Rózsa Sándort csábítgatják a szép betyár életre…
Rózsa Sándort csábítgatják a szép betyár életre…
1850-ben, mikor Rózsa Sándor bujdosott szabadságharci hőstettei miatt, katonát soroztak a szegedi tanyákon. Fele se ment el a besorozottaknak a császárt szolgálni, azt is a zsandároknak kellett összefogdosni, a másik fele meg elindult arra, amerre a két szeme vitte.129 Éjjelenkint néha megzörgették az istálló ajtaját mindenféle emberek, akik olyan halkan jöttek, mint a holdvilág, és olyan nyelven beszéltek, mint az őszi szél.
– Sándor bácsi, az apám beszélte, hogy kend szolgálatába fogadja azokat a legényeket, akiknek mehetnékjük van hazulról.
Rózsa Sándor mogorván fordult a másik oldalára:
– Elmenj innen, ha jót akarsz. Nem szabad már lóra ülni, csak annak, akinek passzusa van Bonyháditól. Van passzusod?
A dezentor esze nélkül ment tovább. Majd csak fennakad valahol a pusztán, mint az ördögszekér a sövényben. Apró betyárbandák húzódtak meg ott, ahol nem törték le a kukoricát. Nem volt már csárda, ahol a szutykos falat fényesíthetné hátával a betyárgyerek.
Máskor négyesével-ötösével jöttek hallgatagon a tanyára a sötétség beálltakor, és csak odakint a sötét pitvarban vagy a kamrában beszélgettek Rózsa Sándorral.
Ezek világosi menekültek voltak, akiknek nem volt hová menniök a szabadságharc leverése után. Se haza, se család. Csupáncsak a börtönajtó volt nyitva számukra.
– Aki tovább is katona akar maradni, könnyen kap az sorszámot Szegeden – felelt Rózsa Sándor rosszkedvűen.
A lerongyosodott emberek továbbvágódtak, mint a sötét felhő az esti égboltozaton. Ki tudja, hol áll meg a felhő reggelre, ki tudná, hol ereszti ki keserves indulata karikását a bujdosó ember?
Katonáné csak hallgatta egy darabig ezeket a beszédeket a látogatókkal. Piros papucsot hordott a lábán, azt szerette a férfiban, aki szilaj. Nem hiszi az ilyen asszony, hogy még mindig szeretik, ha nem bízzák rá a véres ing mosását. Vagy legalábbis az úton való vigyázatot a zsandárok rézsisakjára. (Éppen ellenkezője volt az angyal lelkű Juliskának. Vadmadár, nőstény farkas, pusztai tűz, amely mellett a betyárok patkóit tüzesítik. Talán ezért is húzódott meg oly szívesen a rázós szoknyája mellett a haramja?)
– Hát kend, Sándor bácsi, belenőtt a subájába? Minden jóravaló ember elment már betyárnak, csak kend ütögeti a markához a pipát.130
– Hosszú haj, rövid ész. Amihez nem értesz, ne üsd bele az orrod – felelt félvállról Rózsa Sándor.
De az asszonynak nem azért van nyelve, hogy ráüljön:
– Mit gondol kend, meddig fog még tartani az a háromezer pengő, amit az uramra bízott? Talán halála napjáig abból akar kend megélni?
Rózsa Sándor elszégyellte magát, mint minden férfi, hogy ha az asszony a bugyellárisát kezdi becsmérelni. Ezért hát csendesen felelt:
– Majd lesz nekem kenyerem, akkora, mint senkinek ebben a határban. Csak hadd szaporodjanak el a betyárok, útonállók. Majd eszükbe jut a szegedi uraknak, hogy csendbiztos nélkül nem lehet megélni.
– Akkor lesz kend csendbiztos, amikor én római pápa – vágta oda a menyecske a szót is, a szitát is, az ajtót is. Bánta ő, akármilyen kegyetlent villant is a haramja szeme.
Tavasz felé aztán egy köpönyeges úriember kopogott nagy titkosan Katona Pálék tanyáján. B. úr jött, volt főkapitány a Duna és Tisza közén. Szeretik őt messzi vidéken betyárok, orgazdák. Nagy, jeles famíliának volt a sarjadéka, a kecskeméti határban a legszebb ménese volt.
Jusztin a kötényével törölte a széket.
– Jó helyen járok? A Sándort keresem.
– Odakünn alszik az istállóban – felelt kedvetlenül a menyecske.
– Talán álomkóros lett őkelme, amikor mostanában senki sem alszik? – tudakozódott ravaszdin a vendég.
– Addig alszik, amíg meg nem teszik csendbiztosnak.
Az egykori főkapitány nagyot nevetett:
– Okosabb embernek hittem a Sándort. Nem kell már se kapitány, se csendbiztos. A német maga intézi el a dolgát a zsandárjaival, ulánusaival. A régi csendbiztosok maguk is tökmagon élnek, vagy pedig befeküsznek az árokba, amerre a vásáros kocsikat várják.
