Álom a budai börtönben
Álom a budai börtönben
A lélek dideregve, rongyos szűrben, szennyes gatyában érkezett meg a másvilágra, ott betyáros kalapjáról nyomban megismerték, hogy Magyarországból jön, az őrség tehát a lándzsanyéllel a peleskei nótárius felé igazgatta.
– Az asszonyok darab ideig idekünn maradnak – rendelkezett a134 kisbíró, mire az asszonyok, hárman, helyet foglaltak a községháza pitvarában a hosszú lócán.
– Más embert egy asszony szokott bekísérni az adófizetéshez vagy egyéb kihallgatáshoz, ez mindjárt hármat is hoz magával? – dörmögte az egyik bakter, aki mindig aludt a kapu alatt, így nem ismerte az éjjel járó, jobbfajta embereket.
A kisbíró fontoskodva nézegette az idézőlevelet. Aztán lesilabizálta az idézőn levő nevet:
– Rózsa Sándor, Szamosújvár… Hát persze hogy három asszonnyal kell neki jönni. Az egyik a Veszelka Juliska, a másik a Katona Pálné, a harmadik a Bodó Kati. Ezeknek is felelni kell a lélekért.
Hogyan fértek meg az asszonyok a másvilági községháza pitvarában, az most nem tartozik ide. Mi lépjünk be együtt a didergő lélekkel a jegyzői irodába, ahol éppen a peleskei nótárius volt a soros a kihallgatásokban.
A híres jegyző megigazította az okulárét, és kibontotta az iratcsomagot:
– Kend Rózsa Sándor, született 1813. július 16-án, Szegeden, a római katolikus vallásban, szegény szülőktől. Atyja Rózsa András csikósember, aki tizenkét lókötés miatt jelenleg a tisztítóhelyen tartózkodik. Anyja Hantos Erzsébet, akit a rablók agyonvertek.
Rózsa Sándor lelke a cs. kir. törvényszékek előtt már megtanulta a kihallgatási regulát, ezért magától folytatta, amikor a híres jegyző pipaszippantás céljából darab időre elhallgatott. (Nagy pipája volt a jegyzőnek a másvilágon is.)
– Iskolába nem járattak, írni nem tanítottak. Árva pásztorgyerek voltam én világéletemben.
– Nono, csak ne siessük el a dolgot – intett Zajthay uram. – Ha minden árva gyerek rossz útra térne Magyarországon, nem győzné a dolgot az igazságszolgáltatás. Kend még nem töltötte be a huszadik évét, amikor tehenet lopott.
– Huszonkét esztendős voltam, könyörgöm. Csak Aigner Ferenc szegedi főügyész kegyelméből írtak be fiatalabbnak, hogy ne kellessen135 felettem kimondani Werbőczy Hármaskönyvének I. R. 15-ik és következő cikkeit, amely szerint kötél általi halállal büntetnének.
A híres jegyző: Látom, Sándor, jól tudja kend a törvényt. Hát mi dolog volt az, amely miatt Werbőczy urammal ily erős összeütközés lett volna?
Sándor: Két cimborámmal lóháton bementünk estefelé Szegedre, Darabos István uram házához. Az udvaron veszettül ugattak a kutyák, még veszettebbül káromkodott a gazda; sehogy se tetszett neki az éjféli vizit. A pisztolyt néhányszor elsütöttem Darabos uram füle mellett, mire megjuhászodott. A cimborák ezalatt kikötöttek az istállóból két tehenet. Mire virnyadt, már odaát voltunk a Tiszán.
A jegyző: Ezért másfél esztendőt kapott kend.
Sándor: Másfél mázsát és 150 botot, amelyet huszonötös porciókban osztottak volna ki fertály évenként, ha győztem volna. 1837-es kalendáriumból olvasta egy öreg rab Fábián Pista történetét a szegedi várban, éppen a születésem napja volt abban az esztendőben. Kiss Ferenc cimborámmal levertük a vasat a lábunkról, aztán mentünk, amerre két szemünk vitt. Legelsőbben lovat kellett szerezni, hát a nyéki pusztán találkozván a két katonával, aki üldözésünkre jött, elvettük lovaikat.
