Juliska a bibliát olvassa…
Juliska a bibliát olvassa…
A keceli csárdában megint a búbos kemence mellett ült Rózsa Sándor, és magába mélyedve, szótlanul bámulta a régi betyárok zsírjától fénylő mestergerendát.
Az ilyen pusztai csárda fala, ahol ritkán jár asszonykézben a meszelő, darab idő múlva olyan lesz, mint a tömlöcök falai szoktak lenni, ahová a rabok írják, karcolják ákombákomaikat.
Nagyon régi porkolábnak kell annak lennie, aki ezeken a megfejthetetlen jeleken el tud igazodni. Még öregebb az a csendbiztos, aki a pusztai csárdák falára rótt ákombákomokat megérti. A szoknyás85 seprőnyél alakú karcolás többnyire magát a betyárt jelenti. Asszonynak adja ki magát a haramja, hogy nyomot veszítsen.
A betyárok most sem tudták, hol rejtőzik Rózsa Sándor, a bandavezér, csak sejtették, hogy a keceli pusztacsárdában meg szokott fordulni. Azért, ha valamelyik vénebb haramia elhaladt a csárda környékén, nem mulasztotta el híradással lenni magáról a vezérnek egy-egy falra karcolt ákombákommal. (A Névtelen szép tulipánokat tudott rajzolni, a cigány egy szeget vert a falba, Csecse Flórián ötlábú lovat rajzolt; az ötödik láb volt a ló farka.)
A csárda jó messzire esett minden járt országúttól, azonkívül futóhomokot megállító akácokkal volt körülvéve, hogy nyáridőben legfeljebb a fák közül szivárgó, fekete füst árulta el a vándornak, hogy a közelben emberek laknak.
Talán ivott a csárdában Rózsa Sándor?
Azt is megtette; nem vetette meg a könnyű parasztbort.
De Rózsa Sándor csak akkor ivott, amikor teljesen magára volt. Mert jól tudta őkelme, hogy mindenkiben két ember lakik. Az a másik ember néha napokig áll elrejtőzve, mint valami árnyék vagy kísértet a padlás (az agy velő) kéményéhez lapulva. Nyomban lejön azonban a padlásról, az első pohár bor után.
Sokszor hallgatta ki ő az igazságot iszogató betyárjaiból. Sok árulásnak volt az okozója a felesleges pohár. Mert az a rejtőzködő, másik ember, ha a búvóhelyét elhagyja, olyan fecsegő, beszélgető, mint valami vénasszony. Nem tud hallgatni, hanem valami belső ösztönzés hajtja, hogy a legnagyobb titkokat könnyedén kieressze száján.
*
Tehát Rózsa Sándor megint várakozott a hiába kiontott vér és a nem sikerült postarablás után.
– Keveset aludtunk a „dolog” előtt! – ez volt minden mondanivalója, ha a postarablásra terelődött a szó.
Bezzeg aludt most, mint a juhászbunda. Alig volt annyi ideig ébren, mint a téli nap az égen. Parasztember létére mindig szerette magát a nap járásához igazítani. De a keceli csárdában még jobban tartotta86 magát a regulához. Ha ébren volt, akkor is nagyon vigyázott, hogy ne tegyen egy felesleges lépést sem. Meggondolta a dolgot, ha a búbos kemencétől a zúzmarás ablakig akart menni. Dolgos, nagy munkájú parasztok ivadéka tud ilyen lusta lenni. És az, aki a tömlöcben tanult meg várakozni a maga idejére.
Néha egy-egy betyárcimborájának sikerült vele beszélgetni a keceli csárda kemencéje mellett.
A parasztmenyecske ruhájában járó Zöldág Marci susogva hozta a hírt:
– Sándor bácsi, a kengyelesi birkás a héten adott el negyven pár szép ökröt.
Rózsa Sándor nagy kezét – amelynél nagyobb keze az országban csak Subáknak, a budai katonai hóhérnak volt – a leányos képű legény szájára nyomta, hogy majd kiütötte az összes fogát.
– Kell a birkásnak a pénz. Most adja férjhez a lányát farsangban.
