TIZENÖTÖDIK FEJEZET • amelyben megkezdődik a londoni szezon
TIZENÖTÖDIK FEJEZET • amelyben megkezdődik a londoni szezon
Ilkánk tehát férje társaságában útra kelt, hogy meghódítsa Shakespeare Londonját.
A Druly Lane színházba bevonult a „Madarász” című operett, és az osztrák Zeller muzsikája nyolc napig mulattatta a gyermeteg kedélyű angolokat. A színészek – közöttük Ilkánk is – németül mondták és énekelték a szerepeiket, nem ismerték még akkor a háborút, Viktória, az anyakirályné, a legnagyobb békességben akart uralkodni.
Anglia királynőjének és India császárnőjének ebben az időben az volt a legfőbb gondja, hogy a pedáns londoniak közül némelyek nem öltöznek estélyi ruhába, amikor színházba mennek. Viktória elhatározta, hogy segíteni fog ezen a dolgon. Mert ha Shakespeare idejében, a kis Globe színházba menet felvették az angolok a legszebb ruháikat, akkor ma kétszeresen kötelességük az, miután minden angol állampolgárnak a ruhatárában ott lóg az estélyi öltözet.
A rossz nyelvek szerint a londoni szabók nem hagyták ezt a kérdést elaludni, állandóan deputációba jártak a királynőhöz; márpedig amit a szabók a fejükbe vesznek, arról nem szoktak egykönnyen lemondani.
Különösen a meiningeniek Druly Lane-beli vendégszereplése volt az újabb alkalom arra, hogy a londoni szabók összeröffenjenek.
Azt írják a királynőhöz intézett kérvényükben (amelyet állítólag Jerome Klapka, a híres humorista fogalmazott):
– Azt még meg tudjuk érteni, hogy a gyorskocsival este vidékről érkezett gentlemaneknek nincs idejük átöltözködni a színház előadásához, és kénytelenek piros vagy zöld mellényekben és bizonytalan színű lovaglónadrágokban megjelenni a színházi előadáson, mert hiszen a Country-ből (a vidékről) jött urak valóban jobban teszik, ha művelődés céljából a színházat látogatják, mint a füstös „Vadkanfő” fogadóban hallgatnák meg a legborsosabb élceket – írják a királynőnek a londoni szabók. – De azt már sehogy sem helyeselhetjük,595 hogy a birodalom központjában, Londonban, a polgár, aki ruházkodásával az egész földgömb férfidivatját dirigálja, nem tartja kötelezőnek az estélyi öltözetet a színházi előadáshoz… Mit fognak otthon mesélni a Druly Lane vendégszínészei, ha visszatérnek hazájukba?
– Mit mesélnek otthon a színészek?
Valóban fogas kérdés, a királynő udvarában elgondolkoztak rajta. Az ilyen színészféle különben is szeret nagyokat mondani, amikor utazásaiból hazatér. Talán még azt is elmondják a hazájukban, hogy a londoni polgároknak nincs megfelelő estélyi ruhájuk.
…Ezenközben pedig a „Madarász” előadásai zsúfolt házakat csináltak a Druly Lane-ben. Azok az omnibuszok, amelyek olyan nagy utakat csinálnak Londonban, hogy az óriási várost egyik végétől csaknem a másikig bejárják: mindig hosszadalmas stációt tartottak a Druly Lane-nél, mert az utazóknak nagy része itt szállott le. Az egyfogatú kocsik, amelyeket olyan méltóságteljesen hajtanak a bérkocsisaik: ugyancsak a Druly Lane felé igyekeztek.
De az ódon városnegyedből, az arisztokraták fertályából is útra keltek mindenféle viscountok, countok, sirök, lordok, amikor meghallották, hogy egy bizonyos Kinsky grófné vendégszerepel a Druly Lane-ben.
– Talán csak nem annak a Kinsky grófnak a felesége, aki tavaly a nagy liverpooli akadályversenyt nyerte? – kérdezték tűnődve a londoni előkelőségek, mert a zöld gyepről győzelmei révén minden valamirevaló angol ismerte a Kinsky nevet.
