Búcsú a szabadságtól, a cimboráktól
Búcsú a szabadságtól, a cimboráktól
1859. február 15-én, egy keddi napon állították Rózsát bírái elé. A szegedi tanyákon, ahol vallásos nép lakik, tudják, hogy a kedd Szent Antal estéje. Vajon a haramjának is ez lesz-e estéje?
A cs. kir. budai országos törvényszék II.-ik tanácstermében gyűlt össze a bíróság. A hallgatóság már napokkal előbb megostromolta belépőjegyekért a törvényszék elnökét. A legelőkelőbb urak és hölgyek jöttek el megnézni a híres alföldi haramját.* Külön asztalt állítottak fel a teremben a cs. kir. hivatalos lap, a Budapesti Hírlap szerkesztőinek, Nádaskay Lajos és Kecskeméthy Aurél uraknak.
A veres színű belépőjegyek a tárgyalás egész tartamára, míg a zöldek egyszeri ülésre voltak érvényben.
Rózsa Sándort a terembe vezetik. „Elég izmos, de középtermetű, minden feltűnőség nélküli parasztember” – írják a szerkesztők asztalánál.
– A hangja feltűnően vékony – jegyzi fel később a kihallgatás alatt Kecskeméthy Aurél.
(Talán ez a vékony hang okozta, hogy a hölgyek csakhamar unatkozni kezdtek, és alig figyeltek a tárgyalásra.)
– Arca tojásdad alakú, barna, de most kissé halovány, nagy, beszélő szemei inkább jóindulatot mutatnak, csak néha látszik meg bennük az ólálkodó szenvedély – folytatja a hírlapíró.
Az elnök, Szekrényessy Endre, egy táblabíróvilágból való öregúr, elfoglalja helyét. Limbacher György, cs. kir. államügyész kibontja a vádlevelet. A három védő: Gozsdu Manó (későbbi kúriai tanácselnök), Balázsy Aurél pesti és Kanócz János budai ügyvédek figyelőállásba148 helyezkednek. Nagy dolog ilyen híres haramját védelmezni. Nehéz dolog – de teher alatt nő a pálma, mondották az akkori ügyvédek.
Limbacher ügyész a Rózsa Sándor személyi adatainak kihallgatása után belefog felolvasásába. Ugyanazokat a vádakat hozza fel, amelyeket Rózsa Sándor álmában a peleskei nótáriusnak bevallott.
– Tagadom – felel éber állapotában a haramja.
És ugyanezt ismétli minden vádpont után.
Az ügyész felolvasása után az öreg Szekrényessy elnök veszi munkába a haramját.
– Rózsa Sándor! Hallá a cs. kir. államügyész úr vádjait.
– Tartalma e vádaknak ugyanaz, amely önnek a vádhatározat és a vádirat kihirdetése alkalmával tudomására hozatott.
– Önnek híre csaknem húszéves. Neve felette rossz hangzással bír az országban.
– Ne remélje, hogy csak tagadnia kell a vakmerő bűntényeket, a tanúk százaival fogom szembesíteni.
– Itt az ideje, hogy bebizonyítsa, miszerint éppen olyan bátorsága van a bűntényeket bevallani, mint azokat elkövetni.
– Most üljön le és figyeljen. A cs. kir. ügyész úré a szó.
A cs. kir. ügyész: Sorra kerül idősb Meszes Péter, idősb Meszes János, Ábrahám János, Csizmás József, Kerekes Lázár és Selymes Mihály ellen elkövetett súlyos testi sértés, amely a büntetőtörvénykönyv 154. 155. és 156. paragrafusaiba ütközik.
*
Rózsa Sándor a vádlottak padjáról a hallgatóságot figyeli a terjedelmes felolvasás alatt. Jobban tudja ő azt, mint az ügyész, hogyan történt a szegedi gazdák megkorbácsolása.
A vádlott háta mögött azt kérdi az egyik hölgy a szomszédjától:
– Mondd, kedves Elzám, megvettétek már a jegyet a ma esti álarcos lövészbálra a Nemzeti Színházba?