Majd meg egyszer, estefelé, a régi cimbora, Matoka Matyi lopakodott be, mint valami jámbor kéregető. Szűrrongyba volt csavarva a mezítelen lába, disznó orrából való sárgaréz dróttal összetűzködve a ruhája, a nyakában koldustarisznya. Szakálla, haja elvadult, hogy Rózsa Sándor darab ideig fürkészve nézte, amíg ráismert.
– Hol jártál? – kérdezte mogorván.
– Itt nem tudtam megélni. Ha elveszett egy bárány a határban, a pandúrok mindjárt rám jöttek. Átmentem a Dunán. Fejérvárott, a vásáron hallottam, hogy Pap Andor meg Renkó Kálmán a Bakonyban élesztgeti a tüzet a régi szép életnek, ott szolgáltam vagy öt esztendig.
– Miért nem maradtál ott? – mordult Rózsa Sándor. – Tán bizony az én nyakamon akarsz itt legénykedni?
A deres, bozontos ember kiállotta Rózsa Sándor kemény tekintetét.
Aztán visszanézett felvillámozva.
– Pedig éppen érted jöttem, Sándor. Neked is szoros itt az országút – hallottunk mi odaát mindent –, sok jó legény vezér nélkül van a bakonyi erdőben, csak jelre várnak.87
Rózsa Sándor kinyitotta az ajtót, és kitaszigálta rajta a régi cimborát.
Máskor meg Csecse Flórián, a majlandi dezentor huszár toppant be, mint a forgószél, mint a verbunk. (Fiatal volt még szegény feje, azt hitte, hogy Rózsa Sándort lehet verbunkba vinni.)
– Talpra, vezér! Elszéled a banda, amíg a suton ülsz. Dolog nélkül nem élhet a legénység. Sokan átszökdöstek már Jászberénybe, Fazekas Danihoz. Ott mindig akad dolog.
Rózsa Sándor a két metszőfoga között eregette a szót:
– Dolgod volna neked is. Átvehetnéd azt a száz pálcát Milánóban, amely elől idejöttél.
Az egykori huszár káromkodott a bajsza alatt.
– Itt csak én szoktam káromkodni, nem pedig minden rongyos szökött katona – szólalt meg Rózsa Sándor a subából, de olyan hangon, hogy a lármás huszár kifordult az ajtón.
Az országúton, a pusztaság szélén, a szegedi tanyák között összeakadt néha egy-két bandita, és azon törte a fejét, hogy mi baja lehet Rózsa Sándornak. Egyik azt mondta, hogy követ nyelt dühében, amikor a postarablás nem sikerült, azért nem tud mozdulni. A másik vélemény szerint Sándort a hideg leli.
– Leli ám, azért a kislányért, aki a bibliából verseket olvas neki – terjesztette a hírt a kiakolbólított Csecse Flórián. Hát volt is valami a dologban.
Mióta ez a leány a haramjavezér parancsa ellenére életben maradt ott, az erdőszélen, a keresztúton – Rózsa Sándor sokszor úgy érezte, hogy egy boszorkánnyal több lett a világon. A napraforgó szemével vagy az angyali ártatlanságával babonázott ez a lány? Annyi bizonyos, hogy Rózsa Sándornak még a gondolatai is mások voltak, amikor ez a leányka téli délutánokon a guzsalyt pergette a kocsmaszobában. Rózsa Sándor csak ült a subájában, mint egy darab fa. Eszébe jutott tán a kismadarak ártatlan élete, amikor ennek a pesztonkahajú leánykának az életét látta maga előtt. Még dalolni is tudott a leány, amikor sötétedni kezdett odakint a puszta.88
– Ne danolj, te! – morgott Rózsa Sándor, amikor valamerről lódobogást hallott. – Még veszedelmet hozol a nyakunkra.
– Megvédelmezem én Sándor bácsit, mert Sándor bácsi jó ember, nem vette el az életemet – repkedett ez a kis csuda, az égből a földre szállott báj.
Juliska a padláson talált egy öregbetűs bibliát. Bizony, nem azért volt ott, hogy imádkozzanak belőle.
