ELSŐ FEJEZET • A zárdából az út a színpadra vezet
ELSŐ FEJEZET • A zárdából az út a színpadra vezet
Ama messzi világutak mentén, amely országutakon őszidőben olyan keservesen nyikorognak a megfékezett szilvásszekerek: arra Kassa, Eperjes és Ungvár felé egy hegedűhúrszín hajú, varkocsos és papucsos kisleány várta valamikor a berzencei szilvásszekereket, mert a legnagyobb élmény még akkor az volt az életében, ha a kötényét megtölthette szilvával.
Igaz, hogy a kisleánynak a szilvásszekerek várásán kívül egyéb teendője is lett volna, de ezek az egyéb teendők nem sok örömet hoztak neki. Így például télen, amikor néha a kis csizmácska is beleragad a mély hóba: a kassai apácák kolostorába kellett járogatni, hogy e szigorú, de jóságos nénéktől megtanuljon egyet-mást ama tudományok közül, amelyekre életében szüksége lehet – így például a betűvetést is. Az ő írása is olyan volt, mint azoké a leánykáké, akik kolostorban tanulnak meg írni: olyan nagy bajuszuk és szakálluk volt a betűknek, mint a szent embereknek.
Miután a kisleánynak édesanyja nem volt: teendői közé tartozott, hogy nyaranta, amikor a jó apácák szabadlábra helyezik a növendékeiket, a nagyanyja lábánál üldögéljen egy hideg ungvári házban. Ez a nagymama, bizonyos Fekésházi Terézia, „az udvarhölgy” név alatt szerepelt a hétszilvafás Petráss családban. Valóban udvarhölgy volt-e Fekésházi Terézia? Ez most nem tartozik szorosan a történethez; annyi bizonyos, hogy a famíliában igen féltek a szigorú öregasszonyságtól, egyúttal büszkék is voltak Teréziára.
– Majd igazi úrinőt nevelek ebből a szilvásszekerek után koncsorgó489 vadócból – fogadkozott „az udvarhölgy”, és egyetlenegyszer sem engedte meg a gondjaira bízott Ilkának, hogy a gyors Ung folyóban megfürödjön. Ilka ezért mérhetetlenül unatkozott a nagymama lábánál, mert egyebet sem hallott tőle, mint hogy nem tud helyesen ülni, derekát nem tartja elég egyenesen, vállait nem feszíti hátra…
– Könnyű a nagymamának. Nagymama míderben van! – vágta oda egyszer a kis Ilka.
– Talán már te is midert szeretnél viselni, te béka? – pattant fel „az udvarhölgy”, és nyomban levelet írt Ilka apjának, hogy a gyermek milyen gondolatokat forgat a fejében. Ilka pedig elbújt a fáskamrába, és ott sírdogálva gondolt halott édesanyjára, aki életében mindig szép piros ruhában járatta. A szép szomorú asszony elszállott a földről, és Ilkának ettől a naptól kezdve feketében kellett járni.
A nagymama levelének vétele után csakhamar megérkezett Ungvárra Petráss úr, aki kataszteri mérnök volt Kassán, és éppen olyan szakálla volt, mint ez idő tájt a mérnököknek Magyarországon. Mérnöknek, doktornak szakállt kellett viselnie, hogy a paraszt higgyen neki.
– Úgyis őszre jár az idő – mondotta Petráss úr –, hazaviszem Ilkát Kassára.
– Csak annyit mondok neked, vőmuram – szólt „az udvarhölgy” –, hogy jól vigyázz erre a leányra, mert ebben gonosz hajlamok rejtőznek.
Mit gondolt a nagymama a gonosz hajlamok felett? Bizonyosan a míderügyet nem tudta elfelejteni. Ilka azonban boldogan menekült a nagymamától, akár a szigorú apácanénékhez is, úgysem volt még egészen tisztában a Z betű bajszával, szakállával.
Abban az időben még nemigen járt vonat ezen a környéken, szekeren utazott Ilka apjával Ungvárról Kassa felé. Szép, derék országút ez. Az útban jegenyefás falvak mutatkoznak. A falvak végén vagy közepén francia fedelű nemesi házak, amelyeknek kapujára különböző címerek voltak kifaragva.490
– Ez is a Petrássoké volt valamikor – mondogatta Ilka apja a kocsiülésben. Úgy látszik, ezen a vidéken minden a Petrássoké volt valaha. Mint ez már a felvidéki famíliák legendáiban szokott lenni. Sajnos, Petráss úr már nem örökölt többet őseitől, mint a tótos akcentust, amellyel a magyar nyelvet beszélte. Ugyanezért Ilka lánya is, mint tősgyökeres felvidéki leány, mindig kicsit „tótocskázott”, amikor beszédre nyitotta a száját.