– Mi ma este a Carré cirkuszba megyünk. Ma mutatkozik be a híres műlovarnő: Carré Katica – felel a szomszéd.149
*
Egy oldalszakállas, tekintélyes úr így szól nem kevésbé tekintélyes külsejű barátjához Rózsa Sándor háta mögött:
– Mitterdorfer János Kishíd utcai boltjában tegnap óta valódi elbai halikrát és nantes-i ájókot árulnak. Bevásároltam.
– Magam is odamegyek, ha ennek az unalmas tárgyalásnak vége lesz.
*
Fekete kalapos öregasszonyka súgja a sarokban a szomszédnőjének:
– Figyelni kell a kislutrit, amelyik nap ezt a rablót felakasztják. Az akasztásnak külön szerencsés számai vannak Budán, Linzben és Triesztben.
*
Két delnő, akik lornyettjüket nem veszik le Rózsáról:
– A pesti városi színházban ma este a híres ötfelvonásos posse-t, a Glück, Missbrauch és Rückkehrt-et játsszák.
– Mi holnap a Székely leány című operához megyünk.
*
Piros arcú, nyugalmazott katonatiszt külsejű úriember a kék kabátos szomszédjához:
– Karl az „Arany Palackhoz” címzett sörházát már áthelyezte a Kishíd utcából a Váci utcába. Legjobb lesz ott vacsorázni.
– Hallom, hogy ifjabb Bosco, a bűvész is odajár, és mindenféle tréfákat követ el a vendégekkel.
*
Két gyanús „úriember” így susog a haramja tárgyalásán:
– Káposztázzál ebbe a spizibe, és gyertyázd magad körül, hogy stokkol-e bent fejes, mert engem hipiselnek. Csak még ma almával bukjam. Holnap már lesz mótér, és plédizhetek.
– Adja isten, hogy a mai betiplizés öregen süljön ki.
– De pajtás, alma hadova annak a rajcsosnak, akit bent fogunk levírozni, különben elszliácsolják mázinkat. És a triplizésnél kapadonálunk.150 Akkor pedig tréfik lennénk és a mázsákra menő kuasztot…*
Akkori pesti tolvajnyelv (rajhora). Bekáposztázni: betörni. Gyertyázni: vigyázni. Stokkolni: ülni. Fejes: titkos rendőr. Hipiselnek: vigyáznak. Bukni: elfogatni. Mótér: pénz. Tiplizni: vállalkozni. Hadova: beszéd. Rajcsos: tolvaj. Kisült: sikerült. Mázsa kuaszt: egy évi börtön.
Erre már elmosolyodott Rózsa Sándor. Itt vannak tehát a teremben a pesti tolvajok is, akiknek nyelvét ő értette.
*
Az elnök: Van valami észrevétele, Rózsa Sándor?
Rózsa: Igen is, nem is. Idősebb Meszesek majd megmondják, én voltam-e az, aki őket a szegedi tanyákon bántalmazta. De azt már kikérem magamnak, hogy a bűnjelek közé ötven töltényt tegyenek, amikor nekem sohasem volt ötven töltényem.
Az elnök előszólítja Kirner pesti főlövészmestert, fegyverszakértőt.
Kirner kijelenti, hogy mind az ötven töltény a Rózsánál talált fegyverhez való.
Az elnök: Most megdorgálom önt, hogy a törvényszékről azt merte feltételezni, hogy hamis bizonyítékokat alkalmaz.
Rózsa: Nem a törvényszéket gyanúsítottam, hanem a parasztokat, akik a bűnjeleket beszolgáltatták. Ország-világ előtt kimondom: csak egy rablást bizonyítsanak rám, én kész vagyok meghalni!
Az elnök: Ezek után álljon elő idősebb Meszes János. Ráismer-e a vádlottra, aki 1857. Mária neve napján a Kónai-tanyán háromfertály óráig korbácsolta?
Idősebb Meszes (Őszbe borult, flegmatikus, de ravaszdi magyar, nem bírja kiállani Rózsa fenyegető tekintetét. Szemlesütve feleli): Régen volt az, tekintetes törvényszék, mi már elfelejtettük.
Az elnök: Nem azt kérdeztem. Ez az ember volt, aki magát bántalmazta?
Idősebb Meszes: Valamivel kövérebb volt. Ez – nem volt.151
Az elnök sorban előszólítja Meszes társait.
