MÁSODIK FEJEZET • amelyben Szigligetiné Pálmay Ilka elindul világhódító útjára
MÁSODIK FEJEZET • amelyben Szigligetiné Pálmay Ilka elindul világhódító útjára
Mikor Petráss Ilka apjával a kassai színháznál bemutatkozás céljából megjelent: a színészek éppen egy tajtékpipára gyűjtöttek, amely pipával Hortobágyi urat, a súgót akarták kárpótolni elveszett pipájáért. A súgó ugyanis kijelentette, hogy mindaddig nem súg, amíg a pipaügyet nem rendezik vele.495
Petráss mérnök úr maga is mindjárt egy pengőforinttal járult hozzá a súgó pipájának az árához, mire Hortobágyi bácsi a súgólyukban ülve megjegyezte:
– Csak meglátszik, hogy ki az igazi úriember…
Ilkát a színészeknél minden lelkesedés nélkül fogadták.
Az öregebb színészek tovább támogatták a hátukkal azt a nagy hársfát, amely a színház udvarán nőtt. Beletrombitáltak nagy, tarka zsebkendőikbe, és tovább várták a direktort, aki a városba ment pénz után. A színésznők egy másik fa alatt csoportosultak, és azzal foglalkoztak, hogy lenézték egymást. Szigligeti Jóska, akit Petrássék kerestek, még nem jött el a színházba – valamerre dorbézolt az éjszaka, amint a pengőforinttal lekenyerezett Hortobágyi bácsi megjegyezte.
– Istenem, hogyan lehet ilyen tétlenül élni – kiáltott fel Petráss mérnök úr, amikor óraszámra elnézte a színészek ácsorgását.
– Hát mit csináljanak? – kérdezte a kis súgó. – A kocsmába nem mehetnek. Se hitelük, se pénzük.
Végre megérkezett Szigligeti Jóska, a rendező. Arca borús, mint késő ősszel a völgy, szeme zavarodott, vörös az álmatlanságtól. Ruhájának borjúpörköltszaga volt. De a kalapját a levegőbe dobta, amikor Petrássékat a színház udvarán meglátta. (Ilka úgy állott apja mellett, mint egy szolgálatot kereső pesztonka.)
– No, csakhogy végre meggondolta magát a tekintetes úr! – kiáltott fel Szigligeti Jóska. – A kisasszony mindjárt itt is maradhat. Van már szerepem is a számára. Az apród szerepe a „Petó király”-ban.
Petráss mérnök úr nehéz szívvel búcsúzott leányától:
– Aztán haza gyere, mikor a dolgodat elvégezted.
Szigligeti Jóska szaporán legyintett:
– Ezentúl csak tessék ránk bízni a kisasszony nevelését. Jobban kineveljük őt, mint az apácák.
Néhány napig Petráss Ilka éppen úgy futamodott végig a kassai öreg utcákon, mint akárcsak abban az időben, amikor reggeli harangszóra az apácakolostornak vette útját. Lesütötte a szemét, áhítatosan meghajtotta a derekát, imára kulcsolta a kezét, amint ezt a jó496 nénék tanították. Csak éppen útja volt rövidebb, nem ment el a zordon kolostorig, hanem befordult annak a vendégfogadónak a szalmás udvarába, amelyben a színház játszott. Itt aztán odaállott a színészasszonyságok háta mögé, és óraszámra hallgatta, hogyan szapulják a barátnőjüket vagy a férjüket.
Délutánonként a kolostori növendékek rendszerint sétálni szoktak a kassai utcákon, természetesen apácák felügyelete alatt. Ebben a páros menetben volt valamikor Ilkának is szerepe. Vajon ki most a párja a szőke Hedvignek, mióta Ilka kilépett a kolostornövendékek sorából?… Ilka egy délután elszökött a színháztól, hogy megkeresse a szőke Hedviget a növendékek sétacsoportjában. Hedvig még pár nélkül volt, Ilka tehát minden nagyobb feltűnőség nélkül beállhatott a sorba, amikor is megint apácanövendék módjára, csendesen lépkedett, illedelmesen beszélt, és a szemét lesütötte.
– Gyere vissza az iskolába, Ilka – monda a jó apácanéne. – Még megbocsátunk.
De hogyan mehetett volna vissza az iskolába Ilka, hiszen akkor elveszítette volna barátnői bámulatát! Mert a jelentéktelen Ilkára azóta, mióta színésznő lett: csodálatos szemmel nézett mindenki Kassán. „A mi barátnőnk a színházban játszik!” – mondták a zárdalányok. És Ilka a séták alatt ezer és ezer apróságot mondott el régi iskolatársnőinek a színészélet cifraságairól. Hej, hogy hallgatták most a leányok Ilkát, akit azelőtt bizony számba se vettek. – De még a felnőttek is utánafordultak Ilkának a kassai utcákon. „Hm, mi lesz a cserebogárból!” – mondták.