Egy sportlapban, amelynek Angliában mindent kell tudnia, csakhamar megjelent a hiteles hír, hogy ki is a Kinsky grófné, aki a színházban vendégszerepel. Nem felesége, hanem sógornője Kinsky Károly grófnak, az Angliában is jól ismert lófuttatónak… De most már kevesbedhetett Ilkánk presztízse a sportbarátok előtt, addigra olyan alaposan megnyerte a színházbarátok szívét, hogy egyetlen hely sem maradt üresen a Druly Lane-ben, amikor Kinsky grófné fellépését hirdették, habár a grófné csak sógornője a híres futtatónak…596 És a királynő a londoni szabók küldöttségének valóban megígérte, hogy rendeletben szabályozza az angol gentlemanek ruházkodását, midőn azok a színházban megjelennek.
A királynő rendelete néhány nap múlva megjelent. Röviden csak ennyi volt benne: őfelsége színházaiban a közönség estélyi ruhában köteles megjelenni.
Ekkoriban már nem volt valami fiatalasszonykának nevezhető az anyakirálynő, sőt nagyon is kezdett hasonlítani egy jó öreg angol háziasszonyhoz, akinek a harisnyakötésen és a pasziánszkártyákon kívül nemigen van már öröme. És mégis rendelkezett az urak divatjáról…
Ettől kezdve London összes színházaiból kimaradt az a híres mellényes gentleman, aki a lovaglóvesszővel a kezében e percben érkezett meg a lóvásárból vagy a birkanyírásból. A Druly Lane-ben sohasem képzelt elegáns frakkok és egyéb ruházatok mutatkoztak a nézőtéren. Ilkánk bízvást azt hihette, hogy ez a változás az ő tiszteletére van…
Egyelőre azonban igen sok baj volt a kutyáival.
Miss Powertől, az angol társalkodónőjétől az angol szavakon kívül angol szokásokat is megtanult. Ilyenformán megtudta azt, hogy ez idő tájt Angliában valóban elegáns társaságbeli hölgy nem képzelhető el kutya nélkül. Ilkánk, mint vérbeli primadonna, nyomban két kutyát vitt magával Londonba: az egyik volt az a bizonyos skót juhászkutya, amelynek tejtestvére Mária Terézia főhercegnőnél szolgált, a másik egy jelentéktelenebb kutyus volt. És Angliában színészkedvén, mégis a skót juhászkutya betegedett meg elsőnek.
A színi világban csakhamar híre futamodott Ilkánk szomorúságának, mire a kolléganők mindenfelől elhalmozták tanácsokkal. Különösen Mrs. Carte, a Savoy színház igazgatónője sietett részvétét kifejezni.
– Nagyon jófajta eb – állapította meg Mrs. Carte, amikor a „Caritas” szállodában Ilkánkat felkereste, és a beteg kutyust vizsgálat alá vette.
Mrs. Carte aztán felírta egy tucat kutyaszanatóriumnak a címét,597 ahol a skót juhászkutyát biztosan meggyógyítják. Búcsúzásnál így szólt Ilkánkhoz:
– Ha jobban megtanulna angolul, felléphetne a mi színházunkban is, a Savoyban!
Hát ennél nagyobb dolgot még eddig nem mondtak Ilkánknak. A Savoy színház őfelsége ama színházai közé tartozott, amelyeket a legelőkelőbbnek mondanak a földkerekségen. Sir Arthur Sullivan, a világhírű zeneszerző és Gilbert a rendes színpadi szerzői. Nemrégen adták benne háromszázadszor a „Mikádó” című operettet, most ismét új Sullivan–Gilbert-színdarabra készülnek.
Ilkánk nagy izgalomban még a kutyája betegségét is elfelejtette, de nem felejtette el azt Mrs. Carte: másnap komoly, pápaszemes kutyaorvos jelentkezett a skót ebecskénél Mrs. Carte megbízásából, és a doktor komolyan csóválta a fejét.
