Visszafelé az út a szép betyáréletbe
Visszafelé az út a szép betyáréletbe
Már ezután éjszaka nem járok,
Mert megfognak engem a zsandárok.
Ha megfognak, szoros láncra vernek,
Véget vetnek a legénységemnek.
Mert megfognak engem a zsandárok.
Ha megfognak, szoros láncra vernek,
Véget vetnek a legénységemnek.
Hangzott a dal – hol keservesen, hol cimbalmosan, hol meg bőgőduruzsolással a világosi csárdából. Víg Miska és legényei járták a bolondját.
Vak embernek kellett volna lenni, aki az első pillantásra észre nem veszi, hogy ezek a betyárok nem idevalósi betyárok.
Keskeny szélű, felálló karimájú, fekete kalapjuk volt, amelyet balra vágva nyomtak a fejükbe: mintha az ilyen kalap alatt mindig csak a táncos jókedv lakozna. A kalap melletti darutoll arra valónak látszott, hogy ne hiába fújjon a szél a betyárokra. Ha már nem mehet el a talpuk alatt – kapjon mulatságul darutollat.
Hát még a kis fekete, selyemrojtos nyakravaló! Vajon volt olyan bolond ember, aki e nóbel ruhadarab láttára kenderkóc madzagra gondolt volna? Úri viselet volt ez a selymes, kedves holmi: jól pászolt rá a lány merengő feje.
A mellény és a dolmány az ég színével vetekedett. Ólompitykék jelentették, hogy viselője nem a jámbor nyájőrzők ezüstgombos fajtájából való.
A borjúszájú ing és a gatya finom kelméből való, mintha kisasszonyok sírdogáltak volna felette, amíg varrták.119
A sarkantyú legalábbis annyi krétát evett meg, mint a hitel a zsidónál; de fénylett is, csengett is, bolondított is.
Fejér volt a szűr posztója. Félvállon szeretett lenni ez a szűr, mégpedig bal oldalon, hogy szükség esetén betakarja a leányt vagy menyecskét, míg a jobb kézben a fütykös, rézfokos vagy a pisztoly kap helyet.
Túl a Tiszán, Biharban jártak ily öltözetben a betyárok. Rózsa Sándor nyomban meglátta ezt, amint a maga hosszú, juhászos subájában, pásztorkalapjában, sarkantyú nélküli csizmájában beballagott a csárdába, és a földbe ásott asztal legvégén olyan egykedvűen foglalt helyet, mint valami jámbor vásáros.
Künn az égboltozaton az őszi hajnal elfakult, szeretőképű felhői, mintha csak arra való volna ez az idő, hogy a kertek alatt, a patakban síró kislány mossa éjszakai ingét, amíg a legény félrecsapott kalappal mendegél az országúton – idebenn veres kanóc a lámpában, megfeketedett bor a kancsó fenekén, cigány kondor feje a hamuban, álmatlan éjszaka szeplői a nyűtt arcokon, és a hangok már csak úgy konganak, mintha húrtalan bőgőt döngetnének.
Szegény betyárok, akiknek vadvirág kedvükre rászakadt a reggel, mint mikor a mámoros fej a szemöldökfába ütődik. A dalos éjszaka rozmaringszoknyás csárdáslánya elvihogott valamerre az utolsó tánccal; görcsös ujjú, köpködő vénasszony megy az üres kannával a kútra, hogy a kútostorral átkozódva közölje, hogy egész éjszaka nem tudott aludni a derékfájása miatt.
Betyárok, akik odáig, amíg csillaguk odafent ragyogott, a csillagsugáron hintáztak, nem pedig a faágon, amely a veresedő levelek közül immár megmutatkozik a világosságnál.
Betyárok, akik arra tettek fogadalmat, hogy sohasem józanodnak ki se a szerelemből, se a borból: reggel táján mégiscsak észreveszik szeretőjük arcán a ragyát, a bornak pedig olyan íze kezd lenni, mint annak az utolsó kancsó bornak, amelyet a siralomházban állítanak a legények elébe.
*
…Persze, nem ismerték fel Rózsa Sándort az idegen betyárok.120 Csak annyit vettek észre, hogy valami nem közéjük való, juhászos ember keveredett ide. Elő hát az elnémult virtussal, elő a fáradt kutyává lett jókedvvel, elő a berekedt nótával!
Egy cigányos képű legény, akinek a hajvágásáról észrevette Rózsa Sándor, hogy valamikor úrféle lehetett, a fokosával az asztalra csapott:
– Vajon él-e még a zsidó, akit a gacsi erdőben a lova hasába varrtunk, hogy csak a feje meredt ki a ló farka alatt?
A subás ember az asztal végén a szemét se emelte fel a szalonnájáról.
Most egy ragyásképű folytatta a hetvenkedést:
– Hát az a négy osztrák katonatiszt meddig tátogatja a száját ott, a mikepércsi erdőszélen, akinek a vadászfegyvereit elszedtem, és adtam nekik a magam rozsdás pisztolyát?
Egy harmadik hang elegyedett a dicsekvők közé:
– Hát az a két zsandár próbálgatja-e még az ajtót, amelyet ott, Szabolcsban rájuk zártam a pusztai kocsmában? Pedig vas volt a kezemen, a lábamon!