Azonkívül más dolog is foglalkoztatta a kassaiakat, amely dolog Ilkára terelte a közfigyelmet. Arról volt szó, hogy Petráss Ilkának megfelelő színpadi nevet kell kitalálni, mert Petráss név alatt csak nem játszhat a vándorszínészek között. Éppen maga Petráss mérnök volt az, aki minden valamirevaló ismerősét felkérte, hogy a fejét törje valamelyes szépen csengő színpadi néven. Ebben az időben a színművészek nemcsak tehetségük ragyogtatásával, de nevük zengzetességével is megfelelő feltűnést óhajtottak kelteni.
A kassai ismerősök egymás után megérkeztek a Petráss házhoz a497 különböző, saját találmányú nevekkel. Persze, mindenki a maga ízlése szerint választott a régi és új színházi nevek közül, amelyeket Ilkánkra rásózni akartak. Petráss mérnök úr csak a fejét csóválta:
– Én valami olyan névre gondoltam, amilyen név még eddig nem fordult elő a színészetnél. Valami extra név kellene, amely nevet első hallásra megtanul mindenki.
Az ismerősök tovább törték a fejüket Ilkánk jövendőbeli nevéről. Ezenközben Petráss mérnök úrnak, bár egyébként rideg kataszteri mérnök volt: álma jött. Azt álmodta, hogy messziről egy csodálatos szép pálmát látott, amelyet közelebbről megnézve felismerte benne a leányát: – a pálma átváltozott Ilkánkká. Petráss úr kiugrott az ágyból:
– Hát legyen Pálma a színpadi neve. Vagy amint magyarosabban hangzik: legyen Pálmai a leányomból… Petőfit Petrovicsnak hívták eredetileg. Mért ne lehessen egy Petrássból Pálmai.
Ezzel aztán el is volt döntve Ilkának színpadi neve.
Így következett el végre az az este, amikor Ilka valóban kilépett a színpadra a „Petó király” apródszerepében.
Az lett volna Ilkánknak a szerepe, hogy Petó királyt (játszá Szigligeti Jóska) egy tálcára helyezett, aranyos kehelyből megkínálja. Ilkánk apródnak öltözve, és parókával a fején valóban ki is lépett a színpadra. Öt lépést tett a király felé, mint ezt már előzőleg jól megtanulta. Kezében reszketett a tálca és a kehely, de azért kifogástalanul hajtott térdet a király előtt. – És mikor mindezt elvégezte: nagy gyorsasággal kifelé kezdett sietni a színpadról.
De Petó király utánakiáltott:
– Adj hát innom!
Amire Ilkánk visszatért a kehellyel, de most a térdhajtást mulasztotta el.
Ez volt első fellépése Petráss Ilkának, amelyet a Petráss család valamennyi ismerőse végignézett. Sőt az apácák megbízásából megjelent az előadáson a kolostor gyóntatója, hogy ha lehetne még: terelje vissza az elveszett báránykát. De a gyóntatóatya azzal a szomorú498 hírrel tért vissza a kolostorba, hogy Ilkánk végleg elveszett. „Született színésznő az!”
Amíg a városban, a társadalomban ilyen sikere volt Ilkának, bezzeg a színháznál annál inkább gyűlölték a nem sikerült fellépés miatt. Maga Szigligeti Jóska, mielőtt még királyi palástját levetette volna: egy lécdarabbal akart nekimenni szepegő apródjának.
– Erre tanítottalak? – üvöltött a rendező. – Szégyent hoztál az egész társulatra. Mars vissza a zárdába.
Ilka letépvén apródruháját: sírva futamodott hazáig. És harmadnap csak nagy lelki tusakodás után merészelt a színház udvarán megjelenni.
Szigligeti Jóska ez alkalommal józan volt, nem ütötte tehát agyon Ilkánkat, mint ezt várni lehetett volna.
– Nem haragszom – mondta. – Sőt feleségül foglak venni, mert egyedül unalmas az élet.
És hogy érzelmeit egyébként is kimutassa: rendezői hatalmánál fogva kiosztotta Ilkánkra a „Kékszakállú herceg egyik feleségének a szerepét”. Ebben a szerepben valamit táncolni és énekelni is kellett – nagy dolog volt ez Ilkánk életében.