Haladt a szekér hegynek fel, völgynek le, a lovacskák olyan hűségesen mentek, mintha az Óperenciás tengerig megállni sem akarnának. Itt-ott egy útszéli kápolna köszöngetett a késői aratásból itt maradott rozsvirágos koszorújával. Ilka, mint ezt az apácáknál tanulta: mindig nagyot köszönt a szenteknek. És estefelé Eperjesre értek.
A piac közepén nagy kocsmaház állott, és Petráss úr már a kocsiról észrevette, hogy a kocsma tágas kapujára mindenféle piros és zöld cédulák vannak kiragasztva:
– Úgy látszik, színészek vannak a városban! – mondta, és hümmögve elgondolkozott. Valóban Lászy Vilmos színigazgató és társulata kérte a színes cédulákon a nagyérdemű közönség támogatását.
– Kassán a hivatalom miatt úgysem érek rá színházba járni, neked pedig nem szabad színházba menni az apácák tilalma miatt. Csaljuk meg az apácákat! – indítványozta a leányának Petráss úr, aki meglehetős vidám ember volt a kocsmák környékén. (Persze, csak módjával, amint egy szakállas mérnökhöz illik.)
Ilka tizennégy esztendős volt akkor – hogyne esett volna bele a csínytevésbe.
Estére tehát a színházba mentek.
Bizony azt már senki sem tudná megmondani, hogy mit játszott azon az estén Lászy Vilmos színigazgató és társulata, amikor Ungvárról kis szekéren Eperjesre érkezett Petráss Ilka nevű sárga hajú, pulykatojás képű, zörgő csontú kassai apácanövendék! Valószínűleg olyan színdarabot, amelyben a komikusnak lengedező, fújható, nagy kócbajuszt kellett felragasztania, mert csak az ilyen előadásnak volt komoly sikere.
És Ilka valóban majdnem neveletlenséget követett el, amikor a491 komikust a színpadon játszani látta. Úgy kacagott, hogy csaknem megfeledkezett magáról.
Na, de hát nincsen annyi taps a világon, amelynek kedvéért az öröklétig tartana bármely színpadi produkció… Másnap Ilka és apja már útban voltak hazafelé, Kassára, a szekérke megint gurult a leánykával a messzi, ismeretlen élet felé. Ki tudná, hogy merre visz az út az első eperjesi színielőadásról? Nem sejtette azt egyik sem a kocsi két utasa közül.
Csak annyi bizonyos, hogy Petráss Ilka, kassai zárdanövendék, mind kevesebbet nézegetett az útközben feltünedező szilvásszekerek után. Eszébe se jutott köténykéjét szilvával megrakni.
Egypár hét múlva a kassai vendégfogadó falán jelentek meg azok a jellegzetes piros és zöld cédulák, amelyeket Petráss Ilka már Eperjesen látott. Valóban a fáradhatatlan Lászy Vilmos érkezett meg társulatával.
– Apám, és színésznő szeretnék lenni! – rontott rá apjára egy vasárnapon Petráss Ilka, amikor a zárdából atyja látogatására kiengedték.
A mérnök nagyot nézett. Ő azt hitte, hogy leánya ott, a hűvös, csendes kolostorban réges-régen elfelejtette az eperjesi kalandot. Ki hitte volna, hogy egy nagy bajuszú komikusnak ilyen hatása lesz egy fejlődő szívre?
– Talán te is bajuszt akarsz ragasztani? – kérdezte Petráss mérnök úr még mindig tréfálkozva.
– Nem, apám, én primadonna akarok lenni!
No hát erre már valóban nevetni kellett annak, akinek egy csepp józan esze van. Petráss úr is nevetett.
– Ezzel a fizimiskával akarsz primadonna lenni? – kérdezte az éretlen szilvához hasonlatos arculatú leánykát.
– Én hallottam, hogy a színésznők szép pirosra és fehérre festik magukat.
(Vajon hol hallhatta ezt Ilka ott a zárdában?)
– Ezekkel a pipaszár lábszárakkal? – folytatta a mérnök. – Nem492 emlékszel, hogy az eperjesi primadonnának, a szép Erdélyi Mariettának milyen gyönyörű lábszárai voltak a trikóban?
(Ezt persze a szakállas mérnök úr figyelte meg.)
– Majd kitömöm szalvétával a harisnyámat – felelt elszántan Ilka. A mérnök most már nem nevetett, hanem komolyan így szólt leányához:
– Most nyomban visszamégy a zárdába, és tovább engedelmeskedel a jó nénéknek. Én pedig majd megtudom, hogy milyenek azok a feltételek, amelyek mellett valaki színésznő lehet. A színtársulat úgyis abba a kocsmába jár ebédelni, amelyik kocsmába én járok. Már ismerek is közülük egyet, egy nyurga, ádámcsutkás fickót, a Szigligeti fiát.
– Azt ismerem én is, de csak látásból – kottyantotta ki a leányka.
– Mondhatom, hogy kevés részegesebb frátert láttam az életemben – dörmögte rosszkedvűen a mérnök.
