Rózsa Sándor diadalmas bevonulása Szegedre
Rózsa Sándor diadalmas bevonulása Szegedre
Különös, nyugtalan tavasz volt ez még a pusztákon is, ahol pedig az évszakok változásait oly türelmesen nézik az emberek, mint a születést vagy a halált.
Mindenféle vándorlók jártak az országutakon, amely vándorlókat azelőtt ezen a tájékon nem lehetett látni.
A juhász a birkái mellől kokárdás fiatalembereket látott elhaladni az úton. Úgy integettek, kiáltoztak ezek a fiatalemberek a botjára támaszkodó, egykedvű juhász felé, mintha valami igen nagy újságot akarnának mondani. Aztán továbbgurultak a kocsik, és a juhász rákiáltott elbámészkodott kutyájára.
Hosszú lábú diákok, jurátusok ölelgették meg a komoly pásztorembereket, pedig sohasem látták őket azelőtt. Ismeretlen szavakat kiáltoztak szabadságról, egyenlőségről és testvériségről. Aztán szélvészként továbbfutamodtak a vándorlók, mintha még sok ölelést kellene kiosztaniuk az országban.
A keceli csárdában Rózsa Sándor nem múló gyanakvással hallgatta a rejtekhelyéből a híreket. Ez a rejtekhely a búbos kemencében volt, ahol a tüzelési idő elmúltával a haramja elrejtőzött, és egy félretolt tégla nyílásán át kihallgatta az utasok, vándorlók beszélgetését.
Egy nevet emlegettek, amely névnek a kimondásakor annak a vándorlónak is felragyogott a szeme, aki mezítláb járta a pusztai sarat, de mekegni kezdett tőle a vándor szabólegény, táncot járt a csizmadia, haját borzolta a borbély.
Egy nevet hangoztattak, amely úgy harsant meg, mint a trombita a pusztákon vagy mint a bujdosók siráma a mezőkön.
Kossuth.
Rózsa Sándor először hallotta ezt a nevet egy vak koldus szájából, aki azért fordult be kutyájával a barátságtalan csárdába, mert a szemével nem láthatta azt.
A vak koldus leült a kocsma küszöbére, elfogyasztotta a karaj kenyeret, amelyet Juliska vágott neki, és azt mondta, hogy csak egy91 percig szeretne újra látni, hogy Kossuth Lajost láthassa, akit Cegléden beszélni hallott.
„Ki az a Kossuth?” – tűnődött magában a haramjavezér, és többé nem felejtette el a nevet.
De nem is felejthette el, mert az elhagyott csárda küszöbén ezentúl mindennap bedördült, bezúgott, betrombitált a Kossuth név. Vitték a hírét, mint a Messiásnak: először a szegény, nincstelen emberek, akik akár sötét éjszaka is mernek kóborolni a pusztán, mert semmijük sincs.
A vásárosok a nagy ládák tetejéről gondtalan ugrottak le a rossz hírű csárda előtt; még a kövér asszonyok is fürgén ereszkedtek le a szekérről: senki se félt a betyároktól, amióta Kossuth neve visszhangzott az országban.
Ki merné felemelni a kezét arra, aki Kossuth hívének vallja magát, akár az erdőn, akár a pusztán? Ennek a névnek a hatalma eljutott a csőszkunyhókig. Rejtély volt, mint a csillag, amely a nagy messziségből is elér sugaraival a földre. Mikor aztán az a szó is elhangzott, hogy a veszélyben levő nemzet védelmére Kossuth katonát kér az országtól, minden férfi rohanni kezdett a csillagsugár után.
*
A szegedi alsóvárosban lakott egy Kőmíves nevezetű fiskális, aki különböző gyanús cselekedetek miatt el volt tiltva az ügyvédi gyakorlat folytatásától. Természetesen a tanyai nép ebben üldözést látott, és ügyes-bajos dolgaival sűrűn kereste fel a zugügyvédet.
