Az utolsó stikli: a vonatrablás
Az utolsó stikli: a vonatrablás
– Maradt itt kendnek elég cimborája – mondta Négyökri szomszéd.
Hát az igaz is volt, hogy Rózsa Sándor rövidesen belebotlott régi cimboráiba.
Honnan jöttek elő megsárgulva, mint az őszi falevél; behavazva, mint a titkokat rejtő sírhalmok. Egyszerre csak itt voltak!
Jöttek sugdolózva, mint az őszi eső, amely meg-megáll, mintha lopakodó útjában akadályra bukkanna. Jöttek, mint a félénk vadgalambok, amelyek Szent Mihály napja után csapatosan mennek az élelmük után. Jöttek, mint a kísértetek a kémény háta mögül, az álmoskönyvből, az ótemetőből. Leverte őket a szél a fatetőkről, ahová már régen felhurkolták magukat. Füst kesernyés szagát hozták a szavukban, régi betyárok zsírját a csizmájukon, lekonyult árvalányhajat a kalapjuk mellett…162
Összeállott még egyszer a régi összeszokott banda. De vajon nem remeg-e a kezükben a vonó? Van-e még ereje a rozsdás fokosnak? Tigriskarma a szívnek?
Sándor bácsi volt már valójában Rózsa Sándor, nemcsak a nép nyelvén, hanem testileg, lelkileg megöregedett. Csak a szeme volt még a régi, amint a kivénült betyárok felett szemlét tartott.
Még egyszer lóra szállott az öreg betyár – holott azokból a csikókból, amelyek valaha őalatta tanultak mórest: már kulacsok meg csizmák lettek.
Lóra szállott a puszták fejedelme, hogy megütközzön azzal a fekete, kormos ellenséggel, amely azóta tolakodott be a szabadságos pusztára, amíg a börtönben sínylődött. A vonatot akkor építették fel Szeged környékén, amíg Rózsa Sándor Kufsteinban ült.
Az indiánok a „vadnyugaton” haragusznak így az ő mezőiken száguldó vasútra, mint Rózsa Sándor gyűlölte a vonatot, amely egyszerre véget vet annak a szépséges, korlátozatlan, szélvészgyors betyáréletnek, amelyben ő felnevelkedett. S ezzel (öregségére tán annyira megjavult!) nem is a saját kezére akart dolgozni, mikor a vonatrablást kifundálta, hanem bosszút akart állni a vasparipán az egész betyárság nevében, amelynek végét a vonat okozta.
A vonat gyorsabb, mint a betyárok lova. A vonat átmegy a Tiszán, ha vashidat építenek alája; benyomul a kipusztított nádasok vidékére, és a legmesszibb tanyaházakban is hallani félelmetes füttyét a sötét éjszakában. A vonat a félelmetes szörnyeteg, amely a szabad legelőkről elkergeti a szűz méneseket, megvadítja a barmokat, ölre megy, és legyőzi a szilaj, kivert bikát, kiforgatja az egyszerű pásztorembert a maga valóságából, kormot és füstöt visz oda, ahol eddig a pásztortüzek halkan lobogtak a csillagok alatt az Úristen tiszteletére és a bujdosó betyárok útmutatójául.
A hajdani pogányság végét a kereszt jelentette. A magyar betyárvilágnak befejezését az a vasúti hálózat, amellyel a mérnökök elárasztották az országot. Tönkrement bele a nyergesújfalusi fuvaros, a „gyorsparaszt”, belepusztult Rózsa Sándor az Alföldön minden legénységével.163
*
Tehát a vonatot kell eltenni az útból.
Az öreg vezér már nem akart embervért ontani; gyilkosság nélkül kell a vakmerő tettet elkövetni, ötvenöt gyűrű volt már az életfájában…
Lutheránus arccal bejárta a vasúti vonalat ott, Szeged és Kistelek között. Bejárta a nyári napokon, bejárta a beálló ősszel, amikor végre kiszemelte azt a helyet, ahol a vonatot megtámadja.
Egy földbevágás van Kistelek alatt a vasúti pályán: két homokfal között robog tova a vonat. Domb volt itt, amelyben a mérnökök utat ástak, ahelyett hogy megkerülték volna a dombot. Elhagyott hely, nem jár erre más, mint a 4-es számú őrház baktere, akinek kötelessége a vonat elhaladása előtt bejárni a síneket.
November 18-ika volt 1868-ban, amikor Rózsa Sándor tervével készen volt.
A Szeged felől jövő személyvonat fél tizenkét órakor éjszaka szokott erre a helyre érkezni. Rózsa Sándor hetedmagával lóra ült, amint az éjszaka leereszkedett, és még egyszer végignyargalt a pálya mellett. A sűrű, őszi éjszakában csendes volt az egész vidék, csak a bakterházból szüremlett valami világosság.
A betyárok csendben várakoztak egy nádasban, és az időt figyelték. Az pedig múlott végzetesen, mint a homokórában hulldogál a porszem.
Valamivel tizenegy óra előtt felnyílott a bakterház ajtaja. Az őr, egy kiszolgált katona, kézilámpással, vasvégű bottal indult el az egyik sínre lépve, hogy majd a másik sínen jöjjön vissza.
Alig ért százlépésnyire az őrháztól, Rózsáék lóháton a kézilámpás után nyargaltak. Két legény leugrott a nyeregből. Eloltotta a lámpást, összekötözte az őrt, és az árokba dobta.
Ezután a kiszemelt helyre vágtattak.
No, most elő Csonka Peti cigány, aki a békés kovácsmesterséget űzte, amíg Rózsa Sándor a börtönben üldögélt. Lovat patkolt, szekeret javított, de most itt, a sűrű éjszakában olyan szerszámokkal dolgozik, amilyent azelőtt sohasem láttak a kezében. Úgynevezett franciakulccsal húzogatta ki a talpfákból a síntartó szegeket. Nyilván164 nem először dolgozott franciakulccsal a cigánykovács, mert gyorsan ment a munka.
