Ferenc Józsefet üdvözli Rózsa Sándor
Ferenc Józsefet üdvözli Rózsa Sándor
Az erdő szélén, ahonnan a síkságot alaposan be lehet tekinteni: egy cigánylegény fekszik, és a távoli országutat kémleli.
A Rózsa Sándor cigányharamiája: dísze volt fajának. Hatalmas, jegenyefa termetű legény volt, ősi szilajság, fékezhetetlen szenvedély a szemében, mint azokéban a vad cigányokéban, akik az alsó Dunától a Kaukázusig bolyonganak, a kardvasat nemcsak kalapálni, de forgatni is tudták.
Ki tudná, mily vészes körülmények sodorták el törzsétől Petit, hogy a csendes Tisza mellett haramia lett a parasztok és pásztorok rablóbandájában? Ki tudná azokat a rejtélyes utakat, amelyek a cigánylegényt rablóvá, mégpedig nevezetesen vérszomjas gyilkossá tették a Rózsa bandájában? Ez a cigány nem ismert sem félelmet, sem meghunyászkodást. Északról jött, ahonnan már annyi rablóivadék vonult délfelé.
A messziségben megmozdulnak a kútostorok, ezek a betyárvilágbeli telegráfpóznák. Peti talpra ugrik, és oly halkan futamodik be az erdőbe, mint a szellő a bokrok között. A lesálló betyárok meghúzzák lovaikon a nyerget. Egy másodperc alatt készen van mindenki az indulásra.
Délután négy órára járhat az idő. Odakünn, a síkság felett a júniusi nap. Az erdő szélén feltűnik az első utazókocsi. Négy jó pejmén a hintóban, benne Ferenc József, aki útközben változtatott a megállapított kocsirenden. Talán nem akarta nyelni az úti port, amelyet az előtte haladó kocsik felvertek, talán jó lovai előzték meg a kíséret és63 előfogatok kocsilovait. Ferenc József az útisor élén haladt, jóval megelőzve hintájával az ulánusokat, udvari tiszteket.
A paripáknak sörénye zászlóként lengedez, amint nekieresztett fejjel, hűséges odaadással, csak jó lóban található szorgalommal és egyenletes tempóban nyargalnak a lovak. Az ostorhegyes pajkosságból néha felkapja a fejét, megrázza a szerszámot, mintha nászutasokat vinne, vagy lakodalomra készülődne. Arra való a hosszú, suhogó ostor, hogy észre térítse a bolondos ostorhegyest.
A kerekek úgy forognak, mint valami óriás szemei, aki éppen átvonulóban van a pusztán. Nem lehet megkülönböztetni a kerékküllőket, összeolvadnak azok a gyorsaságban. Nem csoda, hogy még a vonat idejében is szívesebben járt négy lovon az, akinek ilyesmije volt. Nagyúri dolog ez. A szellő szabadon fújja az arcot, a futamodó felhővel versenyt hajt a kocsis, a távoli fák, erdők elébe sietnek az utazónak, mintha üdvözölni akarnák.
Ferenc József nagyúri utazását azonban váratlanul megzavarta valami.
A síkság szélén, mint valami őrült felleg: talpra állott bizonyos legelő ménes, és egyenesen végigfutamodott a pusztán Ferenc József kocsija felé.
A fekete inges és gatyás, nagy kalapú csikósok hiába kongatták a karikásukat a megvadult lovak feje felett. A kis fehér ebek, ezek a mérges bakterek szinte céltalanul ugrándoztak a vezércsődör fehér habban úszó szügye előtt, legfeljebb a fejével vágott néha a paripa a kutya felé. Robogott a ménes, mintha mindegyik paripa hátára egy láthatatlan ördög ugrott volna, és az kormányozná, sarkantyúzná a megriadt állatot.
A csikóskancák, amelyek máskor dolguk végezetten átengedik helyüket a vezércsődör körül az ifjabb állatoknak, mintegy védelmet keresve: mindnyájan a legszilajabb mén után tolonganak. A paripák szemei valami túlvilági tűzzel kezdenek lobogni, a csikók szemei megvörösödnek, a mének ilyenkor rúgják agyon a kutyát és farkast. „Látnak valamit” – mondják a lóismerők.64
Ferenc József kocsijának összeütközése a megvadult ménessel elkerülhetetlennek látszott.
Mit használ ilyenkor a molnárkék tábornoki köpenyeg, mit a zöld bokrétás kalap? Még a duplapuskáknak se lehet hasznukat venni a megtébolyodott állatokkal szemközt.