Egy májusi éjszakán titokzatos látogató jelentkezett az egykori ügyvéd alsóvárosi házában. Kőmíves úr szokva volt az éjszakai kliensekhez, orgazdákhoz, betyárokhoz, görbe úton járó, külső emberekhez, mégis nyitva maradt a szeme-szája, amikor az ajtón benyomakodó subás alakban a „puszták királyát”, Rózsa Sándort felismerte. Azt még a sok mindenhez megedzett ügyvéd sem hitte, hogy Rózsa Sándor a városban mer mutatkozni.
– No, Sándor bácsi, maga csak nem pereskedik? – kiáltotta Kőmíves92 uram, amint törökös sláfrokjába, papucsába beleugrott. A fején félrecsapta a bojtos házisapkát, és az elmaradhatatlan, borostyánszopókájú csibukot a szájába illesztette. (Szükséges volt mindez az előkészület ahhoz, hogy a külső világbeli szegényemberben respektust keltsen.)
– Gyerünk a kancelláriába! – rendelkezett az ügyvéd, és a kalapját kezében tartó Rózsa Sándort tuszkolta volna azon szoba felé, amely a plafonig meg volt rakva ócska, dohos írásokkal, mint valami hivatal, hogy a jámbor pásztorember már a börtönőrt is a háta mögé képzelte.
– Hát rossz fát tettünk a tűzre, Sándor bácsi? – kezdte az ügyvéd, elterpeszkedve az íróasztal mellett.
(Az ügyvéd legalább hatvan esztendő felé ballagott széles, nagy hasával, míg Rózsa Sándor akkor töltötte be a harmincötödik évét – de már székében Sándor bácsinak szólították a legöregebb emberek is.)
Rózsa Sándor vállat vont a suba alatt.
– Nincs nékem semmi meggyónnivalóm, ne is várjon tőlem ilyent az ügyvéd úr.
– Nono, Sándor bácsi. Jó az öreg a háznál. Nem adtam én még senkinek rossz tanácsot – kezdte a szokásos vallatást Kőmíves úr.
Rózsa Sándor csendesen legyintett:
– Tudom én a magamét. Más célból jöttem én ide. Mondja meg a módját, ügyvéd úr, hogyan lehetnék én Kossuth katonája?
– Talán megunta, Sándor bácsi, azt a finom szabadságos életét? Hiszen nyomban vasra verik, ha kézhez kaphatják!
– Tudom én azt – felelt csendesen, elgondolkozva a haramja.
– Éppen azért kérem ügyvéd úr tanácsát, hogyan volna az lehetséges, hogy énhozzám senki se nyúlhasson, ha beállok Kossuth katonájának. Mert nem jövök ám üres kézzel, üres tarisznyával, egy szál gatyában, mint az újoncok. Százötven felfegyverzett legénnyel állok én be a zászló alá!
– Tyű, kutya-kutyánszki! – kiáltott fel az öreg ügyvéd, mint akkoriban az öregurak szokása volt. – Százötven pusztafi nem gyerekjáték.93 Ezért már megérdemelne kend valami nóbelebb elbánást az akasztófa kötelénél.
– Magam is ezen a véleményen vagyok – bólintott Rózsa Sándor. – Azért gondolnám, hogy az a mindenható Kossuth elengedné a régi kontókat, amikor egyszerre ilyen nagy fizetséggel jövök.
– Kossuth csak elengedhetné, de hátra van még Szeged város tekintetes tanácsa – akadékoskodott Kőmíves úr, aki ügyvéd létére nem akarta mindjárt az egyenes utat megmutatni a pörös atyafinak.
– Hát Kossuth nem több, mint Szeged város tanácsa? – méltatlankodott a haramja.
– Az országban több, de tudja, Sándor bácsi, mi elsősorban szegediek vagyunk, aztán jön a többi. Azért hát bűnbocsánatért a szegedi tanácshoz kell legelőször fordulni.
– El is vitte a fene a dolgot! – kiáltott fel Rózsa Sándor. – Sok az irigyem ebben a városban.