– Nem hiszem, hogy megmaradjon – mondá suttogva az orvos. Ilkánk pedig férjét faggatta az ebédnél:
– Mondd, Zsenere, nem tudok én elég jól angolul? – Angolul sohasem lehet elég jól megtanulni! – felelt Kinsky gróf.
De most már egy percre se ment ki Ilkánk gondolataiból a Savoy színház. A kollégáitól megtudta, hogy ez az a színház, ahol az öltözőkben a következő szövegű tábla van kifüggesztve:
Minden kétértelmű beszéd vagy viselkedés a rögtöni elbocsátásra jogosítja az Igazgatóságot |
És ez az a színház, ahol nő még operettben sem játszott soha nadrágban, férfiruhában…
Eközben a kutyadoktor jóslata bevált, a skót juhászkutya elköltözött az élők sorából. Mrs. Carte a holt ebecskétől sem vonta meg a598 támogatását, temetési vállalkozót küldött, aki a kutyák eltemetésével foglalkozik.
– Holnap délután négy órakor lesz a temetés az Állatok Temetőjében! – jelentette a vállalkozó, és gyászjelentést nyomatott, amelyet szétküldött Ilkánk kolléganőinek.
A temetőben Ilkánk és férje már ott találták Mrs. Carte-ot, aki megmutatta új barátainak azt a síremléket, amelyet leghűségesebb kutyájának emeltetett…
– Ennek a közelében fog pihenni a skót is! – monda a Savoy színház igazgatónője.
Mialatt a temetőből hazajöttek, Mrs. Carte és Ilkánk megállapodtak a Savoy színházbeli vendégszereplésről. A vendégszereplés hat hónap múlva fog bekövetkezni. Ilkánk addig szorgalmasan tanul angolul, mert a Savoy színházban nem lehet német nyelven énekelni. Gilbert majd ír számára egy olyan szerepet, amelyben hibás nyelvtudással is bemutatkozhatik a színpadon. Egy vándor német színésznőt fog játszani, aki Londonba kerül.
Ilkánk elveszítette kedvenc kutyáját, de mire a kontinensre visszatért, már erszényében volt a szerződés a világ legelőkelőbb színházához, a Savoyhoz.
Most már nem az unalmas Althofenbe vitte a gróf Ilkánkat, mivégre Ilkánk kivágta a rezet Angliában, mindenki büszke lehet Ilkánk ismeretségére.
A házaspár a család régi birtokán, az Olmütz melletti Namiestben telepedett meg, abban a várkastélyban, amely messzire uralja innen a vidéket. Ötven szoba volt a kastélyban, és Ilkánk eleinte mindennap végigsétált az ötven szobán, mialatt Miss Powertól szorgalmasan vette az angol leckéket.
Nem volt most unalmas a kastélyélet, hiszen Ilkánk tudta, hogy nem tart az örökké, legfeljebb hat hónapig, amíg Londonban a színházi szezon elkezdődik. Azonkívül a környékbeli arisztokraták sem hagyták Ilkánkat unatkozni, mint Althofenben. Mindenki kíváncsi lett egyszerre a színésznőre, aki ősztől kezdve a londoni Savoy színházban fog fellépni. Nagy társaságok szállták meg a namiesti kastélyt,599 a vadászkocsik reggeltől estig robogtak az udvaron. Olmützből, Prágából, Bécsből siettek az úrihölgyek és urak, hogy a világhírű művésznőnél tiszteletüket bemutassák. Egyik mulatság a másikat követte, a vadászatoknak nem volt végük, néha mind az ötven szobát vendégek lakták.
Egy napon megérkezett gróf Căvriani, Mária Terézia főhercegnő udvarmestere.
– Megkaptam a gyászjelentést a skót kutya haláláról – mondá. – Ezek az angolok valóban udvarias emberek.
Căvriani gróf mindenféle újságokat hozott Bécsből. Elmesélte, hogy az a régi, kedves Cziráky Jancsi gróf elvált Harkányi Mariskától; Harkányi Mariska kalap- és divatüzletet nyitott Pesten a Koronaherceg utcában, míg Jancsi gróf vagyonát elvesztvén: jelentkezett a bécsi udvarban Lichtenstein herceg főudvarmesternél, aki Jancsinkat valószínűleg megteszi udvari lovászmesterré.
