Hogyan tervezett Rózsa Sándor?
Hogyan tervezett Rózsa Sándor?
Nézzük most már Rózsa Sándor múltját is. Nem mindig lovagolt őkelme Ferenc József útihintója mögött, egyebet is tett.
A regényes gondolkozásnak bizonyára azt hiszik, hogy a futóbetyár az egész életét pusztai csárdákban, kéményekbe vájt búvóhelyeken, csőszkunyhókban vagy titokzatos nádasokban tölti.
Pedig Rózsa Sándornak volt polgári otthona akkor is, amikor Ferenc Józsefet űzőbe vette az alföldi pusztákon, amely kalandja után a zsandárok, katonák különös ambícióval vetették magukat a „paraszt” után.
Hiszen igaz, hogy a szép betyárélethez nagyon is jó környezetül szolgáltak azok a nádasrengetegek, amelyek a felső Tiszától végig a folyam mentén úgy ellepték a szőke víz partjait, hogy ott nyugodtan meghúzódhatott mindenki, akit a világ leszámolás céljából keres.
A nádas felett szomorú az égboltozat; a pihenőt nem ismerő szél akasztófáról és pandúrról dúdolgat; a vadmadár úgy rikolt fel, mint az elhagyott kedves; nadály, betegség, kísértet lakik minden lépésnyire; a nádban róka lobogtatja veres farkát, farkas szoptatja kölykét – de mégis barátságos hely az annak, akinek már csak annyi69 gondja van a világról, hogy mikor van a környéken vásár, amikor is meg lehet állítani a vásáros szekereket.
Rózsa Sándor nem lakott nádasban.
Hát az erdő tán nem jó otthona az elvetemedett, szíve bánatától félig megzavarodott betyárnak? Az a kísérteties, holdvilágos erdő, megfejthetetlen hangjaival, zörejeivel, susogásaival. Sűrű, titokteljes erdő, ahol nem ismeri meg más az utat, mint a vad a maga vert csapást, a makkoltató kondás a sertések útját, a pandúr a kiégett tűzhelyet, amelynél nemrégen betyárok melegedtek az őszi éjszakában?
Rózsa Sándor erdőben sem lakott.
Hát a pusztai csárda nem volt tán jó búvóhelye a futóbetyárnak, ahol orgazdája a csárdás, szeretője a csárdásné, farkcsóváló ismerőse a házőrző komondor? Ahová csak akkor merészeli betenni a lábát a komisszárius, amikor a betyárok már továbbmentek, hogy szörnyű káromkodások közepette fitogtassa bátorságát?
Rózsa Sándor pusztai csárdában is csak annyit tanyázott, amennyi időre szüksége volt, hogy a legényeivel beszéljen. Rózsa Sándor nem volt se részeges, se mulatós, se elkeseredett. Legfeljebb akkor ereszkedett mulatságba, ha feltett szándéka volt valamelyik hűtlen cimborájával összekapni, akit aztán egyetlen pisztolylövéssel leterített. Rózsa Sándor száraz volt, mint a tapló; fösvény, mint a paraszt, körültekintő, mint az uzsorás. Bár jó lova volt, inkább szeretett szekeren utazni, ha „dolga” akadt.
A leghosszabb ideig egy Katona Pál nevű komájánál húzódott meg a szegedi tanyákon.
Ez a Katona Pál természetre nézve hasonlított Rózsa Sándorhoz. Dolgos parasztember volt, aki munka nélkül nem töltött egyetlen napot sem. Kis földjét megművelte, verejtékével aratott, jószágát rendben tartotta, hajnalban kelt, sötétedéskor feküdt, mikor ideje eljött, meg is házasodott – bizony semmiben sem különbözött az életmódja bármelyik szomszédjáétól. A tanyáséletben nincs sok változatosság, de az emberek ezt nem is nagyon bánják.
Nyáron Katona Pál tanyáján, a búzavetésben vagy a rozsban húzódott meg Rózsa Sándor.70
Volt egy kitaposott helye a vetés közepén, ahol leterítette a subáját, maga mellé vette a tarisznyáját, és elfeküdt naphosszant. Komolyan, nyugodtan, ideg nélkül heverészett itt, mintha valami mezei csősz lenne.
(Itt lepték meg egyszer a katonák, akik személyesen nem ismerték. Rózsa Sándor nem menekült, hanem nyugodtan rászólt a katonákra:
– Hát aztán ki fizeti meg a vetést, amit kendtek letaposnak?