– Ne okoskodjon, Sándor bácsi. A törvény törvény. Menjen haza nyugodtan. Én még az éjszaka megírom a kérvényt a városi tanácshoz. Reggelre Tóth Mihály főbíró uram kezében lesz az írás. Aztán majd meghalljuk a szenátor uraimék véleményét. Más világ van itt, mióta egyszerre három városi szenátor csapott fel honvédnek. A Schmidt és a Rónai Ferdinánd már fel is vették az atillát.* Nem mutatnak ajtót a mai világban annak, aki százötvenedmagával jelentkezik, még ha Rózsa Sándornak hívják is az illetőt.
Reizner János: Szeged története.
– Sok itt az irigyem – dörmögte a haramia, és elégedetlenül távozott, mielőtt a hajnalcsillag feljött volna a szegedi tornyok felett. Visszament a pusztákra, azon az úton, amelyet csak ő ismert. Halandó ember nem találkozott vele ezen az éjszakán.
*
Kőmíves uram valóban megírta Rózsa Sándor kérvényét. Benne volt ebben a kérvényben, hogy a haramja éppen olyan magyarnak érzi magát a nemzeti veszély perceiben, mint bárki az országban;94 pardont kér eddigi cselekedeteiért, majd a harctéren megmutatja, hogy rászolgált a kegyelemre.
Nagy feltűnést keltett Szegeden még ezekben az izgalmas napokban is a „város fiának” váratlan jelentkezése. A „Prófétá”-ban és a többi kocsmákban nem is beszéltek egyébről, mint Rózsa Sándor megtéréséről. Jön százötvened magával, és visszavágja elveszett becsületét. Végül még dicsőséget hoz a városra ez a hírhedt szülötte.
Igen ám, az emberek könnyen megbocsátottak régi bűnöket ezekben a kritikus időkben, különösen a polgárok, akiknek volt féltenivalójuk, hajlottak könnyen a bocsánatra, ha csak eggyel is szaporodott a honvédek száma, aki az ő vagyonukat, házukat fogja megvédelmezni – de nem így a városi nemzetőrség, amely magának tartotta fenn a jusst, hogy a hazát megmentse.
Gombás Gyárfás, a szegedi nemzetőrség kapitánya, aki különben jámbor postamester volt a nagyidők előtt, felkötötte nagy, széles kardját, a fejébe nyomta tollforgós süvegét, és bejárta a legényeit: a gacsos lábú pékeket, a nyurga kéményseprőket, az elnehezedett húsvágókat, a piaci halárusokat, a görnyedt hátú papucskészítőket és mindazokat, akik azért léptek be a nemzetőrségbe, mert nem akartak honvédnek menni a harcmezőre.
– Emberek, hová lesz a mi dolgunk, ha ez a haramia beteszi a lábát a városba? Rózsa Sándort csak függve látjuk szívesen Szegeden.
Felkerekedtek a pékek, a kéményseprők, a halászok, és a város minden részéből előrohantak fantasztikus egyenruháikban. A „katonásdit” mindig szerették az iparoscéhek, ha utána jó vacsora és dunyhás ágy várta otthon a hadfit.
A nemzetőrség zárt csapatban vonult a városháza elé.
– Fel kell akasztani Rózsa Sándort! – kiáltozták a kenyérsütők.
Kőmíves uram, aki közéjük keveredett csillapítás okából, védence miatt kemény ütlegeket kapott egy kéményseprőtől, aki Szent Flóriánnak öltözve jelent meg a tüntetésen. A híres papucskészítők hazáig üldözték a kövér ügyvédet. Azóta se láttak olyan futamodást az alsóvárosban. – A rácok már javában gyilkoltak a déli részeken.
Gombás nemzetőrei megfordították a hangulatot Rózsa Sándor95 ellen; estére az egyik szegedi újság már ezzel a címmel írt vezércikket: Abd-el Kader, az ezeregyéjszakai rabló.
Hát nem volt igaza a haramjának? Sok az irigye Szegeden.
*
Lakott Szegeden, a felső városban, egy Hirs nevű zsidó, akivel a betyároknak sok mindenféle dolguk volt.