Ábrahám János: Szőkébb volt.
Csizmás József: Pandúrruhában volt. Hogyan ismerném meg?
Ábrahámné: Csókos bajsza volt, nem mint ennek.
Az elnök: Tehát nem ismerik fel kendtek?
Selymes Mihály (csendesen): Még csak egy vidéken se születtek.
Rózsa Sándor lehunyja villámló szemét, és dacosan ismételi:
– Csak egy rablást…
Az elnök: Gyerünk tovább, ügyész úr.
***
A tárgyalóterem hallgatósága már nem tölti az időt haszontalan fecsegessel; mindenki feszülten figyel a különös emberre, aki szeme villámaival, érces hangjával, vakmerő magatartásával hatalmába keríti nemcsak a szemközt álló tanúkat, hanem a közömbös hallgatóságot is.
A paraszti öltözetben, a gatyaszárban, kopott csizmában, a foltos kabátban egy eddig sohasem látott emberi lény jelenik meg a cs. kir. bíróság kisúrolt, gödrös pádimentumán.
Így állhatott szemközt Lucifer a Teremtővel, amikor a tagadást hirdette, mint ez az ember áll szemközt bíráival.
Mintha egy idegen jött volna időközben annak a helyére, akit fertályórával előbb megvasalva, meggörnyedten, jelentéktelenül a börtönőrök ide bevezettek.
Idegen ember – aki jött abból a tartományból, ahol a félelmet nem ismerik.
Termete kiegyenesedik, amint összefont karral áll bírái előtt. Vélnéd, ijesztő kútágas ő az alföldi őszi éjszakában vagy pedig megtermett akácfa, amely alatt a halál szokta megkötni lovát. A szeme úgy forog végig a termen, mint az ördögszekér a pusztán. Vihar van a hangjában, karikás ostor a nyaka hátraszegése; ördöngösség az arcának játéka.
Ezt az embert boszorkányok dajkálták, gonosz pusztai kísértetek152 nevelték, ölyvek és kányák tanították beszélni, kormos nyakú bikák lépni, állani.
Erős és dacos volt, hogy minden szemnek rája kellett szegeződni, mint valami vőlegényre. – Ez volt Rózsa Sándor legszebb napja.
*
Aztán jöttek sorba a beidézett tanúk.
Öreg juhászemberek, mintha a betlehemes játékból léptek volna ki.
Rakonczai Ferenc, Kakar-Varga János, Mucsi Ferenc hódmezővásárhelyi illetőségű gulyások, akiktől Rózsa Sándor tizenhárom darab marhát elhajtott, csak a kolomposokat hagyván vissza.
Hosszú hajú, őszülő, időmart arcú emberek, akik odakünn a szabad életben nem félnek a garabonciástól sem – itt, a törvény előtt pedig tétovázva állanak.
– Ráismernek önök Rózsa Sándorra? – hangzik az elnök szava. A gulyások között a legöregebb Kakar-Varga. Ő néz rá Rózsára azzal a napra néző, két hegyes szemével, amely száz tulok közül is megismeri a magáét vagy a másét.
– Te voltál az, rabló – mondja a gulyás szeme.
De Rózsa oly félelmetesen néz vissza, mint az oroszlán.
– Megkövetem: régen volt az! – bizonytalankodik a gulyás. – Göndör volt még akkor a hajam, mint a réce farka.
– Nem az ön haját kérdeztem. Ez a Rózsa Sándor?
– Ilyenforma volt, de mintha görbébb lett volna a nyaka, a válla. Nem volt az, kérem, egyenes ember.
A gulyások láthatólag megkönnyebbülnek, amikor elkövetkezhetnek a cs. kir. törvényszék és ama villámló szemű vádlott elől.
Most Száryra, az egykori katonára kerül a sor, aki golyót kapott Rózsa Sándortól, mikor társaival körülvette a Tari-tanyán.
A katona nem tud, csak lengyelül. Előhívatik Goliembovszki cs. kir. hivatalnok, lengyel tolmács. A tolmács stuccer férfiú, ki élvezi a közszereplést, epedő pillantásokat vet a hallgatóság hölgyei felé, fontoskodik, okoskodik – még huszonöt év múlva is erről a napjáról153 fog beszélni az „Arany Palack” asztaltársaságának. Végül az elnök türelmetlenkedik:
– Mit akar a katona?