Ilkánk felsóhajtott. Istenem, milyen messzire múlt az az idő, amikor még ő pesti primadonna volt, és Cziráky Jancsi gróf hordozta négy szürkéjén, amelyek sárga rózsákkal voltak díszítve.
Ugyancsak Căvriani hozta a hírt, hogy az olmützi arisztokraták jótékony célú színielőadásra készülnek, amelynek főrendezőjéül Ilkánkat kérik fel.
Kinsky grófnak nagyon tetszett ez a dolog.
– Ezt kellett volna csinálnod egész életedben, nem pedig gázsiért táncolni.
– És London? – vetette oda Ilkánk.
Zsenere gróf erre már nem válaszolt.
És az olmützi hölgyek valóban beváltották fenyegetésüket, egy napon küldöttségileg keresték fel Ilkánkat, és felkérték ama színielőadás rendezésére.
– Nagyon szívesen – válaszolá Ilkánk. – De én nem léphetek fel, tartogatni kell az erőmet a közelgő londoni szezon számára.
Az olmützi hölgyek ezt belátták, Ilkánk csak rendezője volt a jótékony célú előadásnak, de így is nagy sikere volt annak. A bécsi Jockey Clubból különvonaton érkeztek meg a gavallérok. Volt600 tánc, volt vadászat, zengett a várkastély a vendégeskedéstől. Ilkánk, mint egy fejedelmi háziasszony, fogadta a vendégeit, nyájas, leereszkedő, kedélyes volt… Ugyan kinek jutna eszébe emlékezni az elmúlt régi évekre, az egykori kis magyar vándorszínésznőre?
Mikor a falka élén megjelent az a karcsú amazon: Erzsébet királynőre emlékeztető lovaglóruhájában, sárga paripáján, a jó morva és cseh arisztokraták, a monarchia leggőgösebb mágnásai elfelejtették, hogy a grófné valaha „csak” színésznő volt, jobban törték a nyakukat utána, mint egy vérbeli hercegnőnek. S egy napon vizitbe érkezett a namiesti várkastélyba a birodalom trónörököse, Ottó főherceg is…
– Mielőtt meghalok, még egyszer látni akartam – monda az egykori daliás férfiú, akinek arcán már meglátszott a közeli halál sápadt szélfuvalma.
Erre a látogatásra a legkonzervatívabb vén grófok is beadták a derekukat, mondván a Jockey Club társalkodójában:
– Utóvégre lehetett Kinskyné színésznő fiatal korában, de „Zsenerl” barátunk feleségül vette, tehát valódi grófné ő.
A hat hónap, amelyet Ilkánknak az angol nyelv tanulásával kellett volna eltölteni, folytonos ünneplés és mulatság közben repült el az Olmütz melletti várkastélyban. Késő őszre járt, mikor a kastély tornyából bevonták a családi lobogót, ami azt jelentette, hogy a vár lakói vendéget ezentúl nem fogadnak. Mrs. Carte, a Savoy színház direktrisze, levélben értesítette Kinsky Jenőné birodalmi és tettaui grófnét, hogy az a színdarab, amelyet részére Sir Arthur Sullivan és Gilbert urak írtak, immár készen van, a grófnét várják Angliában.
– Kezdődik a munka! – kiáltott fel Ilkánk olyan lámpalázzal, amelyet ezelőtt sohasem érzett.
Mrs. Carte levelében praktikus tanácsokkal is szolgált. Megírta, hogy Londonban csak azok laknak szállodában, akiknek a világon senkijük sincs. Rendes ember, még ha idegen is a városban, gondoskodik állandó lakásról, ahol barátait, ismerőseit fogadhatja. Tud is egy ilyen kis különálló, egyemeletes villát a Hyde Park közelében, amelynek kellemetes fekvése van. Ilkánk utólagos beleegyezésével601 Mrs. Carte, a direktrisz kibérelte ezt a villát a Kinsky házaspár részére. Csupán cselédséget kell magukkal hozni… Ilkánk ámulva olvasta a levelet.