Hirs sánta ember volt. Úgy lépett, mintha mindig nekiugrani akarna valakinek. Bolond zsidó volt, a kocsmában ült naphosszant, és az ő hangját lehetett hallani, amikor a pohár tört, vagy nevezetesebb vitatkozás kerekedett. Rettenetesen sokat ivott, mégpedig mindig a legnehezebb borokból. Somlait, tokajit, magyarádit jóformán az ő kedvéért tartottak a szegedi kocsmárosok, a könnyű, homoki bort kedvelő publikum mellett.
– Egy lábán is ennyit elbír a Hirs! Mennyit inna, hogyha két lába volna? – mondogatták a szegediek.
Hirs csak akkor ment ki a kocsmából, ha valami üzleti dolga volt. Ilyenkor percek alatt kijózanodott – mintha sohasem ivott volna. Megmártotta a fejét egy vödör vízben. Télen a befagyott Tisza lékében, és attól olyan jól járt az esze, mint valami zsebóra.
A Hirs ott ivott a „Prófétá”-ban most is, mint rendesen, amikor hírül hozták, hogy a szegedi tanács elutasító véleménnyel küldte tovább Pestre Rózsa Sándor kérvényét, az úgynevezett honvédelmi bizottmányhoz.
A Hirs még véresebb lett, mint szokott. A haja lángolni kezdett, az arca, az a csúnya, ragyás arca nekihevült, mintha nagyon sokat ivott volna.
– Mert mind szamarak a tekintetes tanácsnok urak, ott, a városházán – ordított a Hirs. – Nem Rózsa Sándornak kellett volna kegyelmet adni, hanem annak a százötven legénynek és lónak, akit Rózsa Sándor magával hoz. Ló kell most Kossuthnak, nem tanácsi vélemény.
Hát ez a „zsidó-gondolkozás” tetszett némely gazdának ott, a „Prófétá”-ban, mert mindenesetre kényelmesebb gondolat lett volna96 az esti lefekvéskor, hogy Rózsa Sándor a legényeivel odakünn, valahol a déli részeken a veres hasú rácok ellen harcol, mint az, hogy itthon ül a szegedi tanyákon.
Többen bólingattak a sánta Hirsnek, aki erre még nagyobb tűzbe jött.
– Mondják meg Rózsa Sándornak, hogy Hirs megapellálja a szegedi tanácsot. Kezébe veszi Rózsa Sándor dolgát. És amire egyszer Hirs ráteszi a fejét, annak sikerülni kell.
Így kiáltozott a „bolond zsidó”, és hideg vizes vödörbe dugta a fejét.
Másnap többen látták Hirset elutazni Pest felé.
Volt ott Hirsnek egy régi üzletbarátja, bizonyos Brachfeld, aki Kossuth megbízásából a honvédség lószállítója volt. Ennek a híres Brachfeldnek összeköttetése volt az egész országgal. Hirssel is. Temérdek ló kellett az új huszárságnak. Brachfeld előteremtette a lovakat. Kossuth kevés emberrel volt úgy megelégedve, mint a hadsereg lószállítójával.*
Eötvös Károly könyveiből.
Hirs közbenjárására ez a bizonyos Brachfeld említette Kossuth előtt a Rózsa Sándor ügyét.
Mire Hirs Szegedre visszajött – mert a pesti borokat is végig kellett kóstolni –, a Közlöny-ben már megjelent a Rózsa Sándor kegyelmező levele.
*
Megjelent a hivatalos Közlöny-ben a bűnbocsánatot hirdető levél, Kossuth aláírásával, de hát Rózsa Sándor nem olvas se Közlöny-t, se egyéb újságot. Valakinek el kellett juttatnia a haramjavezérhez.
Kit választott ilyen kényes feladat megoldására Kossuth?
Másvalaki tán egy mindentudó öreg csendbiztost vagy legalábbis egy kiszolgált, vén betyárt keresett volna fel a megbízatással. Ilyen emberek ismerhetik Rózsa Sándor búvóhelyeit, ahol az amnesztiás levelet a kezébe lehet nyomni.97
Kossuth egy poétát választott a feladatra. Mégpedig a szőke hajú, ábrándos szemű Jókai Mórt, aki a márciusi napokban oly derekasan viselkedett a szabadság kikiáltásánál. Akinek volt bátorsága a pesti utcákon a szabadságot hirdetni, amikor fegyverben állottak a kaszárnyák, annak lesz bátorsága az Alföld úttalan útjain a haramjavezérhez is elhatolni.
