TIZENHATODIK FEJEZET • amelyben Magyarország visszahívja világhírű lányát
TIZENHATODIK FEJEZET • amelyben Magyarország visszahívja világhírű lányát
Az idő ugyan eliramlott, de kétségtelenül sokan vannak még Pesten emlékezők, akik itt hajdanában Viktória, a britek királynője és India császárnője fiát mulatozni látták. De mi csak maradjunk hősünknél, akinek már Pesten alkalma lett volna megismerkedni a Prince of Wales-szel ama vacsorán, amelyet Károlyi Pista gróf rendezett a herceg tiszteletére, ahová azonban Ilkánk éppen ezeknek a hercegi vacsoráknak a kalandos, pikáns híre miatt nem merészelt elmenni.
Bezzeg most Londonban színészkedvén, nagyban örvendezett Ilkánk, hogy ama pesti vacsorát elmellőzte, mert hiszen a herceg érdeklődése605 irányában azóta bizonyosan elfonnyadt volna, amint a nagy urak meg szokták unni hervadó emlékeiket.
A Prince of Wales érdeklődése Londonban kétszeres erővel lángolt fel Ilkánk iránt, mint egykor Pesten. Albert princnek (aki később VII. Eduárd néven valóban Nagy-Britannia uralkodója lett) éppen olyan időszaka volt, amikor anyja, a királynő parancsából nem volt szabad elhagynia Anglia területét. Megtörtént ez néha Alberttel, amikor a kontinensről érdekes pletykák érkeznek vala felőle, amely pletykáknak azonban tizedrészét sem közölték a puritán császárnővel, mert nem akarták őt megszomorítani.
Albert tehát Londonban ült, és sűrűn látogatta a Savoy színházat, amelyben Ilkánk diadalait aratta. Játszotta „A gárdisták”-at, játszá „A nagyherceg”-et, és a bemutató előadásokon az udvar testületileg megjelent. A Prince of Wales le nem vette látócsövét a színpadról, amikor Ilkánk a színpadra perdült.
– Teremtő Isten, mi lesz ebből? – fohászkodott magában Ilkánk, és nem mert féltékeny férje szeme közé nézni.
Kinsky Jenő gróf azonban jól ismerte az erkölcsös angolokat; nagyon jól tudta, hogy Angliában egészen mást jelent egy színésznő iránt érdeklődni, mint a kontinensen. Azonkívül Ilkánk nemcsak a Savoy színház három esztendőre szerződtetett tagja volt, hanem előkelő londoni lady, Countesse Kinsky, aki a legmagasabb társaságokba kapott meghívást.
A londoni High Life valóban igen kitüntette a birodalmi és tettaui grófnét.
Erről a High Life-ről sok mindenféle furcsaságot jegyzett fel az a bizonyos hegyes tollú londoni hírlapíró, Thackeray a regényeiben; a „Hiúság vására” és a „Pendennis” című regényeit jóformán ennek az előkelő világnak kigúnyolására szentelte… Annyi azonban tagadhatatlan, hogy ebbe az előkelő világba bejutni minden valamirevaló angol alattvalónak a legfőbb vágya. Meghívást kaphatni Melbourne hercegnőhöz! Talán még a „Pendennis” írója is szegre akasztotta volna élcelődéseit.
Ilkánknak pedig bőségesen volt része az előkelő meghívásokban.606 A „Punch” című lap akkori szerkesztője, bár teljes mértékben méltányolja Ilkánk művészetét, csendesen megjegyzi, hogy a magyar színésznő kedvéért, úgy látszik, a londoni legelőkelőbb társaságok is leteszik szigorú, exkluzív szokásaikat. A „Punch”, mint a High Life újságja, megjegyzésével azt eredményezte, hogy most már más előkelő társaságok is kedvet kaptak Kinsky grófnéval személyesen megismerkedni.
A Berkeley Square-en levő kis kétemeletes palotába, amelyben Ilkánk férjével lakott, a látogatási időben mindig megszólalt a csengő, hogy egy előkelő úr (a gróf részére) vagy egy nemes lady (a grófné részére) leadja névkártyáját, amely cselekedet Angliában kezdete az ismeretségnek.
