivégzési helyre vezetnek, és emelt fővel mennek.
Végre a ködben, árnyban feltünedezett a vadászkastély nagy tetőzete. Bratfisch szinte utolsó erőfeszítéssel vitte lovait a kastély kapujáig, ott kiejtette kezéből a gyeplőt, de a halálosan kifáradt lovak amúgy is megállottak. Kocsisról, lóról egyformán patakzott a verejték.
A kapu szögletéből most előlépett egy férfialak, aki eddig ott bő vadászköpenyegében meghúzódott. A trónörökös volt.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és egy szót sem szólva, az ölében vitte fel az ájuldozó leánykát a kastélyba. A kastély tölgyfa ajtaja nagyot dördült, amikor a szél bevágta azt a királyfi mögött. Aztán halálos némaság borult a kastélyra, mintha a holtak birodalma elnyelte volna a jövevényeket.
– Talán csak lesz egy kis tűz a konyhán! – mondotta Bratfisch, miután alig tudott a lábán állni. – Mit adnék egy pohár pálinkáért!
A vadászkastély konyhájában pislogott még valami tűz, de teremtett lelket sem a konyhában, sem máshol nem találtak a jövevények; a királyfi már délután elküldte a kastély személyzetét. Ott voltak a lábosok, fazekak, tálak, némelyikben még ételnemű is akadt, mintha a szakácsné elmenetele előtt gondoskodni kívánt volna Bratfischről. Miután Bécs Rezsőnek semmi hasznát sem lehetett venni (lezuhant egy sarokba, és nem bírt megmozdulni), a kocsis maga gondoskodott tűzifáról, hogy a tűz fellobogjon… És egész idő alatt halálos némaság volt mindenfelé a kastélyban. Egy kutya sem volt a háznál. A zöld zsalugáterek leeresztve, és Bratfisch hiába várta, hogy valamelyik ablak mögött világosságot fog észrevenni. Egy gyufa lángja sem lobbant.
Végre mégiscsak égni kezdett a konyhán a tűz, mire valamivel barátságosabb lett az éjszaka. Ó, a tűz nagy mester. Éppen olyan jó barát tud lenni, mint amilyen ellenség.
– Valahol kopognak – monda Bratfisch a tűz előtt. – Hallja?
De Bécs Rezső sem nem látott, se nem hallott semmit, mintha nem lett volna benne egy szemernyi emberi élet sem.394
– Isten úgyse, kopognak! – monda Bratfisch, és most már szorongva nézett a konyha ajtajára, de helyéről nem mozdult. – Mit adnék egy pohárka szíverősítőért!
És Bratfischnak csak kívánni kellett valamit ezen az estén, amikor úgy érezte, hogy üldözők és kísértetek veszik körül. A polcon himbálózni kezdett egy rumosüveg, amelynek tartalmát nyilván édes tésztához szokták felhasználni. Bratfisch nem sokáig hagyta magát kínálni, megszagolta az üveget, aztán egy nagy kortyot nyelt belőle. Erős volt az ital, még az ő torkát is megreszelte, de valahogy talpra állította. Most Bécs Rezsőbe is diktálni akart az üveg tartalmából, de az visszautasította.
– Engedjen meghalnom, Bratfisch bácsi – mondta a fiatalember, és a fal felé fordult.
Bratfisch most már annyira magához tért, hogy ki merte nyitni a konyha ajtaját, hogy megnézze ama titokzatos kopogás okát. A szélviharból az éj folyamán hóvihar lett, és a hó csapkodta a vadászkastély ereszét. Bratfisch az irtózatos förgetegben nehezen találta meg lovait. Jól betakargatta őket, és eloltotta a kocsilámpást, amely egyedül világított a nagy éjszakában. Még az a kis világosság se legyen, ha már gyászba borult az élet. A kocsis aztán leült a tűz mellé, és filozofikusán kezdett beszélgetni a rumosüveggel.
– Énnekem már amúgy is kitellett Bécsben, a policáj előbb-utóbb megfogdos a királyfi dolgai miatt. Becsuknak, megbüntetnek, talán már kocsis se lehetek tovább. Abfahren, Bratfisch.