A sínpárnak csak az egyik felén emeltek el a helyéről egy tízméteres sínt, mikor a távolban elhangzott a vonat dübörgése.
A haramják leugráltak lovaikról, és sorban felálltak azon a helyen, ahol a vonatnak ki kell siklani.
A mozdony lámpása messzire megvilágította a sínpárt. A személykocsikban többnyire le voltak függönyözve a lámpák, aludtak az utasok. Jó vásárról, otthon hagyott szeretteikről álmodtak.
A haramják lövésre készen tartották fegyvereiket, amikor a zuhogó mozdony robogásán át, mint az istennyila, felhangzott a vészsíp. Az éber mozdonyvezető észrevette a sínek hiányosságát. Habozás nélkül fékezett, de már késő volt. A mozdony lefutott a sínről, és a homokfalnak rohant, ahol kéménye eltörött, kazánjából kicsapott a gőz és láng.
A mozdony mögött következő kocsik földrengés robajával torlódtak egymásra. Három kocsi a homokfalnak dőlt, két kocsi a levegőbe emelkedett. Olyan ordítás hangzott fel a vonatból, mint a bibliai özönvízkor lehetett.
De a halálordítást is túldörögték Rózsa Sándorék fegyverei, akik a kisiklás percében kettős sortüzet adtak a vonatra.
– A postakocsihoz! – ordította Rózsa Sándor.
A postakocsi a mozdony után következő első kocsi szokott lenni. Jól megfigyelte ezt Rózsa Sándor, mikor a pusztán a vonatokat nézegette.
A postakocsi is féloldalra volt billenve, de a postások, akik a kocsi belsejében hivatalos dolgukat végezték, a rémület percében sem feledkeztek meg a szabályzatról. Nem nyitották fel a kocsi ajtaját, hogy az életüket futamodással mentsék.
Csonka Peti szerszámaival hiába feszegette a belül zárt ajtót. A feszítővasak elgörbültek, Rózsa éktelen káromkodása hiábavaló volt. Egyik perc múlott a másik után. A rémület kezdett csillapodni. A férfiak befogták a sikoltozó nők száját, a legnagyobb lármát is túlharsogta165 egy fiatal huszárezredes vezénylő hangja, aki kigombolt atillában ugrott ki egy elsőosztályú fülkéből.
A fiatal József főherceg volt, aki előtte való nap Szegeden járt, a cigány nyelvjárást tanulmányozni.
– Mindenki maradjon a helyén! – vezényelte József főherceg. Ő maga kivont karddal rohant a postakocsi felé.
De ugyanakkor más segítség is érkezett. Vadászkatonák négyes őrjárata vonult végig a tanyákon. Ezek a sötét éjszakában meghallották a vonatvezető vészjelét, látták a vonat hirtelen eltűnését a kanyarulatnál, és nem látták többé előkígyózni a síkságon a kivilágított kocsikat.
Az őrjárat futólépésben sietett a szerencsétlenség helyére.
De a legváratlanabb volt az a segítség, amely a mozdony felől érkezett a szorongatott postakocsihoz.
Bogyó János mozdonyvezető a katasztrófa alatt csak egy percre veszítette el eszméletét. A következő percben már rájött, hogy mi történt vonatjával.
A mozdony tüzéből kihúzta azt az ölnyi hosszú vasrudat, amely a tűz piszkálásához szükséges. A vasrúd most fehér és vörös volt az izzástól. Ezzel a pokolbeli fegyverrel rohant a postakocsi támadóinak. Ilyen fegyverrel még Rózsa Sándor betyárjai sem harcoltak.
– Lóra! – ordította a vezér.
Kilőtték fegyvereiket, azután elfutamodtak a bokrok mögé, ahol lovaik várták őket.
A helyszínre érkezett vadászok utánuk küldött golyói mint a darazsak dongták körül a menekülő betyárcsapatot.
Megjegyzendő, hogy a vonatrablás idején úgy Rózsa Sándor, mint társai tarisznyadarabból, rongyból való álarcot viseltek.
*
Elnyargaltak a betyárok az őszi éjszakában, de a szél kifecsegte a titkukat.
Ráday Gedeon gróf, aki mint betyárkomisszárius nemsokára a vakmerő vonattámadás után átvette a parancsolást a szegedi várban, elsősorban az után érdeklődött:166
– Ugyan hol lehet most az öreg Rózsa Sándor?
– Miért keresi a gróf úr a megjavult haramját? – kérdezték a szegediek.
– Csendbiztosnak akarom kinevezni magam mellé. A betyárból lesz a legjobb pandúr – felelt Ráday Gedeon.
Szállt a hír Rózsa Sándor dicsőségéről. Eljutott az a szegedi tanyák közé is. Rózsa Sándor felugrott a subájáról. Élete álma teljesült!
Nyomban szekérre ült, és Szegedre hajtatott. Korán reggel, alighogy kinyitották a szegedi erősség kapuit, beállított Rózsa Sándor a várba:
– Itt vagyok. Szolgálatára a gróf úrnak.
Abban a másodpercben becsapódott mögötte a kapu. Pokrócokat dobtak a fejére. Megkötözték, elfogták. Soha többé nem látta meg a szabad napvilágot.
A szamosújvári börtönben a látogatóknak vagy egy évtizedig mutogattak egy pápaszemes jámbor képű susztert, aki reggeltől estig szorgalmasan talpalt. Ez volt Rózsa Sándor, az alföldi betyárvilág fejedelme. – Azóta minden csendes a Tisza mellett.
(1923)167