A Berkeley Square-en nem unatkozhatott Ilkánk, mint a ködös Althofenben. A földszinten levő ebédlőben vagy az első emeleti szalonban gyakran fordulnak meg vendégek, ha mások nem, Sir Sullivan vagy Gilbert urak. A hálószobák a második emeleten vannak, az egykori Flórica helyét egy valódi yorki komorna foglalja el, akinek külön lakosztálya van, és csak a csengetésre köteles jelentkezni. A földszinten lakik az inas és a szakácsné, ugyancsak külön lakosztályban, és olyan méltóságteljesen viselkednek, hogy Ilkánk még a második londoni esztendőben is megdörzsöli néha a szemét, vajon nem álmodik-e? Ki hitte volna, hogy a kassai apácakolostorból az út valaha a Berkeley Square-re fog vezetni?
– Istenem, csak egy estére megint a Népszínházban lehetnék! – sóhajtott fel néha önkéntelenül, amikor lovaglástól, kocsizástól, társas élettől, színpadi játéktól, szabókkal való tárgyalásoktól holtra fáradtan hálószobájába vonult. (Nagy ára van annak az úgynevezett előkelő életmódnak.)
Így például mindjárt Melbourne hercegnő teaestélyéről is csaknem sírva jött haza.
Ez pedig úgy történt, hogy Ilkánk természetesen meghívást kapott a hercegnőhöz, amikor az első teáját adta a szezonban. (A „Punch” című lap erről hasábokat szokott írni.) Igen ám, de a hercegnőhöz csak hölgyek voltak hivatalosak, gróf Kinsky, mint a607 nagyvilági szokásokban járatos férfiú, nem kísérhette el nejét a hercegnő palotájába. A kis egyfogatú kocsi, amelyen Ilkánk közönségesen járni szokott a londoni utcákon, a hercegnő palotája előtt egyszerre egy csodálatos kocsisorba került, amilyen kocsisort Ilkánk álmában sem látott. Selyemharisnyás inasok, parókás kocsisok a batárokon, mindegyikben egy lady, mintha abban a percben szállott volna alá valamely régi kastély képcsarnokából. A kontinensen vérbeli fejedelemnők sem tudnak oly méltóságteljesen viselkedni, mint Angliában egy báróné.
A kocsiforgatag végre a harcegnő kastélyának kapuja elé sodorta Ilkánk egyfogatúját is, de most nézett csak Ilkánk komoly aggodalommal az egyfogatú csipkével és virággal díszített ablakából a fejlemények elé.
A kapuban a legméltóságteljesebb cselédség, amilyent még az operettekben sem tudnak produkálni a színészek. Öles inasok mint a gyertyaszálak állanak a lépcsőfokokon. Az udvarmester ezüstbuzogánnyal kezében lép be a terembe, és jelenti:
– Kinsky grófné!
Melbourne hercegnő, a háziasszony, már trónusán ül.
És az emelvény körül a vendég ladyk, akik azzal tüntetnek ebben az esztendőben, Viktória császárnő és királynő uralkodásának gyémántjubileumán, hogy hatalmas murijaikat magukkal hozzák a szalonba. Ezt a muff nevű hölgyi ruhadarabot némely magyar szócsinálók karmantyúnak is nevezték vala, én azonban azt hiszem, hogy a muffnál jobb kifejezés nem található azokra az egzotikus állatbőrökre, amelyeket kezükön viseltek a hölgyek. Az volt az elegáns divat! Minél nagyobb volt a muff, annál inkább emelte az előkelőséget.
És két-három méteres uszályok úsztak a ladyk után, mint a pávafarkok. Valóban okosan tette Melbourne hercegnő, hogy e sleppkiállításba nem hívott meg ügyetlen férfiakat, hiszen azok lépni se tudtak volna ebben a szalonban.
Melbourne hercegnő emelvényéről kegyesen magához intette Ilkánkat fölemelt muffjával:608 – Grófné, bemutatom önt barátnőmnek, Lady Marcus Beresfordnak.
Ilkánk meghajolt, mintha színpadon volna.