A jegyző: A katonákat pedig juhászbotokkal agyonverték.
Sándor: Nem tagadom, hogy magam is ütöttem egyet-kettőt a csontra.
A jegyző: Látom, hogy szépen vall kend. Szebben, mint a cs. kir. országos törvényszék előtt, Budán.
Sándor: Majd megtudja, jegyző úr, annak is az okát.
A jegyző: Hát most menjünk tovább az iratokon. Azt mondja a cs. kir. törvényszék jelentése, hogy kend darab ideig nyájőr volt Makón.
Sándor: Megpróbáltam megint a pásztoréletet, mert furdalt a lelkiismeret. De megint csak rám jöttek a biztosok. Különösen egy ragyás képű, veres biztos erőlködött azon, hogy a makói börtönbe vigyen. Menekültem, a biztos utánam. Egy hídnál bevártam és agyonlőttem.136
A jegyző: Ki volt kendnek akkor a cimborája?
Sándor: Török Sámuel. Szökött katona volt szegény feje. Szívesen nézett a pisztolycsőbe, amikor a makói csizmadiamester ráfogta azt a szekérből, a láda tetejéről. Nem hagyhattam a cimborámat.
A jegyző: 1845-ben folyamodást ád be kend V. Ferdinánd császárhoz, hogy engedje el a büntetésének azt a részét, amely elől megszökött. Becsületes életet fogad. Kihallgattam ebben az ügyben V. Ferdinándot is. Az öregúr azt mondja, hogy nem is látta a kend kérvényét.
Sándor: Persze, a szegediek elsikkasztották az írást. Mindig sok irigyem volt Szegeden. Pedig akkor komoly szándékom volt felhagyni a zsiványélettel. Akkoriban ösmerkedtem meg Bodó Katival. Éppen olyan árva, ágrólszakadt, zsidók szolgálója, mint jómagam. Két kisfiú is maradt odalent a földön utánunk. Az egyik most lehet olyan tizenhárom éves forma, nem fél már nekimenni a bikáknak, ha öklelőznek; a másik olyan tízéves forma lehet. Sanyinak hívják, és megüli a lovat nyereg nélkül is a ménesben. Hát ezért az árva fehérnépért meg azért a két árváért akartam én becsületes ember lenni.
A jegyző: Látom itt az írásokból, hogy igazat mond kend. Darab ideig már csikóskodott is az algyői uraságnál, amikor Szeged város felhívására a szomszédos vármegyék is összefognak a kend üldözésére.
Sándor: Hajtottak, mint a vadat. Köröztek, nyomoztak, kergettek. Bizony nem csoda, ha néha tilosba tévedtem. Ha nem lett volna mellettem az a szegény asszony meg a két gyerek – régen hátat fordítottam volna a szegedi határnak. Nagy a Bakony, elfér ott a magamfajta ember. De az a szerencsétlen, boldogtalan Kati, akit sorsa velem hozott össze, mindig csak azt imádkozta, hogy ne búsuljak, majd csak megváltozik minden. Aminthogy meg is változott, amikor Kossuth jött.
A híres jegyző: Most már látom, hogy miért vallott kend olyan őszintén idáig. Itt találom a hivatalos Közlöny-ben Kossuth amnesztiás levelét. Nos, ha Kossuth kegyelmet adott a földön, ez az írás érvényes137 a másvilágon is. Nem térünk többé vissza a szabadságharc előtti bűntettekre. Pardont kapott kend, legyen pardon itt is.
Sándor: Tudtam én azt, hogy Kossuth apánk nem hagy cserben a másvilágon se.
A jegyző: Odalenn a földön már írja Gracza György a szabadságharc történetét. Nehezen dolgozik az öreg, mert minduntalan bedugul a pipája. Ebben a könyvben az lesz feljegyezve kendről, hogy Fejértemplom és Versec között a veressapkások és a Lenkey-huszárok társaságában csikósaival jól megkergette a rácokat.
Sándor: 637-en maradtak a mezőn. A többi a Karas vizének ment.