A fuvaros egy pusztai csárda udvarára fordult be. Odabentről vidám cimbalomszó hallatszott. Három-négy szűrös, bojnyikképű, szalmás hajú legény ülte körül az x-lábú asztalt: szegénylegények a Rózsa Sándor bandájából, akinek cimborájuk volt a fuvaros, aki Jókait a csárdába hozta.
A rongyos szűrök alatt megkoppantak a fejszék, fokosok.
– Én Kossuth Lajos küldötte vagyok, és kegyelmet hozok Rózsa Sándornak és társainak! – kiáltotta Jókai, mielőtt a betyárok valamire elhatározták volna magukat.
A szalmás hajúak nem értették meg mindjárt Jókai szavait. Kegyelem? Rózsa Sándornak és társainak? Hiszen, ha jól vesszük, minden alföldi betyár Rózsa Sándor társa volt.
Az úti köpönyeges ifjú, kokárdás, strucctollas Kossuth-kalapjában, ragyogó, kék szemével most a csárda közepére lépett, és csinos szónoklatot vágott ki a hazáról, szabadságról, amint az utóbbi hónapokban nagyszerű népszónokká fejlődött az egyébként félénk Jókai. A gyepes homlokok lassan nyiladoztak a költő szavaira. A szemek eleinte fürkészve, gyanakodva figyelmeztek. De aztán mindinkább kiegyenesedtek a görbe derekak. Nagy dologról volt szó. Bűnbocsánatot kapnak a régi tettekért, ha elmennek a hazáért harcolni.
Hogyne mennének! Indulnak még ebben az órában!
– Hol van az az írás, amit Rózsa Sándorhoz kell vinni – ugrott fel az egyik betyár.
– Itt van a zsebemben, de nem bízhatom én azt akárkire.
– Itt a kezem, hogy hajnalban Rózsa Sándornál lesz a levél.
Jókai elfogadta a kinyújtott kezet. Ki tudja, mennyi szenny és vér tapadt ahhoz a kézhez, de most a haza dolgáról volt szó.
– Hogy hívják a polgártársat?98
– Engem Lukácsnak hívnak, és a Sándor bandájához tartok.
Jókai átadta a Kossuth Lajos levelét a zsiványnak.
A betyárok aztán nem is sokat késlekedtek, még abban a fertályórában útnak indultak azokon az alföldi bújósdi utakon, amelyeket csak ők ismertek.
Jókai Mór tintát és papirost hozatott a csárdással. Volt a háznál, mert zsidó volt a bormérő.
A csárdaasztalon a következő levelet írta:
Teljes hatalmú országos biztos úr!
Rózsa Sándor amnesztiáját kézbesítettem.
Eljárásom kissé divergált a vett utasítástól, de a körülmények, úgy hiszem, igazolandják.
A kérdéses hadnagy (Rózsa) jelen nem létében a bocsánathirdető levelet Lukácsy Károly első őrmesternek adtam át, mint ki ez ügyben maga legtöbbet fáradozott, azon utasítással, hogy rögtön keresse fel Rózsa Sándort, és a kérdéses feltételeket tudtára adva, rögtön indítsa meg már 280-ra szaporodott csapatjával rendeltetése helyére.
Alázatos szolgája,
Jókai Mór*
Jókai Mór*
A Nemzeti Múzeum levéltárából.
Könnyű volt kiadni a parancsot, hogy Rózsa Sándor elinduljon rendeltetési helyére, de Rózsa Sándor akkor még nem szokta meg, hogy vele parancsolgassanak.
Bár a hiúság, dicsekvés nem volt természete a meggondolt és rejtőzködést kedvelő betyárvezérnek, most mégis meg akarta mutatni a szegedi irigyeinek a diadalát.