Mikor szerepet tanul a kezdő színésznő: hihetetlen gyorsasággal múlik az idő! Hip-hop, elkövetkezik az előadás napja, pedig ő még úgy érzi, hogy arasznyi szerepéből mit sem tanult meg. – Hiszen táncolt Ilkánk már a zárdában is, együtt a többi növendékkel; ugyanott énekelt is, és nem is mindig szent dalokat az orgonista kísérete mellett. Nagyon is élethíven tudta előadni azokat a dalokat, amelyeket a tót menyecskék énekelnek, miközben ruhát sulykolnak a gyors Hernádban, és a ruhájukat combig felkötik. Még a halak is megállnak egy darab időre a rohanó vízben, hogy a menyecskék éneklését hallgassák… De hát mi ez mindahhoz képest, hogy a színpadon kell énekelni a karmester jeladására!
A Kékszakállú herceget előadták, Ilkánk játszotta az egyik feleség szerepét – és a nézőtérről taps hangzott fel.
Az első taps, amelyet Ilkánk életében hallott!
A kolostori cinkefészekben legfeljebb a lénia vagy a széles bőrszíj499 csattogását hallotta eddig Ilkánk, ha valamely merészebb táncmozdulaton rajtacsípték az apácák. A nagymama házánál is csak akkor hallotta a tapsot, amikor az „udvarhölgy” tenyere összeütésével adott jelt a szolgálójának, hogy hozhatja a borsósszakajtót, mert Ilkának valamely csínytevése miatt majd borsón kell térdelni. Míg odahaza Petráss mérnök úr sokkal komótosabb ember volt, hogy valaha is eszébe jutott volna neki tapsolni. Most pedig itt, a színházban felhangzott az első valódi, nagyszerű, váratlan taps, amikor Ilkánk táncát bevégezte. Isteni dolog volt ez! Kérdezzetek meg bárkit, akit egész életében tapsorkán vett körül és szédített, hogy az első tapsot, amelyet életében kapott: elfelejtette-e valaha? Kérdezzétek meg a csillagos ég közepén ragyogó primadonnákat, hogy mely taps hangzott édesdedebben fülükbe: vajon az a taps, amely már megjelenéskor dukál az ünnepelt művésznőnek, vagy pedig ama taps, amely váratlanul, hirtelen, előkészületlenül hangzik fel, akár egy falusi csűrben is, ahol éppen színházat játszanak?…
Petráss Ilka a „Kékszakállú herceg” előadása után nem hunyta nyugvóra a szemét.
De ha véletlenül elaludt volna: akkor is gondoskodnak arról mindenféle más hatalmasságok, hogy álma ne legyen csendes.
Éjféltájban hirtelen éjjelizenélés hangzott fel a földszintes ház ablakai alatt. A helybeli cigánybanda vonta azokat az elábrándoztató Lavotta-dalokat, amelyeket sohasem lehet elfelejteni.
Az első taps után: megérkezett az első éjjelizene.
Olyan ez, mintha tündérországban járnánk, vagy pedig álmodnánk. Ilkánknak kétszer is meg kellett csippenteni a tenyerét, hogy nem álmodja az egész napot: a tapsot és a zenét.
És a cigányok vonták az akácfák alatt. A nagybőgős valószínűleg ama vén akácfához támaszkodott, amely akácot még a forradalom emlékére ültettek a régi magyarok. A klárinétos ott sípolt Petráss mérnök úr ablaka alatt. De a prímás: az tudta, hogy melyik ablak előtt kell hajladoznia, olvadoznia, epekednie, miközben a szép hallgatónóták elröpdöstek a hegedűje húrjairól.
Ilkánk ágyában sokáig nem merészelt megmozdulni, mert még500 nem volt járatos abban, hogy mit szokás ilyenkor tenni egy jó nevelésű leánynak. Végre eszébe jutott, hogy a zárdában egyszer beszélték, hogy az éjjelizene alkalmával gyufát szokás lángra lobbantani. Ez a felpirosló láng megmondja az éjjelizene rendezőjének, hogy érzelmeit megértették. – Ilkánk tehát kinyújtotta mezítelen lábát hajadoni ágyából, megkereste a papucsát, az ablakfüggönyhöz lopózott, és a gyufát meggyújtotta…
Bizonyosan az a bolondos Szigligeti Jóska volt! – gondolta magában.
Másnap délelőtt a színháznál: Ilkánk meglepetésére Szigligeti rendező igen dúlt és vészjósló arccal fogadta a Kékszakállú herceg kitapsolt feleségét.
– A múltkor azt mondtam neked, hogy feleségül akarlak venni – kezdte Szigligeti Jóska bortól és köménytől rekedt hangon. – Hát most vedd tudomásul, hogy szándékomat megmásítottam. Nem veszek feleségül egy kacért.
– De hiszen tegnap még éjjelizenét adott! – kiáltott fel Ilkánk.
– Az nem én voltam – felelt komoran Szigligeti, és hátat fordított Ilkánknak.