A jegyző: De aztán következnek azok a papirosok, amelyeken már császári sasok vannak. Csípi a szememet a porzó. Beszéljen kend magától.
Sándor: Nagy szomorú világ keletkezett. Szomorú lett az én sorsom is Magyarországon. A Juliska megátkozott, elhagyott. Katonáné pedig csak darab ideig dúdolgatta a fülembe azt a nótát, hogy:
Már ezután éjszaka nem járok,
Mert megfognak engem a zsandárok,
Ha megfognak, szoros láncra vernek,
Véget vetnek a legénységemnek.
Mert megfognak engem a zsandárok,
Ha megfognak, szoros láncra vernek,
Véget vetnek a legénységemnek.
A jegyző: De már 49-ben, karácsonytájt így változott a nóta:
De nem mernek bejönni, úgy hallom.
Kilenc itce bor áll előttem,
Kilenc pisztoly megtöltve szűrömben,
Kilenc zsandár kívül az udvaron.
Kilenc itce bor áll előttem,
Kilenc pisztoly megtöltve szűrömben,
Kilenc zsandár kívül az udvaron.
Sándor: Szentigaz. Itt volt egyszer megint a cifra betyárélet. Egy évvel előbb honvédnek ment úrfi és zsellér, most meg betyár akart lenni mindenki azon a tájon, ahol a szélmalom forog. Csak egyet kellett füttyentenem, annyi legényem akadt, amennyi már nem is kellett. Száz katona járt a nyomomba, de én nem voltam századmagammal.138 Jártam egyedül is, de elbújtatott minden bokor, minden tanya.
A jegyző: No, csak ok nélkül nem járt kend után annyi katona?
Sándor: Parancs volt. Először azt a tizenhárom tehenet keresték rajtam, amit a vásárhelyi határban, a kaponcsi pusztán találtunk. Tizenöt volt a tehenek száma, de kettőnek a nyakán kolomp volt. Azokat ott hagytuk, mert a csengő csenget, bajt csinál.
A jegyző: Hányadmagával volt kend?
Sándor: Negyedmagammal. Füstivel, Molnár Pállal és Török Sámuellel. Lóháton jöttünk, és Füsti meg Molnár Pali a nádas felől mindjárt elállták az útját a csordának. Török Sámuel kiválasztván a kolomposokat a tehenek közül, a többit a nádas felé terelgette. Én magam a bojtárokkal végeztem. Hárman voltak a jámborok. Csákó András csordás, Kakar Varga Ferenc és egy Pesta nevű gyerek, bojtárok. A csordás öregember volt. Nagyon ellenkezett szegény feje. Szidta az anyám istenét. A mellének szegeztem hát mindaddig a pisztolyomat, amíg a tizenhárom tehén odabent volt a nádasban. Akkor aztán kibontottuk a karikást, átvertük a nádon a barmokat. Jöttek a csordások utánunk. Októberi idő volt. Az eső járta földön mély nyomokat hagytak a tehenek. Bekötött szemmel is utolérhettek volna. Átmentünk tehát a Tiszán, hogy nyomot veszítsünk.
A jegyző: Vicsogi vízimolnár segítségével.
Sándor: A két cimbora elment a marhákkal Becskerek felé, én pedig Török Sámuellel a szegedi tanyáknak fordultam, ahol betértem Veszelka Imre tanyájára. Alighogy kipihentük magunkat, jön ám egy tanyásember a hírrel, hogy Kotolár Miklós, szegedi biztos közeleg, tizenkét üldözővel. Alkonyattal körülállották a tanyát. Mikor már mind a helyükön voltak az üldözők, kinyitottuk az ablakot, és kilőttük a fegyvereket. A nagy zavarban kiugrottunk a tanya ajtaján, az istállóban álltak a mindig felnyergelt lovak. Lóra ugrunk, mikor szegény Török Sámuel visszahanyatlik. Belelőttek a lovába, belelőttek Sámuelbe. Egyedül vágtattam a sötétségben.
A jegyző: Úgy novemberben megint körülfogják kendet.