A hercegnő még néhány más méltóságos ladynek is bemutatta Kinsky grófnét, korántsem az egész társaságnak, mert akkor az egész idő bemutatással telt volna el. A ladyk feszesen biccentettek, megemelték muffjukat, uszályos ruhájukban tovább sassiroztak, és ezzel a Kinsky grófnéval való ismeretség meg volt kötve.
Ilkánk szorongó érzéssel állott a ladyk társaságának kellős közepén. Ha legalább táncolni vagy énekelni lehetett volna, nyomban magához tér, de hogyan lehetne Melbourne hercegnő szalonjában táncolni.
Ilyenformán következett el a harmadik színdarabnak a bemutatója, amelynek eljátszására Ilkánk szerződésileg kötelezte magát. Ez a színdarab a „His Majesty” (Őfelsége) című operett volt, Ilkánk táncával, énekével. Ilkánk partnere a „His Majesty”-ben egy Mister George Grossmidt nevű színész volt, aki arról volt ismeretes Londonban, hogy jobban tudja még Pickwick úrnál is, hol mérik a városban a legjobb söröket és pálinkákat. George Grossmidt már a próbákon megmutatta, hogy tájékozódási képességét a londoni kocsmák világában nemcsak elméletben gyakorolja, hanem személyesen is ellenőrzi a kocsmák jó hírnevét.
A premier estéjére sok ismerős sörmérőt verbuvált össze George barátunk a Savoy színházba. Ez némi fáradságába került. Olyan fáradt volt, hogy a nagy jelenetben elakadt a szava, egyetlen kukkot sem tudott elmondani szerepéből. A Savoy színházban nincsen súgó, a fáradt színész tehát segítség nélkül állott Ilkánkkal a színpad közepén.
– Takarodjon, részeg disznó! – kiáltott most egy öblös hang a nézőtérről.
És a puritán angolok mindenféle tárgyakat kezdtek dobálni a színpadra.
A függöny összecsukódott, de ekkor váratlan tapsvihar tört ki a színházban, természetesen Ilkánk tiszteletére.609
Ilkánk valóban végigsétált a színpadon, amikor a függönyt félrevonták. Példáját követni akarta a jó George is, azonban ismét kitört az előbbi botrány.
– Takarodjon! – kiáltották, mire a színész visszavonult.
Igaz, hogy a közönség már aznap este megfelelő elégtételt szolgáltatott Ilkánknak, de az akkori londoni osztrák–magyar nagykövet, bizonyos Deym gróf, ugyancsak kötelességének tartotta, hogy az önhibáján kívül bajbajutott Kinsky grófné ügyét rendbe hozza. Lunch-öt (ebédet) adott tehát a követségen, amelyre a Prince of Wales-t is meghívta, akiről tudta a követ, hogy már régen szeretne megismerkedni Ilkánkkal.
A trón hercege valóban megérkezett a követségi ebédre.
A társaság csak rövid ideig időzött a szalonban, nyomban a velszi herceg megérkezése után az ebédlőbe vonultak. A herceg ült az asztalfőn, az asztal végén Deym grófné, a háziasszony. A házigazda helye az asztal közepén volt, jobb oldalán Ilkánkkal.
Kinsky gróf a háziasszony mellett kapott helyet.
(Ne csodálkozzon az olvasó e történelmileg fontos feljegyzésen. Angliában és tán még máshol is a világon, a legfontosabb, hogy kinek hol jelölnek helyet a terített asztalnál.)
Az inasok felszolgálták az ételeket. A tálakat a velszi herceghez vitték először, csak azután a háziasszonyhoz. A herceg vett minden ételből, mert jó étvágyú ember volt, csak az volt a különös szokása, hogy mikor Ilkánkra tévedt a tekintete, mindjárt hangosan kezdte szívni a fogát. Ez pedig elég gyakran megtörtént, mert Ilkánk ragyogó szépségét még az angol trón várományosának is észre kellett venni.
