Rózsa Sándor estéje
Rózsa Sándor estéje
– Azt írják meg Ferenc Józsefnek, hogy én voltam az, aki legényeimmel Szeged és Félegyháza között a kocsiját kísértem! – ezzel a szóval búcsúzott Rózsa Sándor három védőügyvédjétől.
Gozsdu Manó hazament Szegedre, ahol évekig kapta a szemrehányásokat titokzatos emberektől Rózsa Sándor elítéltetése miatt, hogy a paprikás hal szálkája is csaknem a torkán akadt a jeles ügyvédnek. Nem is maradt sokáig Szegeden, Pestre kívánkozott.
Balázsy ügyvéd úr, mint afféle megcsontosodott agglegény, esernyőjével átkormányozta magát a Lánchídon, és mérgében összeveszett Carl egész kocsmájával. Végül kijelentette, hogy nem jön többé ebédelni az „Arany Palack”-ba, mert ott örökös a léghuzam.
De Kanócz János, a fiatal budai fiskális, annál inkább szívére vette Rózsa Sándor figyelmeztetését. Szép kalligrafikus betűkkel megírta a kegyelmi kérvényt a császárhoz, beadta azt a budai helytartósághoz, és aztán is mindennap feljárt tudakozódni a várba: vajon nem érkezett-e válasz az instanciára?
Egy reggelen aztán nagy kiáltozással fogadta Antal Sándor, a helytartósági skriba:
– Staféta jött Bécsből. Kegyelem Rózsa Sándornak.
Ferenc József nem felejtette el az alföldi utazást.
*
Hogyha a halálraítéltnek vannak álmatlan éjszakái: Rózsa Sándor nem ismerte az álmatlan éjszakát.
Azt mondják, hogy az elmebetegek kívánnak mindig aludni. Nem volna csoda, hogy valamely újabb kori pszichiáter kisütné Rózsa Sándorról, hogy tébolyodott elméjű volt. Nemcsak éber állapotban elkövetett cselekedetei, de örökös alvása se volt normális. Őróla el lehet mondani, hogy életének nagy részét átaludta. Aludt a budai börtönben, a halálbüntetés álomriasztó gondja alatt. Alig tudta kidörzsölni az álmot a szeméből, mikor Kanócz ügyvéd úr megérkezett a kegyelem hírével.158
Aludt Péterváradon, ahová Budáról szállították. De aludt Kufstein várában is, amely helyet, mint legjobban őrizettet, véglegesen kijelölték arra a célra, hogy benne Rózsa Sándor kitöltse életfogytiglan való börtönre átváltoztatott ítéletét.
A legnagyobb torony volt a kufsteini várban Rózsa Sándor börtöne.
Nem öltöztették rabruhába. Subájában, pusztai viseletében foglalta el helyét – csak éppen egy ötvenfontos golyót kovácsoltak a lábára. Ameddig annak a golyónak a lánca tartott, addig léphetett börtönében a rab. De nemsokára észrevették, hogy Rózsa Sándor oly könnyedén vonszolja magával az ötvenfontost, mint valami rossz patkót, amely a csizmájáról leszakadt. Akkor aztán lyukat fúrtak a sziklafalba, karikát erősítettek bele, és a karikát láncolták a haramja lábához. Azt a falat Rózsa Sándor se bírta elmozdítani a helyéről.
Hát leterítette a subáját, és ráfeküdt, mint pásztorok ivadékához illik: feküdt csendesen, mozdulatlanul. Az égboltozat csodái helyett a pókok járását-kelését tanulmányozta.
*
Kilenc csillagot a fiastyúkban, kilenc barmot a pusztán akármelyik bojtár megszámlálhat. De ahhoz Rózsa Sándor idegzete kellett, hogy kilenc esztendeig a másik oldalára se forduljon.
A kilencedik esztendőben aztán sétálgatni kezdett valaki a budai generálisok rétjén, amit Martinovics óta mondanak a Vér mezejének is, sétálgatott ez a valaki a királyi várból a városmajori nagy hársfáig, ahol a Kochmeister-féle villában megpihent a séta után – egyelőre még a magyar királyné szíve alatt volt a kis jövevény, aki kis kezével kegyelmet hozott annyi szegény magyar rabnak, közöttük a konok Rózsa Sándornak.
Mária Valériának hívták a leánykát, akinek világrajövetelekor Ferenc József kőkemény szíve megenyhült, és százszámra írogatta alá a kegyelmező iratokat, amelyeket Andrássy Gyula gróf miniszterelnök terjesztett elébe.159
Rózsa Sándornak kufsteini szabadulása után első útja Budára volt: Andrássy Gyulához.
– Csak mondják meg a nagyúrnak, hogy Kufsteinből van itt Rózsa Sándor – mondta a görnyedt vállú, fakó arcú subás ember a miniszterelnökség nagy bajuszú portásának.
A kapus úgy megijedt e szóra, hogy csaknem a kapucsengőt húzta meg, pedig annak megkondulása csak a házigazda tiszteletére jár ki. (Híres ember volt már akkor Rózsa Sándor. Könyvekben, füzetekben árulták a kalandosságait szerte Magyarországon.)