Sándor: Gaál Eduárd, a szegedi cs. kir. kormánybiztos feni rám a139 fogát. Besúgják neki, hogy a Tari Pál tanyáján bujdosok, mert éppen ott volt akkor szolgálatban Bodó Kati. Három biztos tizenkét katonával egy sűrű éjjel körülállja ám a tanyát, kopognak az ajtón. Mondom Katinak, hogy a Vékás Imre biztos hangját hallom, menjen és beszéljen vele: hordja el magát, amíg jó dolga van. Kati kilép a házból, az udvaron szól a biztosnak, de az csak fenekedik, hogy így meg amúgy. Erre kinyitottam az ablakot. „Itt vagyok!” – mondom, és kettőt lőttem. Két katona: Száry Bálint és Berendza Miklós nyomban elesnek. A többi szétszalad. Én pedig ki az ajtón, és neki a hontalan éjszakának.
A jegyző: A cs. kir. budai törvényszék előtt nem így vallott kend.
Sándor: Volt eszemben megmondani a németnek az igazat. Azt vallottam, hogy horvát lázadóknak néztem a katonákat.
A jegyző: Hát azt mondja el most kend, hogyan csinált rendet a szegedi gazdák között?
Sándor: Sok irigyem volt mindig abban a városban. Ha csak tehették, elárultak. Különösen haragudtak rám azóta, mióta azt a kilenc gazdát, aki velem a „Prófétá”-ban egy asztalnál mulatott, a velem való cimboráskodásért felköttette a haditörvényszék. Féltek tőlem, szerették volna, ha már zsandárkézre jutok.
A jegyző: Kezdje már kend, mi történt 1852. szeptember tizenkettedikén.
Sándor: Mária napja volt, ez nagy ünnep a szegedi tanyákon. A Szent Szűz neve napját megtartja mindenki. Otthon ülnek az emberek, otthon lelem őket. Hajnali öt órakor indultam négy lovassal az Ábrahám-tanya felé. Előszólítom a gazdát: „Te küldted utánam a zsandárokat a múltkor?”– kérdem. Azt felelte: igen, ő küldte, mert felesleges vagyok én már ezen a tájékon. „No jó van” – szóltam, és elővettem a korbácsomat. Tagbaszakadt, erős ember Ábrahám uram. De addig vertem, amíg a lábán állott. A cselédek persze moccanni sem mertek, csak a felesége, az Erzsi átkozódott. Az is kapott néhány korbácsütést. „Máskor is küldjétek utánam a zsandárokat!” – mondtam.
A jegyző: Erzsi asszonynak a testvére volt Katona Pálné.140
Sándor: Talán éppen ez jutott eszembe nekem is. Háromnegyed óráig tartott az egzekúció. Innen a szomszédba mentünk, Földi Antal tanyájára. Földit a legényem, Moró korbácsolta meg. A Kónai-tanya után következik ifjabb Meszes Péter tanyája. Elmentünk érte, és behajtottuk a Kónai-tanya udvarára. Hadd lássák minél többen, hogyan szokott Rózsa Sándor elbánni az árulkodókkal. Az ifjabb Meszes a Kónai-tanyán kiugrott a Fazekas legényem ostora alól, és a padlásra menekül. Csalogatjuk, nem jön. Akkorára már összegyűlt a tanya udvarán az egész Meszes család. Férfiak, asszonyok, gyerekek. Ott volt idősebb Meszes Péter, idősebb Meszes János, Csizmás József sógor, Kerekes Lázár koma és Fenyves Mihály vő. Egy óráig vertük őket, de ifjabb Meszes Péter nem jött le a szénapadlásról.
A jegyző: Súlyos testi sértések, amelyeket a büntető törvénykönyv 154. 155. és 156-ik paragrafusa után büntetnek.
Sándor: Ne féljen attól, jegyző úr. Egyik se merészelt felismerni Budán a törvényszék előtt. Egyik azt mondta, hogy kövérebb voltam, a másik meg azt, hogy magasabb. Nem felejtették el a Rózsa Sándor korbácsát.
A jegyző: Folytassa kend ama emlékezetes Mária-nap történetét.