Még a régebbi betyárvilágból, talán Ónodi-Angyal Bandi idejéből maradt ott, aki bibliát adott az utasok kezébe, hogy készüljenek az utolsó órájukra, ha nem akarták előadni a pénzüket. Talán vér is tapadt egyik-másik lapjához a szent könyvnek, de Juliska csak azokat a betűket látta, amelyeket Amerikát járt apjától korán tanult megismerni. A téli délutánban néha felhangzott egy iskolás lányhang a zúzmarás ablakpárkányon, amint Juliska fennhangon olvasott az alvást színlelő Rózsa Sándornak.
A haramjavezér sohase mondta, hogy ne olvasson Juliska azokról a szent óemberekről, akik Károli Gáspár bibliáját benépesítik.
Egy tavaszi napon Veszelka Imre, a csárdásgazda Szegedre ment, ahol valami követelnivalója volt a Hirsen, a betyárok orgazdáján… Éjfél volt, amikor visszaérkezett a pusztai csárdába. Bár tudta, hogy az életével játszik, felkereste Rózsa Sándort abban a föld alatti pincében, ahol az éjszakára meghúzta magát.
A sötétben valóban csattant a pisztoly a mécsessel közelgő éji látogató felé, de a golyó csak Veszelka ingujját tépte keresztül.
– Ne bolondozzék kend, Sándor. Nagy hírrel jöttem.
Az álmából felriasztott haramjavezér sokáig nem engedte a közelébe Veszelkát. Mindig árulást sejtett, mindig gyanakodott a leghívebb cimboráira is. Különösen nem kedvelte azokat az embereket, akik Szeged felől jönnek.
A mécsest letette Veszelka egy ócska akonára, ahonnan Rózsa Sándor maga sötétségben maradt.
– Beszélj! – hangzott a parancs a pince mélyéből.
– Kiütött a szabadság! Három kocsmában is voltam Szegeden, mindenütt azt beszélték. A „Prófétá”-ban is így tudták a polgárok.89
– Mi az a szabadság? Most már mindenkinek szabad lesz lopni, rabolni?
– A nemzeti szabadság, Sándor. Pesten kikiáltották a diákok, hogy mindnyájan egyenlők és testvérek vagyunk.
– Már hogy én ezentúl egyenlő legyek minden kapcabetyárral, testvér legyek minden birkatolvajjal?
Veszelka nagyot húzott a pipájából, és elgondolkozott:
– A „Prófétá”-ban is ilyenformán beszéltek a gazdák. Hogyan legyenek ők egyenlők a zsellérrel? Az uraság is testvére lesz a jobbágynak? Azt mondják, hogy majd deresre húzzák a diákokat. Leginkább valami Petőfi nevűt emlegetnek.
– Csak tán nem a Névtelent, aki verseket firkál?
Veszelka zordonan hallgatott egy régi hordón üldögélve. Amíg Rózsa Sándor hangja felriasztotta:
– Ne törje kend a fejét az urak dolgán. Könyvből eszik a tudományt, és tükörből fésülködnek. Menjen kend előre. Járást akarok tenni a szabad levegőn.
A gyanakvó haramja nem is ment vissza ezen az éjszakán a keceli csárdába. Foga van ugyanis márciusban az éjszakának, de azért van subája az embernek, hogy abba betakarózzék. A puszták felett a csillagok őrködtek a jó emberek álmán, idelent sötéten bolyongott a haramja. Pusztai ember szokása szerint szagolgatta a szelet, amely éjfél után átsuhant a tájon. Bizony az éppen olyan szél volt, mint máskor szokott lenni. Ez a szél is csak arra való, hogy megzörgesse az ablakot a rossz lelkiismeretű emberek házain, valamint összeverje azoknak a bokáját, akiket itt-ott felmagasztaltak a világon.
Az ilyen éjszakai szél többnyire csak azt jelenti, hogy egy nap sem múlik el akasztás nélkül.
Másnap, mielőtt bealkonyodott volna, valamiképpen megenyhült a bolyongó Rózsa Sándor. Visszatért a csárdába, leült a kemence mellé, és azt mondta csendes, komoly hangon Juliskának:
– Olvass, akiről a múltkor olvastál. Illésről meg a cimborájáról, a hollóról.90