– Háromszáz pengő forint fájdalomdíjat – jelenti Goliembovszki. – És hajlandó letenni az esküt. De előbb a pénzt kéri.
*
Napok óta tart a tárgyalás.
Rózsa napról napra egyenesebb tartással áll bírái előtt. Kezd a dolgában biztos lenni. Nemigen kaphat ő itt nagyobb büntetést, mint néhány évi börtönt. Azután pedig jaj lesz azoknak, akik őt elárulták.
A harmadik napon egy úriasszony, aki hajfestés céljából délelőtt tizenegy órára volt odarendelve a Kishíd utcai fodrász boltjába, elejti a törvényház kapujánál a veres színű belépőjegyét. Nem nyúl utána. A hajfestés órákig tart. Úgysem jöhet vissza a tárgyalásra.
A törvényház kapujában napok óta ácsorog egy Szűz Mária képű, paraszti viseletű asszony. Ez észreveszi az elejtett jegyet. Utánakap, mintha valami kincset talált volna. Azután lélekszakadva futamodik felfelé a lépcsőkön a második emeleti tárgyalóteremig. A jegy felmutatására megnyílik az ajtó… Veszelka Juliska odabent van a teremben, ahol Rózsa Sándor sorsa felett döntenek.
A bírák előtt éppen Katona Pálné áll.
Fekete ruhás, szikár, sötét képű nő, akinek arcáról elhervadt nemcsak a tavasz mosolygó virága, de nem nyílt ki azon az őszidő jóságos kikericse sem. A pergamenné fonnyadt ajkak közül végzetesen, keményen kopognak a szavak, mint a harkály a téli erdőben.
Rózsa Sándor lesüti oroszlánszemét a rideg szobor előtt, mintha végzetét látná maga előtt. A sovány, kiaszott asszony pedig a bosszúállás egyetlen hangján felelget az öreg elnök kérdéseire.
– Ön özvegy?
– Igen. Ez az ember tett özveggyé. Az ő golyója ölte meg Katona Pált.
– Ön juttatta a hatóság kezére?154
– Igen. De előbb arcul ütöttem.
– Még előbb?
– Fejszével tarkón vágtam.
– És még előbb nem volt önök között barátság?
– Ezzel? A nyomorulttal? – mondá végtelen megvetéssel, gyűlölettel Katonáné.
Az elnök öregurasan, csendeskésen beszél:
– Nézze, Ágnes fiam, mi ennek az embernek az egész múlt életét keressük itt, a törvényszék előtt. Azért kell tudnunk, hogy nem volt-e valami barátság valamikor maguk között.
Az asszony szemrebbenés nélkül felel:
– Igaz, hogy nálunk lakott, de én mindig utáltam. Utáltam akkor is, amikor ajándékot hozott, akkor is, mikor megcsókoltam. Olyan volt ő házunknál, mint valami csúnya beteg, akinek jobb lenne már a föld alatt. Most pedig azt akarom, hogy megbűnhődjék, mert az uramat a másvilágra küldte.
– Nincs valami megjegyzése, Rózsa Sándor? – fordul most az elnök a vádlott felé.
Az fel sem emeli a fejét:
– Nincs megjegyzésem.
Ettől a szótól aztán elönti az indulat azt a szoborkemény asszonyt. Felvijjog, mint a vércse. A két karját a levegőbe emeli. A szeme karikába forog:
– Kendnek nincs megjegyzése? Kendnek, akinek enni adtam, akit a szoknyám alatt rejtegettem? Most nincs megjegyzése?
Rózsa földre szegett fejjel áll.
– Feleljen, Sándor bácsi! – sivalkodik fel most egy asszonyhang a hallgatóság felől, mint valami kétségbeesett könyörgés.
A fejek hátrafordulnak, az elnök csendet parancsol. Zavar, izgatottság.
– Ki volt az? – harsogja az elnök.
A porkolábok, börtönőrök céltalanul ingadoznak a helyükön. Egyik a másiktól várja, hogy a tettest előteremtse.