Sándor: Délfelé járt az idő, amikor odahagytuk a Kónai-tanyát. Dorozsma felé lovagoltunk. Útközben találkoztunk Gábor Sándor pásztoremberrel, aki jó gulyáshúst főzött nekünk az erdőben. A gulyásszagra előkerült Gáczy betyár is. Most már öten voltunk, amikor a pusztán őrjárat közeledett. Két zsandár meg a dzsidáskatona. Nem vártuk be, hogy ők támadjanak, hanem mi lovagoltunk feléjük. A zsandárok lovat fordítottak. Folyt a kergetőzés a Jernei-tanyán, a Bálint-tanyán és a Rajkó-tanyán át. Az emberek elbújtak a házaikba, senki se merészelt utunkba állni. Nagy dolog az, amikor betyár kergeti a zsandárt.
A jegyző: Lövöldöztek kendtek?
Sándor: Nem nagyon. Takarékoskodtunk a puskaporral. A lovainkban bíztunk. Tudtuk, hogy a betyárlovak tovább bírják a futást, mint a zsandárlovak. Három óra hosszáig folyt az üldözés, mire a zsandárlovak kiállottak. A zsandárok bemenekültek a Miskolczi-féle141 tanyába. Be a kalitkába. Fújt a szél, a betyárok szele, de most nem szegény betyárgyerekek talpa alatt fütyürész, hanem meglóbálja azt a kis harangot az erdőszélen, melyet akkor szokás meghúzni, amikor valaki haldoklik a tanyákon.
A jegyző: Hát oly biztosak voltak kendtek a dolgukban?
Sándor: A betyárnak is van szerencsés napja. Mária inkább a szegény betyárokért könyörög, mint a zsandárokért. Ezen a napon minden sikerült. Jól fogott a karikásunk, jól mentek a lovaink, jól hordtak a karabélyaink. Szénaboglyák mellé állottunk, töltöttünk, lőttünk vagy másfél óráig, amíg a zsandárok viszonozni tudták a tanya sövénye mögül a tüzelésünket. Akkor aztán, mikor a zsandárok ólma fogytán volt, közelebb jöttünk. A két zsandár az udvaron kardot rántott, de az én jó puskám hamarosan végzett velük. A dzsidás-katona elbújt az árokban, ott lőtték agyon a legények, a hervadt dudvák alatt. Lengyel volt a jámbor. Bizony mi nem értettük a szavát. Akkor aztán előparancsoltam Miskolczi uramat a tanyából, befogattam vele, szekérre raktuk a holtakat, vinné be őket Szegedre: így bánik el Rózsa Sándor a zsandárokkal.
A jegyző: A törvényszék előtt Miskolczi felismerte kendet?
Sándor: Volt eszében. Azt vallotta, sohasem látott.
A jegyző: Hát avval a konspirációval hogyan állunk, amelyet Mack József őrnagy, Kossuth követe biztatására szervezett kend 1852-ben?
Sándor: A medvésember volt őkegyelme. Azt mondta, hogy őt Kossuth küldi Törökországból, egyenesen Rózsa Sándorhoz. Kossuth azt üzeni, hogy szedjem bandákba a legényeket. Alvezéreim lettek volna Noszlopi, Mátsai és Andrásfi Károly. Én a három közül csak Andrásfit ismertem; rossz hírű ember volt őkelme Szegeden. Ezért nem is nagyon hittem az üzenet valóságában. Már hogy Rózsa Sándor Andrásfival legyen egy bandában!
Akkor bolondult meg a német. Szegeden meg a tanyákon hirdetményeket ragasztottak ki: Tízezer pengő forintot tűztek ki a fejemre. De én nyugodtan jártam-keltem. Tudtam, hogy nincs az a tízezer pengő, amiért engem elárulni merészelne valaki.142
A jegyző: Hát az algyői rablógyilkosságban nem volt a keze kendnek? Palásthy uradalmi intézőt a Pallavicini-birtokon kik ölték meg, kik rabolták ki? Ki szúrta ki a szép Palásthyné két szemét, hogy el ne árulhassa a rablókat?