A katonák azt hitték, valami mezei őrrel van dolguk. Továbbmentek, anélkül hogy szeme közé néztek volna a mérges embernek.)
Őszidőben a kukoricásba tette át a tanyát a haramiavezér. Még Katona Pálék sem tudhatták mindig a heverőhelyét, nemhogy a cimborái. Óvatos volt a nagy paraszt, senkinek se kötötte az orrára, hol keressék. Ha valami „dolga” volt a cimboráival, ő jelentkezett, mindig tudta, merre kell megtalálni a legényeket.
Ilyen heverészései alatt néha hetekig nem adott magáról életjelt. Azt hitték már, hogy valahol a harmadik vármegyében járkál, pedig ott feküdt mozdulatlanul, gondolkozva a kukoricásban.
Katona Pál is csak annyiban volt bizalmasa, hogy őt választotta ki arra, hogy néhány ezer forintnyi pénzét rábízza. Egyébként nem avatta be semmibe, aminthogy soha, senkivel se volt bizalmas életében.
Azt mondják, hogy Katona Pálné sokkal közelebb volt Rózsa Sándorhoz, mint a férje. Ami nagyon is valószínű, ha elgondoljuk, hogy ez a Katona Pálné volt az, aki később éles fejszével fejbe vágta a haramiát.
Asszonyféle csak olyan férfit merészel megütni, akivel darab ideig úgynevezett szerelmi viszonyban volt. A menyecske hordta az eledelt a heverésző Rózsa Sándornak, könnyen megeshetett a baj – bár Rózsa Sándorról nem képzelhető, hogy valamikor szerelmes lett volna, mint azok a boldogtalan szegénylegények, akik a szeretőjük hűtlensége miatt választották a veszélyes életet.
Nem, Sándor bácsi nem ismerte azt a nagy keservességet, azt a nagy felfordulást, amelyet a boldog vagy boldogtalan szerelem szokott előidézni a férfiakban. Még fiatal korában se volt arra való ember,71 hogy a lányok bolonduljanak utána, később meg nem ért rá megbolondulni a szoknya miatt. Sokat üldögélt tömlöcben, ott kivész az emberből a gyengeség, a szerelmeskedés.
Téli időben gyakran húzódott meg a keceli csárdában. A csárdás itt bandatársa volt, az egyik Veszelka – minthogy a pusztai kocsmárosok többnyire mozgalmas betyárélet után adták a fejüket a nyugodalmas csárdáséletre és a vele járó orgazdaságra.
A keceli csárdába se mulatni járt Rózsa Sándor – nem fért az hozzá még a dologtalan télidőben sem, amikor kihalt a pusztaság, hollón, varjún kívül nem látni más vándorlót, a lovak hasig járnak a hóban.
A keceli csárdának volt egy föld alatti rejtekhelye. Amolyan pinceféle, amelyet még a rabló török világban, háborús világban építettek, ahová rejtekúton – a búbos kemencén át lehetett leszállani.
Itt, a föld alatt jó meleg volt – itt tanácskozta meg Rózsa Sándor Veszelka Imrével a félegyházi postarablást.
Tavaszodott, felengedtek a pusztai országutak, szennyes hó fehérlett a mezőkről a keceli csárda ablakán, amikor Rózsa Sándor sarkig érő, hosszú subájában feljött a pincéből. A szakáll tarlója összenőtt nagy bajszával, a haja is hosszú lett, mintha raboskodott volna.
– Én most elmegyek, túl a Tiszán. Őszre visszajövök – szólt Veszelkához.
– Ősszel! – felelt a cimbora.
– Egy jó puskát fogok addig szerezni.
– Arra szükség lesz.
Ez volt az utolsó szó, amit a kitervezett postarablásról egész télen át beszélgettek. Akkor is a következő őszre halasztották a rablást, mert Rózsa Sándor nem szokott semmit se elhamarkodni. (Azért sikerült neki majdnem minden zsiványsága, mert hónapokig, hetekig kitervezte a dolgokat. Meglepetés nem érhette, ha útra kelt. Alapos ember volt őkelme, nem pedig amolyan kapzsi futóbetyár, aki akkor is leüti a gyűrűszsidót az országúton, mielőtt meggyőződött volna arról, hogy mennyi pénz van nála.
A csárda ajtajából még visszafordult, mintha elköszönne:72
– Aztán, Imre, el ne felejtsd szalonnaevés után megtörölni a szádat.
És olyan furcsán nézett hozzá, ahogy csak Rózsa Sándor tudott nézni az árulkodókra.
Subás alakja csakhamar eltűnt a leereszkedő alkonyatban.