De Rózsa Sándor megismerte azt a hangot – a Veszelka Juliskáét.155 Lassan, mintha óriási erőfeszítésébe kerülne, leemeli válláról azt a mázsás terhet, amit ez asszonnyal való szembesítés nyomott rá. Kiegyenesedik, mintha bilincsek hullanának róla. Fejét felfelé emeli, és mikor az egyvonalnyira ér az átokáradat vízszintjével – amely áradatban odáig elmerült –, fejét Katonáné felé fordítja:
– Cudar voltál, Jusztin, az is maradsz – mondja mély férfiúi megbántással. Aztán hátat fordít annak a megvadult nőnek, aki a tíz körmével akar rárohanni ott, a bíróság előtt, hogy a katonák alig bírják megfékezni.
Még átkozódik akkor is, midőn kifelé vezetik az ajtón.
A hallgatóság közül valaki csendesen zokog. De ezért nem szoktak kizavarni senkit.
Egy pápaszemes, nőkben örökre csalódott vénemberke kajánul mondja a hallgatók között a szomszédjának:
– Ez még érdekesebb volt, mint Ubrik Borbála, a krakkói apáca története. Mert ezt legalább láttuk.
*
A következő keddi napon hirdette ki a cs. kir. bíróság az ítéletét.
Rózsa Sándort rablógyilkosságért, gyilkosságért, rablásért kötél általi halálra ítéli a törvény.
Az öreg elnök úr pápaszemein át keresgéli az írás betűit, dióként kopognak a paragrafusok szájából, lengedezik nagy Haynau-bajsza, amint lélegzetet vesz a folytatáshoz – Rózsa Sándor arcmozdulás nélkül, karba font kézzel, rideg, figyelő tekintettel áll helyén. Úgy hallgatja az ítélet indokolását, mint aki már nem is ért emberi szavakat, csak azokat a másvilágias jeladásokat, amelyeket a bútorokban percegő szú szokott mondani a haldoklóknak. Az ő szúja egy bitófában percegett. De nem kellett magán erőt vennie, hogy keménynek, elszántnak, határozottnak mutassa magát. Csak az igazi természetét, a hajlíthatatlant, a kegyetlent kellett elővennie.
Tizenkét órát harangoztak a budai tornyokban. A harangok a mai keddi ebédekről: a füstölt húsos lencsékről, a kolbászos káposztákról és a farsangi fánkokról hoztak híradást a jó magaviseletű polgároknak156 – mert éppen február 22. napját írták 1859-ben, amikor a polgárok még rendet tartottak, és harangszóra ültek az asztalhoz.
De ugyanazok a csicseri borsóról, vadlencséről énekelgető harangok Rózsa Sándornak a halálos ítéletet hirdették. Hirdették fásultan, egykedvűen, közömbösen, mint a világ fennállása óta a bűnösöknek.
Senki se fog kisebb étvággyal ebédelni a városban, mert Rózsa Sándort kötélre ítélték.
Csak az országos törvényszék kapujából nem mozdul három fekete ruhás, paraszti külsejű asszony még akkor sem, amikor a hallgatóság már leözönlött a teremből. A dámák arcai felhevültek, mintha színházi előadásról jöttek volna, az urak kritizálják az elnököt, a vádlottat, a védőket.
– Vajon húznak-e a budai kislutriban azon a napon, amikor Rózsa Sándort akasztják? – mondja a cvikkeres öregasszonyka a barátnőjének.
A fekete ruhás asszonyok közül az egyik, Bodó Katalin azt mondja a társnőinek:
– Hazamegyek, és elmondom a fiaimnak, hogy éppen olyan kemény emberek legyenek, mint amilyen az apjuk volt. Betyár gyereke nem lehet más, mint betyár.
A másik asszony, Katona Pálné ezt sziszegi:
– Én pedig megkeresem azt a dombot, ahová az akasztófát állítják. És nem mozdulok onnan, amíg Rózsa Sándort függve nem látom.
Veszelka Juliska, a harmadik asszony ezt mondja:
– Én az ölembe veszem a kislányomat, és megkeresem, hol a legmélyebb a Tisza.
És elindultak három különböző irányba. Vajon ki fog közülük leghamarabb célhoz érni?157