Sándor: Hallottam arról a harmincezer forintról, amit az algyői uradalom pénztárából elvitt harminckét lovas, álarcos betyár. De nekem a szabadságharc óta sohase volt együtt harminckét legényem. Negyed-ötöd magammal jártam én, így is elegen voltunk. Meg aztán ki hallott olyant, hogy rongyból való álarcot rakjon fel Rózsa Sándor?
A jegyző: Hát a Bodom-réti rablást a kisteleki vásárosok ellen fényes nappal ki vezette, amikor is halva maradt Takács Imre csizmadiamester? Az ötven vásáros kocsi pedig szétszaladt? A Schönfeld zsidót meg a feleségét kik gyilkolták le Szegeden? Kohen Ábrahámot, a gazdag szegedi zsidót ki öli meg a lakásán olyan embertelenséggel? Wágner Mihály és Savanyú József tanyáján ki gyilkol? Csiszár József szegedi lakost ki rabolta ki a lakásán? Götz Jánosnét ki fojtogatta az ágyában, míg pénzét előadta? Szél József és Szabó Ferenc tanyai gazdákat ki munkálja vasvillával a házában éjnek idején?
Sándor: Én csak azt láttam, amiről tudok. Volt akkoriban annyi betyár az Alföldön, hogy magam se tudtam valamennyinek a nevét. Én pusztítottam őket, nem a zsandárok. Mert én kaptam helyettük is. Engem üldözött állandóan a század katona, engem átkozott mindenki, énellenem ment az egész felzúdulás. Ezért is tettem el láb alól Fodor Besszert, más néven Ábrahám Andrist, aki a legvakmerőbb volt valamennyi között.
A jegyző: Hát csak mondja el kend íziben.
Sándor: Ez a dolog pedig akkor kezdődött, amikor ötvenháromban korán tavaszodni kezdett az idő. Farkas János, szegedi városi tanácsos uram javában tisztogatná a barackfáit a határbeli szőlőben 1853. március 30-án, délután két és három óra között, mikor szekér áll meg a présház előtt, és leugrik róla három betyár. Az egyik egyenesen Farkas uramnak. Rálő. Kilyukasztja, megpörköli a kabátját, de Farkas uram nem ijed meg a maga árnyékától. Különben is jól143 megszabott ember őkelme. Birokra kél a lövöldözővel, a kocsisa segítségével leteperi, megkötözi. A másik két betyár a lovak közé csap, ott hagyják társukat. A nagy kiáltozásra előszaladnak a szőlőcsőszök, és felismerik az úrfiban az Ábrahám Andrist, akinek betyárneve Besszer vagy Fodor volt. Kísérnék befelé Szegedre, de a fiatalúr útközben megugrik tőlük. „No, ha megszökött őkelme, majd utoléri Rózsa Sándor” – mondta Farkas tanácsos úr, és kiragasztatta azokat a hirdetéseket a városban, amelyekben engem kerestet, nem pedig a Besszert.
A jegyző: Okos ember volt, nemhiába lett szenátor belőle.
Sándor: Erre persze nekem nyomban bujdosni kellett, mert a tízezer forintra jöttek a darazsak. Jöttek a zsandárok, mint a jégeső. Kis Bácsi-val, a cimborámmal, aki Pataki néven Sobri bandájában, Ballangi néven Babájnál is szolgált: tizenegy napig feküdtünk egylábnyi vízben a fűzfabokrok között, egy tiszai szigeten. Ha nincs Szűcs István, a matyhidi csárdás, bizony éhen veszünk. Pedig az ő kocsmájában is negyven katona tanyázott, Rózsa Sándorra várván. Mikor a katonák lefeküdtek, Szűcs uram kilopakodott hozzánk csónakon a szigetbe, és ellátott ennivalóval.
A jegyző: No, majd ezt a gazembert is elküldöm egy darab időre a pokolba, ha elém kerül. Nehéz életű ember volt?