Ferenc József egy pillanat alatt ledobta sarkig érő köpenyegét, és arra készülődött, hogy egy vakmerő ugrással odakint terem a hintóból. A császáron még mindig a díszegyenruha volt, amelyben a küldöttségeket fogadta Szegeden: fehér kabát, arany-piros díszítéssel, a nyakában az Aranygyapjas-rend jelvénye, a vállán áthúzva a Szent István-rend vörös szalagja. A nadrágja üvegzöld, vörös lampaszokkal. Fejedelmi ruha ez még idekünn a pusztákon is, ahol az emberek nem sokat törődnek az öltözködéssel.
Grünne gróf főhadsegéd ijedten kérlelte a császárt, hogy mondjon le szándékáról.
– Nem hagyom magam eltántorítani – felelt Ferenc József, és a lábát a kocsi hágcsójára tette.
Ebben a másodpercben a közeli erdőből fekete inges lovasok nyargaltak ki, akik karikás ostoraikat kibontva, gondolkodás nélkül a közelgő ménes elé vetették magukat.
Egytől egyig megannyi cirkuszi műlovaroknak látszottak, amint lovaik nyakára feküdve vagy kiegyenesített derékkal, szélsebesen nyargaltak, és a karikásaik akkorát dörrentek, mint puskalövések.
A középső lovas, akinek a nyaka kissé a vállába látszott nőve, szinte úgy feküdt rá a ló hátára, mint az úszó a vízre. Nyargalás közben a jobb kezével pányvakötelet eresztgetett a nyereg mellett, amelyet csakhamar hurokba szedett. Aztán kinyújtotta azt a hosszú karját, amelynek tán párja sem volt Dorozsmától Szegedig: aztán ezzel a vitorlával meglengette a kezében tartott hurkot, hogy az elrepült, mint az istennyila.
Egyenesen a szemközt jövő vezércsődör nyakába.
A csődör felágaskodott a hurok érintésére, aztán még vadabb elszántsággal vetette magát előre – egyenesen Ferenc József hintajáig –,65 ott fogta le rohanásában az a rettenetes kéz, amely a hurok végét tartotta.
Ferenc József állva maradt a hintóban, amikor ezt a pusztai jelenetet néhány lépésnyire maga előtt szemlélte.
A csikósféle ezután elkapta kezével a paripa fejét, valamit súgott a fülébe, és az iménti vad ló remegő lábakkal megállott. Majd lekapta a pányvát a ló nyakáról, és a kötél végével alaposan rásújtott az állatra. Mintha csak azt mondta volna neki:
– Most menj utadra.
A csődör elnyargalt a ménes után, amelyet az erdőből jött legények eddig alaposan széjjelzavartak. Öreg este lesz, mire a csikósok összeszedik.
A rövid nyakú ember ezután intett a legényeinek, a nyeregbe úgy ugrott fel, mint a tornász a bakra, és árvalányhajas kalapját megemelte Ferenc József hintója előtt, mint valami színész.
– Hajts! Ezek betyárok! – kiáltotta az udvari vadásznak öltözött Bach miniszter.
Pilsner, mint afféle régi, udvari cseléd, halk füttyszóval szokta elindítani a kocsilovakat: tisztességes, csendes füttyentéssel, hogy ne zavarja a kocsiban ülő magas uraságokat.
Most azonban hiába füttyentett a méneknek, a betyárok elálltak az utat.
A hintóban Grünne gróf felemelkedett, és lövésre emelte a duplapuskát.
– Félre az útból! – kiáltotta német nyelven Bach miniszter, amit persze a betyárok nem értettek, de annál jobban tudták a felemelt fegyver jelentőségét.
Rózsa Sándor lova vékonyába nyomott, mire a betyárló félreugrott. Ugyanígy cselekedett a többi legény is. Pilsner felhasználta a szabad utat, és a lovak közé cserdített. A négy jó ló nyargalni kezdett, de ugyanígy cselekedett Rózsa Sándor is a legényeivel.
Egy pillanatig úgy tűnt fel, hogy az ismeretlen pusztai emberek üldözőbe vették Ferenc József hintaját. Grünne most már hátrafelé66 szegezte a fegyvert, hasonlóra kérte fel Ferenc Józsefet is. De Ferenc József nem nyúlt a puskához, csak a nyargaló betyárokat nézte.
Rövid idő alatt kiderült, hogy a betyárok korántsem akarják megközelíteni az útihintót, csak bizonyos távolságból követni óhajtják. Van ez így manapság is, amikor néha az alföldi személyvonatot veszi versenyző társának a jókedvű pusztai csikós. Így fut versenyt az idegen kocsival a felzavart pusztai komondor, de a mezítelen cigánygyerek is.
A betyárok tempósan haladtak a császár kocsija mögött, mint valami önkéntes kíséret. Egyik sem ment előbbre egy arasznyival sem, de el sem maradt. Grünne szakadatlanul emelte a fegyvert, mert azt hitte, hogy az ő puskája miatt nem merészelnek közeledni a hívatlan kísérők. Ferenc József nem vette le a szemét a betyárok lovairól, marcona arcaikról, napsütötte alakjukról.