De Bratfisch akárhogy erőltette szempilláit, a tűz melegénél kezdett homályosulni a látása, még annyi ereje volt, hogy a tűzre dobjon, aztán elaludt, mint egy ajtószög. Na, most már jöhetnek a kísértetek és az ördögök.
És jöttek is. S hirtelen fáklyafényes lett a vadászkastély udvara.
Bratfisch félálomban kibámult a konyhaablakon. Másvilági nagyságú lovas zsandárokat látott, akik bal kezükben fáklyákat tartottak, amelyek sisteregve körülvették a házat, hogy az olyanformán mutatkozott, mintha égett volna.395
– Átkozott álom – morfondírozott Bratfisch. – Még az öreganyám se tudná megfejteni.
És az égből tovább hullott a vérvörös tűz, és tovább égni látszottak a vadászkastélyt körülvevő nagy fák. Felrebbentek fészkeikből a csókák, és tűzfényesen csapkodtak ide-oda az udvar felett. Sőt a kocsis lószerszámok csörgését is hallotta, amely hangra félig-meddig magához tért.
Teremtuccse, a lovaimat akarják ellopni – gondolta hirtelen magában, és erre a gondolatra nyomban kivilágosodott a feje. Talpra ugrott, mintha az ágyból akarna kiugrani, mire nagy dördüléssel felborult alatta a konyhaszék.
De már akkor a konyhaajtót is zörgették. Bratfisch álmélkodva nyitott, mire fehér köpenyes, piros galléros, udvari tiszteket talált magával szemközt a küszöbön.
– A császár parancsára… Hol van a Kronprinc? – kérdezte most fojtott hangon egy magas Ferenc József-szakállas, ősz katonatiszt, és olyat szorított Bratfisch karján, hogy az csaknem felkiáltott a fájdalomtól. De gazdája iránt való hűsége erősebb volt benne, mint a megrettenés és a fájdalom.
– Nincs itt! – felelte.
– Lógni fogsz, te gazember! – süvített most egy másik katonatisztnek a hangja.
Bratfisch most már végleg magához tért. Egy lépést tett előre, kezeit hátratette.
– Tessék nyomban felkötni! – mondá.
– Majd előbb vallani fogsz – süvített az előbbi hang.
– Inkább meghalok – felelt a bécsi fiákeres.
De most újabb kocsirobogás hallatszott az éjszakában, mintha ez volna az, amely az utolsó üdvözletet hozza. Kemény, parancsoló kardpenge, éles hangok hallatszottak az éjszakában, és a kastély tölgyfa ajtaját verni kezdték az öklök, hogy csak úgy visszhangzott belé a ház. A zsandárok kezében még magasabban lobogott fel a fáklya, a paripák gőzt fújtak maguk körül, és szerszámaikat rázták.396
– Fújjon a hornista a kürtbe! – hangzott most egy katonai kommandó.
A kürtös egy pillanat múlva megrecsegtette hangszerét, amely oly erősen vágott bele az éjszakába, mintha az eget akarná kettévágni.
Amint a kürt elhallgatott a hirtelen elcsendesedett éjszakában: a házból gyors egymásutánban két dördülés hallatszott. A katonák félreugrottak, mintha közébük csapott volna le a fegyvergolyó. A lovak riadtan táncoltak a fáklyások alatt. És most egy kísérteties, dermesztő, lelket rázó, kályhafűtő ruhába öltözött fiatalember rohant ki az udvarra, és emberfeletti hangon üvöltötte:
– Hallottátok a lövést? Meghalt, meg a szerelmem!
És a katonákra akarta vetni magát a tébolyult ember, alig bírták megkötözni. S mire az ajtókat feltörték, az osztrák–magyar birodalom trónörökösét, valamint Vecsera Mária bárónőt holtan találták nászágyukban. Pisztolygolyó ölte meg mindkettőjüket. Hősünk, Bécs Rezső, a királyfi alteregója egy főváros melletti elmegyógyintézetben fejezte be életét.
(1925)397