Sándor: Nem az; csak nem állhatta az Ábrahám úrhatnám viselkedését. Ha már kapcabetyár valaki, ne adja az úrfit. A tizenegyedik napon, mikor göthösek voltunk Kis Bácsival a Tisza víztől, jön Szűcs uram nagy örömmel: a környéken van Besszer. Elvezetett a szőlőjébe, ott én elbújtam egy nagy diófa mellé, Kis Bácsi a présházba. Szűcs uram meg a diófához csalogatta Fodort. Akkor is olyan hányaveti, gavalléros volt, hogy elöntött az epe. Vagy úr legyen valaki, vagy betyár. A diófához ért Ábrahám, s ekkor előugrottam. Megfogtam, és megcsavartam a nyakán a kráglit, Kis Bácsi meg hátulról teperte le. Mikor a földön volt, szőlőkaróval kapott annyit a fejére, amennyi elég volt neki. A holttestét aztán feltűnő helyen, egy árok partján helyeztük el.144
A jegyző: Bizony ezért kötél jár, Sándor, a büntető törvénykönyv 134. 135. és 136-ik paragrafusa szerint.
Sándor: Igen ám, ha vállaltam volna. Kis Bácsival elbújtunk a bokrok közé, és vártuk, hogy ki leli meg a holt betyárt. Elsőbb a közeli bojtárok vették észre. Odagyülekeztek, nézegették a bevert koponyát. Egyszer csak szekérzörgés hallatszik, jön Szécsi Mihály tanyakapitány Horgos felől Szegedre. „Ez az Ábrahám Andris! – mondja a tanyakapitány. – Hívjátok a feleségét!” Elhívják az asszonyt, az sír-rí, mint már ilyenkor szokás. Mi meg csendesen továbbálltunk Kis Bácsival. Darab időre csend lett. Nem kergették Rózsa Sándort. Visszavonták a csapatokat.
A jegyző: Hát az ötvenhatodiki kemény, kutya telet hol töltötte kend?
Sándor: Ürményházán, Csíz Mihály dohányosnál.
A jegyző: Dohányos? Mind rovott múltú ember már az én időmben is.
Sándor: Nem tagadom, a cimborának is volt egy kis vaj a fején. Három keresztneve volt: Mihály, Jakab és Ádám. Azt vette fel, amelyik könnyebb volt. Egy ajtót vágott a falba, az ajtó elé kukoricaboglyát rakott. A boglyában volt az én szobám. Hat láb magas, hat láb széles. Még a felesége se tudta, hogy a házuknál rejtőzöm. Azért ne is bántsák a szegény asszonyt. Kis Bácsi, akit ezen a vidéken nem ismernek, faragó munkával foglalkozott. Én meg szokásom szerint aludtam, pihentem, gondolkozgattam.
A jegyző: Tétlenkedett kend.
Sándor: Olyan nagy tél volt, hogy a kutyáért is kár volt a kertben. A varjú megdermedt, ha leszállott a kútágasra. Alszik ilyenkor a becsületes ember. Aludtam én is három királyok napjáig. Akkor estefelé rám jött Huszka János, az ürményházi bíró. De nem egyedül jött őkelme, hozott magával két zsandárt meg lábra, kézre való vasat. Ezt már nem szenvedhettem.
A jegyző: Se a vasat, se a zsandárt.
Sándor: Se a bírót. Az öklével döngetni kezdte az ajtót, mint valami zsivány. „Mit akartok, rablók?” – ordítottam, de a bíró csak tovább145 kopogott. Elővettem a duplapuskámat. A konyhaajtón volt egy kerek lyuk, amelyen Csizné a csirkéit szokta figyelni. A kerek lyukon kidugtam a puskacsövet, kettőt lőttem, és a bíró elterült az udvaron. A zsandárok eszük nélkül mentek, amerre a két szemük vitte őket. Kis Bácsival, Csízzel szánkára kaptunk, és a Tisza felé hajtottunk. A sűrű éjszakában a folyóparti nádasokban húztuk meg magunkat, mert a zsandárok a szánka nyomát követték. Egy hétig bujdostunk a téli nádasokban, mint a farkasok.
A jegyző: Ott nem lehet éhen halni, terem elég csík.