(Félt-e Ferenc József e pusztai kalandban?)
Sohasem beszélt róla a császár. Nagyobb dolgok történtek vele a közeli időkben. Megtámadta késével a bécsi szabólegény: Libényi, és az nem maradt oly tisztes távolban, mint Rózsa Sándor a betyárjaival.
Hát Grünne, a puskájával fenyegetőző főhadsegéd, az egykedvű katonatiszt, akinek neveltetésénél és felfogásánál fogva mindegy volt, hol éri a halál: Königgrätznél vagy az alföldi rónákon, fontos rá nézve csak az volt, hogy császárja szolgálatában érje a végső óra?
Az a félvad, bolondos lovaglás, amit a puszták fiai Ferenc József hintaja mögött rendeztek, legfeljebb úgy tűnt fel, mint valamely kétségbeesett hőstett, amelyet vakmerő emberek, akiknek semmi vesztenivalójuk nincs: megreszkíroznak a nagy kísérettel, fegyveres emberekkel utazó császár mögött.
Elmaradoztak a gémeskutak – mintha visszamentek volna őrhelyükre a szemhatárról, a puszta mélységébe vonultak a kis fehér falú tanyák, a nádasok, hangos vadmadaraikkal, legelő gulyák, különböző kolompszavaikkal, de a betyárok fáradhatatlanul vágtattak Ferenc József kocsija után.
Az ulánusoknak, előfogatoknak nyomuk sincs a háttérben, majd67 csak Jászberényben veszik észre, hogy eltévedt az ismeretlen pusztai úton az egész kocsisor. Talán még jó is, hogy a betyárok a kocsi mögé szegődtek – hiszen már egy veszedelemből, a megvadult ménes elől megmentették Ferenc Józsefet!… Ki tudja, nem leskelődnek-e valahol gonosz merénylők a császár életére? Rózsa Sándorék bizonyosan nem ijednének meg akármiféle ellenségtől.
Már alkonyodik az idő, és a kocsizás, a nyargalás fáradhatatlanul tart. Ki tudja, milyen utat tettek meg a császár lovai és a betyárok paripái. Amazok már habot túrnak a hátukon, a szügyükön, a betyárok lovain semmi fáradtság nem látszik.
Ferenc József még mindig hátrafelé néz, Grünne konokul tartja a puskát, de a bakon ülő Bach miniszter már hangos szóval biztatja az öreg Pilsnert.
Város vagy nagyközség tornyai tünedeznek fel a távolban, mint a csodálatos megváltás.
Pirosak a tornyok az alkonyodó naptól. Azoknak a vére festi be az égboltozatot, akik itt valamikor a szabadságért elestek, akik majd éjfélkor visszajárnak kísérteni az özvegyekhez és az árvákhoz.
A betyárok is észreveszik a közelgő tornyokat.
Az az elöl lovagló, sohasem engedő, széles kötésű ember, aki mint egy ősvilágbeli kentaur ül a ló hátán, aki egy másodpercre sem veszi le hideg, fürkésző tekintetét a feléje szegeződő puskacsőről, sem Ferenc József szakállas arcáról – most valamit kiált a hintó után.
– Rózsa Sándor üdvözli Felségedet!
A mély, kongó hang úgy tör elő a széles mellkasból, mintha pincéből jönne. Szinte arasznyira emelkedik fel a mellkas, amint a kiáltás kitör belőle.
Érté-e valaki a szót a Ferenc József hintájában?
Aligha, legfeljebb a név marad meg Ferenc József emlékezetében – aminthogy Ferenc József nem is ítéltette halálra Rózsa Sándort, mikor elfogták, pedig a halálbüntetéssel nem bánt szűk marokkal ez az uralkodó.
De annál jobban megértik az utasok azt a kalapmozdulatot,68 amellyel a betyár búcsúzik a hintótól, megértik azt, hogy meghúzza a szárat a paripa szájában, és az országútról a mezőre ugrat.
Ákácos kis erdő látszik a közelben. Arrafelé tart a betyárcsapat, miután lovaik a vágtatás után leeresztik hosszú sörényüket, dárdakánt kinyújtott farkaikat. Úgy mennek sorjában, egymás háta mögött az alkonyati síkságon, mint a vadászatról hazatérő farkasok.
Ferenc József vágtató hintójából megkönnyebbülve és sokáig néz az elvonuló legények után. Vajon gondolt-e arra, hogy csaknem a véletlenen múlott, hogy a betyárok el nem fogták, és most cipelnék magukkal az ismeretlen erdőbe?