…Most aztán itt volt az élet harmadik ajándéka is: a taps és a szerenád után – a baj, a féltékenység az ismeretlen udvarló miatt, aki annyiszor meg szokta keseríteni (és édesíteni) az ünnepelt művésznők életét.
És csakhamar megérkezett egy küldönc a színház udvarára, aki hatalmas virágbokrétát hozott Petráss Ilka művésznő számára. A csokor közepében ügyesen, de észrevehetőleg elrejtett névjegy, és a kártyán egy ismeretlen név.
Szigligeti Jóska kiragadta a névkártyát Ilkánk kezéből.
– Mit nézed? Úgyis tudod, hogy ez a taknyos jogászgyerek rendezte az éjjelimuzsikálást! Tudom, hogy őtet szereted.
– Nem szeretek én senkit – felelt a megszeppent Ilka –, csak a fehérpapokat, mint kassai zárdanövendékhez illik.
– Hát majd elmegyünk olyan városba, ahol nincsenek fehérpapok – dörmögte Szigligeti Jóska.501
– Én nem megyek sehová. Én az atyám mellett maradok – felelt most váratlan makacssággal az ünnepelt hölgy.
– És ha én parancsolom?
Ilkánk még mindig nem ijedt meg.
– Micsoda maga nekem? A férjem, a vőlegényem vagy a szeretőm?
– A tanítód vagyok! – üvöltött fel megháborodva Szigligeti Jóska, és a varkocsánál fogva beráncigálta Ilkánkat a néptelen színházba, és előkereste a múltkoriban mellőzött lécdarabot.
Harmadnap még javában betegen feküdt az ütlegektől Ilkánk, amikor a Petráss háznál váratlan vendég jelentkezett. Szigligeti Jóska volt a látogató.
A mérnök meglehetős komoly arccal fogadta a látogatót.
– Miben lehetek uramöcsémnek szolgálatára? – kérdé a mérnök, és hellyel kínálta látogatóját. De az csak állva maradt, mintha a színpadon szavalna:
– Megígértem urambátyámnak, hogyha a lánya tehetségesnek bizonyul: színésznőt nevelek belőle. A kisasszony sokkal tehetségesebbnek bizonyult, mint eleinte hittem, mert nemcsak a közönséget indította meg, hanem engem, a tanítóját is, pedig én már csak eléggé járatos vagyok a színfalak sikamlós világában. Nem voltam még eddig sohasem szerelmes, de amikor az ön leányának asztalkendővel kitömött harisnyáját megláttam a „Kékszakállú herceg”-ben, hát egyszerre sírtam és nevettem is.
– De hát ön iszik! – mondá a mérnök.
– Iszom, mert egyedül vagyok a világon. Iszom hazámért, mint Petőfi Sándor, aki tudvalevőleg atyámnak, a színműírónak legjobb barátja volt. Iszom, a művészetért, amelyet a legnagyobb dolognak tartok a világon – felelt a vándorszínész.
Petráss mérnök úr megvakarta a szakállát.
– Hiszen belátom, hogy nagy dolog a művészet, lehet inni érte. Tapasztalom azóta, amióta az én lányom is művészeti pályára lépett. De hát én más sorsot szántam a lányomnak.
Szigligeti Jóska most kiegyenesedett:502
– Uram, biztosítom önt arról, hogy az ön lányából ebben az életben sohasem lesz más, mint színésznő. Aki egyszer a tapsot meghallotta: az hallani akarja azt halála órájáig. Hiába tervez urambátyám – leánya el van jegyezve a színpadnak. És miután ez a pálya sikamlós: leghelyesebb, ha egy olyan férfi áll az oldalán, aki maga is mestere a művészetnek. Aki tanítja, védi, oltalmazza…
– Aki fadarabbal megveri! – kiáltott most fel egy csengő hang. Ilkánk a szomszéd szobából berontott és sírva, nevetve Szigligeti Jóska nyakába borult. (Már tudta tizennégy éves korában, hogyan kell elintézni a leánykérés problémáját.)
Szigligeti Jóska sokatmondó, fényes, dióbarna szemét, mely józan állapotban igen szép szemnek volt mondható, Petráss úrra függesztette:
– Én pedig ígérem a tekintetes úrnak, hogy mától kezdve egy korty pálinka se megy le a torkomon. Erre megesküszöm.
Mit tehetett a jó Petráss mérnök úr a fiatalok boldogsága ellen? Mindössze annyi volt a kikötése, hogy az esküvőt a püspöki székesegyházban tartsák meg. Ami meglehetős ünnepélyességgel meg is történt.
A színházban az esküvő napján a „Liliomfi” című színdarab került előadásra. A piros és zöld cédulákra ekkor került először egy új név: Szigligetiné Pálmay Ilka.