– Hisz ez egy rendkívüli nő!
– Az angolok mind ilyenek! – felelt Kinsky gróf. – Ott alig ismerik a rendetlen embert.
Az ausztriai esős őszi idő eközben beköszöntött, a várkastélyból elszéledtek az utolsó vendégek, most már Ilkánk komolyan hozzáláthatott a csomagoláshoz, ki tudja, meddig fog tartani az angliai vendégszereplés? Az estélyi ruhák mellé bepakolta a háziruhákat is. Matild, a komorna és Paul, az inas, egy harmadik személyt kaptak a társaságukba: egy magyarországi szakácsnét, akit Szemere Miklós küldött Ilkánknak.
– Zemplén megyei asszony, még az édesanyámtól tanult főzni – írta Szemere úr ajánlólevelében.
Most már aztán útra kelhettek a nagy sárga bőröndök, kofferek, világjáró úti fölszerelések a tengerentúlra.
Ilkánkat ugyan meglepte az, hogy az állomáson senki sem várja, amint azt már megszokta eddigi vendégszereplései alkalmával, de hát az angolok tartják magukat az ilyen dolgokban a formákhoz: nem tolakodnak hívás nélkül. Ellenben néhány nap múlva, amikor az Idegenek Névsorában a londoni újságok hivatalosan is közölték Count Kinsky és neje Londonba való érkezését, a Hyde Park mellett levő villa csengője többször megszólalt naponta, hogy különböző látogatójegyeket adjanak át a kapusnak. Sir Arthur Sullivan és Gilbert urak az elsők közé tartoztak, akik a művésznő kapusánál látogatójegyeiket visszahagyták.
Kinsky úr, aki már egy régebbi londoni utazás alkalmával tagja lett egy előkelő klubnak, most felújította régi ismeretségeit, és délutánonként ellátogatott a klubba, amely nélkül igazi angol ember nem élhet.
Innen, a klubból hozta Kinsky gróf az információit.
– Sullivan zeneszerzőt Viktória királynő nevezte ki Szőrré, ami nem utolsó kitüntetés Angliában. Sir Arthurt a közelebbi ismerősei602 kissé különc embernek mondják, mert éjszaka szokott komponálni egy Temze folyón úszó házban. Van ugyan kastélya a Riviérán, Monte-Carlóban is, de itt csak az esztendő néhány hetét tölti. Leginkább a Temzén szeret lakni. Levontatja az úszó házat valamely néptelen part mellé, és ott éjszakánként zenét ír.
– És Gilbert, aki a szöveget írja részemre? – kérdezte Ilkánk.
– Gilbert már sokkal érthetőbb ember. Pirospozsgás, mint egy mészáros, és rajongója a sportoknak. London közelében lakik villájában, majdnem mindig otthon van, mert nagy gonddal dolgozik a színdarabjain.
Ilkánk elgondolkozva forgatta kezében a két szerző névjegyét.
– Akkor tehát Gilbert urat keresnénk fel először, mert hiszen a muzsikus után nem utazhatunk a Temze folyón.
– Úgysem találnánk meg – vélekedett Zsenere gróf is, és utazókocsit fogadott, amelyen a falun lakó Gilbert urat meglátogatják.
Mosolygó, zsúptetős falusi villában lakott Gilbert úr, amint a régebbi angol regényírók leírták azokat a házakat, amelyekben a boldog megelégedettség lakik.
Éppen vasárnap volt, és Gilbert úr széles vállaival, kicsattanó arcával, barátságos tekintetével a helybeli templomból jött, nagy zsoltároskönyv volt a hóna alatt. Életvidáman, harsogva kiáltozott, amikor megtudta, hogy kik a látogatói.
– Én már magukat régen szerettem volna ismerni, még akkor, amikor a grófné a Druly Lane színházban játszott, de hát mi, angolok, nem szeretünk tolakodni.