Október 17-én hirdette ki a szegedi dobos a piacon Rózsa Sándor kegyelmi levelét, október 18-án, egy vasárnapi napon tartotta meg bevonulását Rózsa Sándor Szegedre.
Csípős, őszies időjárás volt, de az utcák mindenütt telve voltak néppel, az ablakok nyitva, a tanyákról bejöttek az emberek, hogy99 megnézzék a világcsodát. Rózsa Sándor vas nélkül megy végig Szeged utcáin.
Ott voltak a májusi nemzetőrök, akik bitófára kívánták Rózsa Sándort, de bezzeg most csendesebbek voltak, azon igyekeztek, hogy senki se vegye őket észre. Rossz hírek érkeztek a Délvidékről. A rácok mindenütt fosztogatnak, gyújtogatnak, rabolnak, és minden épkézláb embernek a harctérre kellett volna sietni.
A gacsos pékek szépen behúzták a nyakukat, a halárusok a sarokkőre se mertek felállni, a papucskészítők pedig úgy hallgattak, mintha soha egy szót sem szóltak volna. De ott állt az első sorban egy napsugár képű, nyílott virág szemű, kontyba kötött hajú, pusztai leányka is, Veszelka Juliska. Kis kosár volt a karján, mintha a betyárok után indulna…
Már feltűnik az őszi napban a lovascsapat, amint a piactér felé közeleg.
Elöl híres, vasderes paripáján Rózsa Sándor.
Jellemző a vezérre a ruházata, mert a maga fantáziája szerint állította össze a tábori egyenruhát.
Állott ez égkékszínű, bő, pandúros nadrágból, amelyet tenyérnyi szélesen szegélyezett a tábornoki lampasz, amely Rózsa Sándornál világossárga volt. Lobogós, fehér ingét tűzpiros mellény szorította le; a mellény bőven kihányva színarannyal, juhászos ezüstgombokkal. Aranyrojtos nyakravalója, fokosa, karikása, pisztolya: minden a javából. A kalapja mellett nagy, fehér strucctoll, mint a tábornokokén, amit aztán a harctéren levetetnek vele a süveg mellől.
Daliás jelenség volt a rövid nyakú Rózsa Sándor a nyeregben. Hiába, lóháton kevés ember tudott úgy ülni, mint ez a hírhedt pusztafi.
A legényei – százötvenen – négyes sorokban mögötte, éppen nem váltak szégyenére Szegednek. Fekete gatyás, fekete inges, kitisztálkodott, megberetválkozott hadfiak: csikósok, de mindegyiknek pisztoly a dereka övében, némelyiknek karabély a vállán. A lovaik pedig azokból a remek ménesekből valók, amelyek abban az időben még nagy számmal legeltek az Alföldön.100
Gyönyörű felvonulás volt ez: betyáros, de fegyelmezett, színpadias, de szívet dobogtató. A legények kalapja mellett reszketett az árvalányhaj. Egyik legény se volt rongyos vagy züllött külsejű. Ragyogott mindegyik, mintha skatulyából húzták volna ki. S honnan tudta Rózsa Sándor seregét így felszerelni? Senki se kérdezte tőle, ő maga nem mondta senkinek. Olyanok voltak az idők, hogy senkinek se jutott eszébe tudakozódni arról, hogy mi történt tegnap. Mindenki azt kérdezte, hogy mit hoz a holnap!
Tóth Mihály, a szegedi főbíró, a városháza erkélyéről nézte a betyárok erőteljes felvonulását. Körülötte volt egy-két szenátor.
– Ha most ezeknek a betyároknak eszükbe jutna kirabolni Szegedet? – dörmögte az egyik tanácsnok.
– Azt nem fogják tenni! – felelt összevont szemöldökei alól a bíró.
Igaza is volt. A betyárok végigtáncoltatták lovaikat a szegedi utcákon. A nép megbámulta őket. Mikor delet kezdtek harangozni, Rózsa Sándor sarkantyúba kapta a lovát, és kinyargalt csapatával a városból.101