– De nagy művész a fickó, azonkívül fia a híres írónak, Szigligeti Edének – replikázott a leányka.
– Honnan tudod te mindezt? – dörrent most fel Petráss úr. – Micsoda rend van abban a zárdában, hogy a leányokat ilyenre tanítják?
– Ne haragudj, apus – hízelkedett most a kisasszony atyja szakállát simogatva. – A külső növendékek hoznak híreket a városból. Egyik-másik már látta Szigligeti Jóskát játszani is. Azt mondják, hogy olyan előkelő, mint egy herceg.
– Különösen mikor iszik – mormogta magában Petráss úr.
Ámde sehogy se tudta elfelejteni egyetlen leánya szavait, ugyanazért egyik estén, amikor betért a „Jámbor utazó”-hoz címzett vendéglőbe vacsorázni, az ott időző színtársulati tagok közül asztalához kérette Szigligeti József urat.
A művész valóban nagyon előkelő férfiú volt, amíg józan volt. De ez estefelé mind ritkábban történt meg vele, mert minden előkelősége mellett kénytelen volt élni a vándorszínészek vadvirágos és tisztátalan életét.
Petráss mérnök úr jó darabig borongva nézte az ifjú művészt, aki az ő egyetlen leánya szívét megigézte.493
– A leányom színésznő szeretne lenni – szólt hosszas hallgatás után a mérnök.
– Tudok róla – felelt váratlanul a színművész.
Petráss úr a nyakáig elvörösödött:
– Honnan tudja?
A művész nevetett:
– Kis város ez a Kassa. A mérnök úrnak és becses családjának itt sok ismerőse van. Mondják, hogy Ilka kisasszony nagyon tehetséges. Az Úristen is primadonnának teremtette.
– De uram, az én leányom csak egyetlenegyszer volt színházban!
– Mindegy az – felelt mosolyogva Szigligeti Jóska. – Azóta azonban mindig színházat játszik a leányokkal, amikor a jó nénék felügyelete elmúlik.
– Nekem erről fogalmam sem volt.
– No, lássa, jóuram, nekem, a vadhajszolta, hazám szeretetében gyötrődő vándorkomédiásnak kellett jönni, hogy felvilágosítsam önt értékes leányáról. Kár azt a tehetséget véka alá rejteni. Én hajlandó vagyok a kisleányt a színészetre kitanítani, hiszen ez a mesterségem.
– És mennyi volna a díja? – kérdezte Petráss úr rendes ember módjára.
– Ha tehetséges valóban a leányka, akkor ingyen is szívesen vállalom a feladatot, hogy az imádott magyar művészetnek használjak vele. Tessék elhinni, hogy nagy dolog az a mi sors hajszolta életünkben, ha vándorlásaink közben egy gyémántszemre bukkanunk.
– És ha nem bizonyul tehetségesnek? – kérdezte reménykedve a mérnök.
– Akkor úgyse töltöm vele az időmet, amely drága. Nagyon sok színészt és színésznőt kell nekem rendben tartani a társulatnál. Nagy feladat az enyém. Nemzeti misszió…
Miután a színművész ezen az estén már többször a pohár fenekére nézett: bőségesen omlottak belőle a szavak hivatása dicséretéről. Végül még maga a higgadt Petráss mérnök úr is hinni kezdte, hogy valami igen nagy dolog a vándorszínészet.494
Mikor hazafelé ment a boltozatos, kongó, vénséges utcákon, meg-megállott a mérnök, mintha a régi házak rádőlni akarnának.
– Az én leányom színésznő? Nem lehet az! – dörmögte magában, és elhessegette magától a gondolatot, mint valami rossz álmot.
De egypár nap múlva csörömpölő gyorsparaszttal megérkezik ám Ungvárról Fekésházi Terézia, a félelmetes „udvarhölgy”.
– Mindent hallottam! – kiáltotta már a kocsiülésről. – Egy színészhez akarod férjhez adni az unokámat! (Ungvárra már ilyen formában érkezett meg a kassai posta.)
Petráss úr először életében szembeszállott az „udvarhölgy”-gyel.
– Ahhoz adom férjhez a lányomat, akihez akarom – felelt sarkára állva. – Az a fontos, hogy tehetséges, becsületes ember legyen a vőm.
A nagymama erre le sem szállott a kocsiról, csak ég felé emelte a két kezét:
– Egy színész! – kiáltotta torkaszakadtából. – Én legalábbis egy grófnak szántam!
…A sors útjai kiszámíthatatlanok. A szegény „udvarhölgy” már nem érte meg, hogy később, évek múlva az ő szándéka is valóra váljon.
Ebben a percben csak annyi volt bizonyos, hogy egy sárga hajú, csúnya, kis pesztonka formájú leányka magában kuncogva nevetett a kassai apácák zárdájában: milyen felfordulást sikerült neki előidézni a hétszilvafás, de nemes Petráss famíliában.