Jusztin nagy dérrel-dúrral költögette Rózsa Sándort.
– No kend, vén bolond, itt van a főkapitány úr, attól meghallhatja kend az igazságot.131
B. úr már kapitány korában is cimboráskodott a betyárokkal. Szép kőházat épített ő azon a sápon, amit az orgazdák, zsiványok juttattak neki. Most, az idők fordulásával kicsöppent állomásából, étvágya pedig nagyobb volt, mint valaha. Társul ajánlkozott Rózsa Sándornak a betyárbanda szervezéséhez.
– Nem tud itt másképp megélni a becsületes ember!
Rózsa Sándor egy darab ideig hallgatta a kapitányt. Aztán dölyfösen odavetette:
– Hát az urak még mindig azt hiszik Rózsa Sándorról, hogy az valami buta parasztember? Még mindig nem akarják elhinni, hogy Rózsának van annyi esze, mint azoknak, akik tükörből fésülködnek? Azt gondolják, hogy a Rózsa nyaka olcsóbb, mint az uraké?
A kapitány tréfára meg gúnyra fordította a szót:
– No, most már látom, hogy igazak a hírek kend felől. Jámbor ember lett kendből. Ha még egyszer kapitány leszek, kend lesz a csendbiztosom.
A gúnyos szavakra Rózsa Sándor vállat vont:
– Ha az úrból még egyszer kapitány lesz, akkor én nyomban beállok zsiványnak.
Elköszönt a ravaszdi jövevény, de felborította a békességet a Katona Pál tanyáján. Az asszony harmadnapra olyan méregbe jött a kotlóstyúkja felett, hogy a sodrófát hajította hozzá. Véletlen, hogy a sodrófa Rózsa Sándort érte. Katona Pál egy napon nagy csendesen kijelentette, hogy elfogyott a szalonna a kamrában. Esténként sokáig hallatszott csendes beszélgetés a szobából, ahol a gazda és felesége aludtak.
– Jöjjön innen, Sándor bácsi, mert ezek megetetik – súgta fülébe Peti cigány, aki egyszer meglátogatta régi gazdáját.
Csakhogy Rózsa Sándor még fogva volt, mint a cinke a tökben, nem tudta elhagyni Katonáné kopogós papucsait. Sőt, annál inkább elálldogált az udvar sarkában – mint valami hazajáró kísértet vagy megszerelmesedett madárijesztő –, minél inkább hajigálta hozzá a menyecske a papucsait. Erős embereknek azok a nők tetszenek, akik még erősebbeknek mutatkoznak őnáluk.132
Talán végezetül trágyahordó béres lett volna Rózsa Sándorból Katona Pál tanyáján – mint ahogy sok derék férfiú került már alacsonyabb sorsba azért, hogy egy fehérszemély közelében maradhasson –, amikor váratlan dolog történt. Egy zivataros, pusztai sikoltásokkal, kénszagú villámcsapásokkal teli éjszakán a földből egy század katona termett elő, amely körülvette Katona Pál tanyáját. A kutyák veszettül ugattak, az istállóban felriadtak a jószágok, Rózsa Sándor néma daccal várt egy darabig a tanyaház pitvarában. A lelkiismerete nyugodt, a kebelében Kossuth aranypecsétes levele:
– Hiszen éppen ezért fogják kendet felakasztani, mint az aradiakat – jajgatott a menyecske.
Rózsa Sándor megborzadt. Hitt ennek az asszonynak – mint a legtöbb megesett férfi, boszorkányi hatalmat tulajdonított a kancsal némbernek.
A ház már körül volt véve. A katonák szuronyaikat a szénaboglyába döfdösték, amint a gyűrűt közelebb vonták. Az embervadászat lármájába néha belecsattant az égi kapitányság is. Villámcsapással volt teli az éj.
Rózsa Sándor a tűzhely kéményén át felkúszott a háztetőre. A nádas fedelén végigcsúszott, és ott a kert felé, ahol a legalacsonyabb a tető, földre ereszkedett. Egy katonai szurony átfúrta a subáját, utána küldött golyók verdesték le a feje felett a szilvafák gallyait, lovasok nyargalásztak a sötétségben, amelyben csak a betyárszem tud eligazodni.
– Ott megy a hosszú subájában! – kiáltotta a sövény mögött egy rekedt hang, amikor Rózsa Sándor átkelt a sövényen.
A hangra a haramja visszafordult:
– Ez a Pencz Márton hangja volt – dörmögte fülét hegyezve.
(Pencz Márton kebelbéli cimborája és Katonáné leánykori kedvese volt, tehát megvolt az oka az áruláshoz.)
Repültek a golyók, mint a bolond darazsak. A szilvafákban felakadt a vértesek sisakja. Aztán mindinkább elmaradt a zajgás a trappoló Rózsa Sándor mögött.
Két nap múlva megtalálták Pencz Márton holttestét egy pusztai kútban, a Vágó-járásban. A szíve volt keresztüllőve.133