Egyszerűen, falusi ember módjára beszélt a világhírű író, és nyomban megmutatta falusi gazdaságát a Kinsky párnak. Különösen büszke volt juhaira, lovaira… Ilkánknak Magyarország jutott eszébe, ahol a falusi urak ugyancsak így büszkélkednek jószágaikkal… Magyarország jutott eszébe, és könnyektől homályosult el a szeme. Istenem, milyen messzire van hazájától ebben az életvidám angol faluban.
A gazdasági sétának csak délfelé lett vége, mert Gilbert úr még a krumpliföldjét is megmutatta. (Ilkánk azt gondolta magában, hogy603 odahaza, Magyarországon mégiscsak szebb krumpli terem, mint az angol úr gazdaságában.)
Végre ebéd után Gilbert úr rátért a színdarabra is, amelyben szerepet szánt Ilkánknak. Csinos kis füzetke, kalligrafikus írásba volt foglalva Ilkánk szerepe. Ilkánk a szövegbe nézett, versbe volt az írva, és Ilkánk kétségbeesetten felkiáltott: – Egy szót sem értek belőle!
Gilbert úr egészségesen nevetett, hogy mind a harminckét fogát megmutatta.
– Más dolog az angolul beszélni és angolul érteni. Pláne az angol vers valami nagyon furcsa dolog. No, de majd menni fog a dolog, grófné. Egyelőre húsz sort adok fel magának a szerepéből tanulás végett. A jövő héten majd tiszteletemet teszem a Hyde Parkban.
Ilkánk komoly aggodalmakkal tért vissza Londonba… Sohasem lehet angol színésznő belőle, mert hiszen a nyelvet nem érti, holott otthon, Namiestben azt hitte, hogy már tökéletesen tud angolul. De senkinek, még a férjének sem mert szólni, csak magában aggodalmaskodott és álmatlankodott. Mi lesz, ha Mrs. Carte megtudja, hogy Ilkánk még mindig nem tanult meg tökéletesen angolul! Legkevesebb, hogy felbontja a Savoy színház szerződését.
És éppen a legaggodalmasabb napokban, amikor Ilkánk már agyonsírta magát az érthetetlen szerep fölött: egy magas termetű, civilbe öltözött, katonatiszt formájú úriember jelentkezett a Hyde Park melletti villában.
A névjegyén ennyi állott: Sullivan.
– Tudom, hogy keresni fognak – monda mosolyogva –, de engem nem lehet megtalálni, mert én elevezek az olyan tájékról, ahol engem megtalálni lehet. Azért jöttem magam, hogy segítségére legyek a művésznőnek.
Sir Arthur Sullivanon meglátszott a vízi életmód, egészséges volt, mint egy matróz, és ábrándos, mint egy halász.
– Nézzük csak – mondta darab idő múlva, átvéve Ilkánk könnyel áztatott szerepét –, talán emlékezetből el tudom játszani ennek a szövegnek a megfelelő zenéjét.
A zongorához ült, és egy melódiába kezdett…604
Ilkánk felfigyelt a zenére… Mintha egyszerre megvilágosodna, ragyogna, mosolyogna reá a szerep minden egyes betűje, amint a zenekíséretet hallgatta.
Sir Arthur Sullivan mint egy dolgavégzett varázsló állott fel a zongora mellől.
– Most már tanuljon tovább, művésznő. Én elmegyek.
– Nem addig, amíg a magyar szakácsném főztjét meg nem kóstolta! – kiáltott túláradó örömmel Ilkánk.
Ezen a napon éppen szegedi halászlét főzött Szemere Miklós úr szakácsnéja. Az angol úr nagyot nézett a paprikás ételre: – Hm, ha ilyen paprikásán fog énekelni is, akkor nagy sikerünk lesz.
Ilkánk pedig lelkesedve fogott bele a szerep tanulásába. Midőn egy hét múlva Gilbert úr, ígérete szerint, látogatóba jött a Hyde Park mellé, Ilkánk nemcsak a leckének feladott húsz sort tudta szerepéből, hanem kifogástalanul tudta az egész szerepet.
Boldogságában észre sem vette, hogy Londonban elkövetkeztek a ködös napok, a színházi szezon megkezdődött.