– Hát csak üljön kelmed itt, a kapu alatt, mindjárt jön a kegyelmes úr.
A subás ember aztán figyelő, lesben álló szemeivel elnézegette azt a sok nagyurat, aki a palota lépcsőjén ki- és be járkált. Ugyan micsoda kérnivalójuk lehet az ilyen nagyuraknak, akik ekvipázson érkeznek, fejet hajt előttük a szolgahad? Ő csak a legkisebb kéréssel jött ebbe a nagy vásárba. Vajon lesz-e foganatja kérelmének?
Meg aztán mindenki olyan furcsán, hosszant megbámulja őt, akinek a kapus csendesen a fülébe súgja, hogy ki is az a komoly subás ott, a kapu alatt. (Borravaló járt ki ezért a kapusnak. A kapusoknak akkor is nyitva volt a markuk.) Rózsa Sándor csak tűrte a pillantásokat, mint az állatkertben valami ritka vadállat.
Dél is elmúlott már, amikor táncos léptekkel lejött a piros szőnyeges grádicson a cigányprímásképű Andrássy Gyula.
– Hallom, hogy itt van kelmed, Rózsa Sándor! Mi járatban van? – kérdezte a gróf, ott, a kapu alatt attól a görbe vállú embertől, akire a kapus rámutatott.
Vajon megtiszteltetésnek vette Rózsa Sándor, hogy a miniszterelnök a kapu alá fáradt a kedvéért? Bizonyosan volt annyi esze, hogy kitalálja, a gróf nem akarja a szobájába beengedni, azért jött elé.
Rózsa Sándor katonás állásban, kalaplevéve állott a gróf előtt.
– Először is eljöttem megköszönni az irántam való jóságát. Továbbá megkérni, hogy tartson meg ezután is pártfogásában. Tegyen meg zsandárnak a szegedi földeken, kegyelmes uram.160
– Hja, pandúrok maholnap nem lesznek – felelt Andrássy. – De majd csak gondolok kendre, ha jól viseli magát.
– Bárány vagyok én már, kegyelmes főuram! – felelt megtörtén az egykori haramja.
Nagyurak ígérete nem mindig zsidópénz! – tartja a régi mondás. Tapasztalta ezt csakhamar Rózsa Sándor is, amikor a dorozsmai bírónál csaknem hetenkint bekopogtatott azzal a nesszel, hogy nem jött-e valami Budáról?
– Miféle levelet vár kend? – kérdezte egyszer a bíró.
– Andrássy levelét várom. Hivatalt ígért.
– Afelől alhatik kend.
Az öreg Rózsa Sándornak villant egyet a szeme.
– No, akkor meg is veszem azt a két lovat meg szekeret, amelyre alkudoztam.
Megértette a bíró, hogy mit jelent az, ha Rózsa Sándor szekeret meg lovat vásárol.
Azt hitték az emberek, hogy lejárt már az ideje a megszürkült fejű, elnyűtt haramjának. Pedig akkor készülődött élete egyik legnagyobb stiklijére.
Csak előbb meg kellett erősíteni a szívét a törvénnyel való új csatához, mint a pálinkaivó gyűjti magában a bátorságot.
Elsősorban Bodó Katalint kereste fel szekerén a szegedi tanyákon.
Öreg volt az egykori menyecske, mint a téli nap.
– Mi lett a gyerekekből, Kati?
– Elmentek tőlem. Lehet, hogy jó úton járnak, lehet, hogy a Mácsvánszky bandájába ugrottak.
Rózsa Sándor nagyot gondolkozott.
Útba vette a régi Katona-tanyát, ahol valamikor annyi esztendőt eltöltött életéből.
A tanya helyén kormos falakat talált. Kóbor ebek kapartak a szemétdombon. A szomszédok mondták el, hogy valaki bosszúból rágyújtotta özvegy Katonánéra a ház fedelét, de olyankor, mikor az asszony is benne volt. Az ajtót pedig kívülről bekötözték.
– Jó szerencse, hogy börtönben voltam akkor – dörmögte Rózsa.161
– Maradt itt kendnek elég cimborája, akik tovább folytatták a mesterséget – felelt Négyökri szomszéd a foga közül.
A legnehezebb útja a keceli csárdához volt. Fáradtak voltak a lovak, a kerékabroncs is leválni készült. Pókhálós arcú, vén banya a csárda hamujában.
– Veszelka Juliskát keresem – kezdé Rózsa Sándor bizonytalanul.
A vén banya kimászott a hamuból, és arrafelé mutatott, amerre éppen a nap volt lebukóban.
– Addig menjen kend, amíg a Tiszáig ér. Ott megmondja a szél is, hová lett Juliska meg a kislánya.
Erre csak felhördült Rózsa Sándor. Sok volt ez egy napra még az ő szívének is. A vénasszony varjúkárogása elkísérte útjában. Otthon a dorozsmai bíró vette elő:
– Miért vett kend szekeret, lovat?
– Ki vesz fel engem a szekerére? – felelt nagy elbúsultában az egykori haramja, aki azelőtt nemigen kérdezett ilyent.