Sándor: Ez volt a mi gondolatunk is. Léket vágtunk a nádas jegén, aztán zsúpba kötöttük a nádat, és virágos fejével leeresztettük a vízbe. A csík szalad a lék felé, teleragadt a zsúp akár könyöknagyságú csíkokkal is. Kis Bácsi még ócska bundával is halászott. Egy hét múlva nyomot veszítettek az üldözők. Deszkákon mentünk át az alig befagyott Tiszán. Másnap már Katona Pál tanyáján voltunk, Szeged alatt. Itt Csiz Mihály beállott béresnek a gazdához, Kis Bácsi búcsút vett, nem szerette a tétlen életet. Fel is akasztották Szegeden, mikor megfogdosták.
A jegyző: Pofon ütötte a cigány hóhért, mielőtt az hozzáérhetett volna.
Sándor: De nekem nagyon jót tett a nyugodalmas élet, habár Katonáné nagyot változott azóta, mióta nem láttam. Nem hallgatott már a Jusztin névre. Ágnesnek kellett őt megszólítanom, ha azt akartam, hogy odafigyeljen. Katona koma is sűrű szemöldöke alól nézegetett rám. Az a tízezer pengő, amely a fejemre volt tűzve: az nem engedte békében aludni a komát meg a komámasszonyt. Így aztán, mikor tavaszodni kezdett, az időmet többnyire a szabadban töltöttem. A kukoricagóréban, a halom tetején, ahonnan messzi vidékre beláthattam a vidéket, vagy pedig a szalmakazalban, ahová a csípős éjszakák elől behúzódtam. Májusban aztán, amikor már elfekhettem a vetés között, egy nyúl okozta a vesztemet.
A jegyző: A nyúl, amely keresztben fut az országúton, már sok utasemberre hozott szerencsétlenséget.
Sándor: Ez másféle nyúl volt, nem szaladt se keresztbe, se hátrafelé,146 hanem egyenesen nekem futott, amint ott heverésznék a derékig járó rozsvetésben. Két szegedi vadász, két pusztai kerülő kergette a nyulat. Az egyik Szeyff Károly, volt zsandár, a másik Müller Károly, volt katona: cserepár kutyák, akik Szeged város cselédei lettek. Jól megjegyeztem a napot, 1857. május 9-én, úgy délutáni időben jött rám a két vadász.
A jegyző: Tán nem védekezett kend?
Sándor: Dehogyisnem. Egy-egy karabély mindegyik kezemben, a vállamon duplapuska, amint álmomból felriasztottak. Talán éppen az álmosságom okozta, hogy nem talált a két lövésem, amit a nyulászókra küldtem. Szeyff és Müller kocsira ugrottak, és lóhalálban hajtottak Király György tanyája felé. Én pedig bosszúságomban azt gondoltam, hogy Katona komám küldte rám a két vadászt, tehát egyenesen az ő tanyájára siettem. Katona komám érezte, hogy baj van: vasvillával várt, birokra kelt velem. Véletlenül elsült az egyik karabélyom, amely a földre gyűrt Katona Pált kezén-lábán találta. A lövésre egy nagy fejszével előjött Ágnes, és hátulról nyakszirten sújtott. Elesett, holt ember lettem. Mire magamhoz tértem: már megkötöztek a szomszédok, akikért Malatinszky Erzsébet nevű, tizennégyéves leányt futtatta el Ágnes. Ott állottak felettem a szomszédok: Négyökri József tanyabirtokos, Katona Mihály, Király Mátyás, Katona József, Szepsi Péter. Mondtam nekik, hogy jobb lesz, ha elengednek, mert ha fogságba visznek, elmondom, hogy Katona Pál hol ásta el a magyar szent koronát.
A jegyző: Elmondta ezt kend eleget, de hiába ástak utána.
Sándor: Nem hallgattak rám. Éjfélkor négy kocsikísérővel, lovas emberekkel Szegedre kísértek. Ott másfél esztendeig ültem, most pedig itt vagyok a büntetésemért.
A jegyző: Menjen vissza kend a földre a cs. kir. budai országos törvényszék elé, annak van még kenddel számolnivalója, mielőtt az égi bíróság elé kerül.*147
A cs. kir. budai országos törvényszék tárgyalásából.
*
Rózsa Sándor vállát a helytartósági börtönben megrázta a porkoláb.
– Keljen már kend. Várja a törvényszék kendet.