A herceg – miután az osztrák–magyar nagykövetség vendége volt – udvariasságból németül mondta azt a pár szót, amit beszélt. Igen jól mulatott Magyarországon… Ilkánkat a marienbadi színházban látta először, mikor is kedvéért másnap megismételték a „Nebáncsvirág” előadását.
Ilkánknak vacogott a foga. Egy szót sem mert szólni, mert azt hitte, hogy már németül is elfelejtett.610
Ebben az izgalmas állapotban nem csoda, hogy Ilkánk a komoly hallgatáson kívül még egy etiketthibát követett el. Valami újabb ételt hoztak a herceg kínálására, a herceg azonban nem nyúlt a tálhoz, mire az egész társaságból senki se merészelt az ételhez fogni, bár az inas szertartásosan körülhordozta.
Vett azonban az ételből Ilkánk, mikor az inas hozzá ért a tállal, mert az éppen kedvenc tésztája volt.
Volt erre elszörnyedés a ceremóniás társaságban. Zsenerl gróf dühös pillantásokat vetett nejére, még a herceg is elmosolyodott a bajusza alatt.
No, de ebéd végivel megérkeztek a cigányok: a Kék Banda, mint Angliában nevezik a magyar cigányprímás vezetése alatt működő zenebandákat. Nincs ezekben a bandákban több egyetlen cigánynál, de mégis eljátszották a velszi herceg kedvenc magyar nótáit: a „Körösi lány” és a „Ritka búza, ritka árpa…” kezdetűeket.
Most már nem volt zavarban Ilkánk, mikor a magyar nótákat kellett énekelni.
Az ének után a herceg a zsebébe nyúlt, és egy nyakba való brosst nyújtott át Ilkánknak emlékbe.
Mikor Ilkánk a követség ebédjéről egyfogatúján hazafelé ment férjével, Zsenerl gróf vállára hajtotta bágyadt fejét:
– Nagyon fáradt vagyok. Gyerünk haza Althofenbe. Sohase lépek többé színpadra. Elég volt.
Ilkánk egészsége valóban komolyan veszélyben forgott. Álmában kígyókat, csúnya sebeket látott, és kétségbeesve ébredt fel. De a jó karintiai levegő, a hegyi séták, a csend, a nyugalom csakhamar visszahozták Ilkánk egészségét. Levél jött Londonból. A „Madame Sansgčne”-t megzenésítették, a főszerep eljátszására Ilkánkat kéri a Savoy színház.
– Soha többé nem megyek Londonba! – felelt Ilkánk, férje nagy megelégedésére.
Magyar újság jön Althofenbe. Erdősi Eugénia színésznő, aki sokáig611 versenytársa volt Ilkánknak a magyar színpadokon: agyonlőtte magát, mert valaki, akit szeretett: női ártatlanságában kételkedett. Végrendeletében kérte, hogy az orvosok halála után boncolják fel, és állapítsák meg ártatlanságát.
– Szegény Madame Favart – sóhajtott Ilkánk, és megint búskomorságba esett.
De újabb hír jön Magyarországból, amely hír az althofeni remetenőt felrázza csüggedéséből. A jó öreg Krecsányi, a budaiak Náci bácsija, az arénában fizetési zavarokkal küszködik. Csak a világhírű primadonna vendégszereplése ránthatná ki a hínárból. Jönne Ilkánk három estére vendégszerepelni a „Szép Heléná”-ban, a „Párizsi élet”-ben és a „Huszárcsíny”-ben. Az egész magyar színészet hálás lesz érte.
– Magyarországra kell mennem – jelentette ki férjének Ilkánk.
– Londonba nem mentél játszani, és Budára igen? – kérdezte férje.
– Krecsányit kell megmenteni – felelt Ilkánk, és csomagolni kezdett.
Zsenerl gróf, aki a finom muzsikát, a csendes, nagyúri életet, a regényes vadászatokat kedvelte, most a sarkára állott:
– Ha még egyszer elutazol színésznői pályára, mi ketten többé nem találkozunk egymással – mondá az élet komoly hangján.
– Hazámba, Magyarországba hívnak! – felelt Ilkánk, és még aznap elutazott az althofeni kastélyból, hogy oda többé ne tegye be a lábát.
(1926)612