A szalonnázó ember erre se rebbent meg, pedig jól hallotta Rózsa Sándor Víg Miskának ezt a kalandját, aminthogy a betyárok olyan jól értesültek egymás dolgairól, mintha manapság külön újságot nyomtatnának nekik. A subás ember a hosszú bicskájával a fogát piszkálta, és a csárda ablakán át azt nézegette, hogyan gyülekeznek az őszi égboltozaton a felhők. Vércse visított valahol a fatetőn, szolgáló danolt a kútnál. Egy vén betyár, rozsdavörös, mint a csizma, amelyről a fénymáz régen lekopott, utánadúdolt a leánynak:
Ha még egyszer születhetnék,
Újra megint betyár lennék,
Betyár lennék a csárdában,
Betyár – az Isten házában!121
Újra megint betyár lennék,
Betyár lennék a csárdában,
Betyár – az Isten házában!121
Hej, de sok minden álmatlanság nyomhatta az öreg szívét, ha ezzel a nótával altatgatta magát! Tudta azt Rózsa Sándor a maga körében, hogy az a sok nóta nem mindig takar nyugodalmas szívet. Danol a férfiember olyankor is, ha nehéz a lelkiismerete. Ugyanezért egy óvakodó pillantást vetett a vén betyárra, mire az, mintha csak erre várt volna, kötekedve kapta el a pillantását:
– Tán nem tetszik a nóta, atyafi? – kiáltott fel vérben forgó szemmel.
A subás egykedvűen vállat vont. Nem e vén betyárra fájt neki a foga. Meg aztán nem is akart mindenféle ötönvett (tolvaj) emberrel összekapni. Nagyobb kutyára pályázott ő. Magára Víg Miskára. De Tiszántúlról a világosi csárdába ruccant haramja, mintha megérzett volna valamit. Elcsendesedve ült a legényei között.
Pedig nem mindennapi gyerek volt őkelme. Betyáros, cigányos, huncut volt, de mégis inkább hasonlított valami gerillavezérhez, amilyenek nemrégiben még szerteszéjjel nyargalásztak az országban. Éppen olyan kunkorgós, kis, fekete bajsza volt, amelyet az öregebb embereknél gácsérbajusznak mondanak, de a Víg Miska életkorában még csókra termett bajusz annak a neve. A nyugtalan szemében valami ördögi jókedv karikázott, mintha ennek a két szemnek az volna a hivatása, hogy nevessen, gúnyolódjon, csúfolkodjon élettel, halállal. Férfiemberek idegenkednek az ilyen szemektől, de annál inkább bomlik utána a fejérnép. A haja a középen volt elválasztva, és fodros volt, mint valami színészé. Az arca pirosbarna, mint a mézeskalácsszíven a huszáré. Ugribugri meggondolatlanság, cifra siker, asszonypendelybe bolhát ugrató sarkantyúcsörgés járt minden mozdulatával. Egy-két év előtt pásztorember volt Szabolcsban, akkor csinálták róla ezt a nótát:
Szépen legel a M.. .y gulyája,
Mégis szebben sétál Ilka utána,
Már messziről kiáltja a gulyásnak,
Szívem Miska, terítsd le a subádat.122
Mégis szebben sétál Ilka utána,
Már messziről kiáltja a gulyásnak,
Szívem Miska, terítsd le a subádat.122
A subás ember az asztalra könyökölve elnézegette nagy komolyan azt a pirospozsgás legényt. Nézte gondolattalanul, mint mikor a parasztember megáll valami vásári panoráma előtt.
De akit nézett, a nagy hírű Víg Miska valamiképpen kényelmetlenül kezdte magát érezni. Bár negyedmagával volt: valahogy elszállt belőle a bátorság ennek a kígyószemű embernek a tekintetére. Danolgatott egy darabig a levegőbe bámulva, majd az asztal lábának, de minduntalan elővette a szőrtarisznyáját – amely szeredás sehogy sem illett az egyébként cifra betyáröltözethez, és kovát, acélt vett elő, hogy kicsiholjon – pedig még égett is a szájában a bakaraszos pipa. Végre nagy zavarában felkapta a rézfokosát, és duhaj módjára végigvágott vele az asztalon.
– Bort, zsidó!
– Itt senki se zsidó – felelt csendesen a kármentőből a parasztcsárdás.
– A pénzemért mindenki zsidó! – perdült ki Víg Miskából a hetykeség, ezzel a szóval aztán meg is jött a szokott pengő, csengő, szilaj bátorsága, amit a subás ember nagy, komoly szemével egy darabig lenyűgözve tartott.
A világosi parasztcsárdás jól ismerte azt, aki a betyárok asztalának a végén ült. De nem szólt hozzá, mert annak se volt számára mondanivalója. Az ilyen csárdásember, ha már próbált valamit a világban, olyan közömbös tud maradni, mint a tuskó. Csak éppen fél szemmel vágott ki néha a kármentőből. Tudta ő jól, hogy Rózsa Sándor nemhiába jött a csárdába.
A Víg Miska cimborái hörpintettek a füstös cserépkorsóból – a fakupákat már az éjszaka összetördelték. A bornak reggeltájon mély feneke van, mint a kútnak: mélyen bele kell pislantani, hogy az ember meglássa benne a képmását, azt a részeg embert, aki Noé apánk ideje óta tántorogva jár a világban. A betyárok újult erővel nyakalták a bort, amelynek már őszies hívessége jótékonyan hatott kiégett gyomrukban. A subás ember előtt egy fütyülő pálinka állott, azt szopogatta, nagy csendesen. Neki ugyan hiába fújták a betyárok:123
Igyunk, igyunk virradatig,
Megfizeti, aki reggelig alszik.
Megfizeti, aki reggelig alszik.
Úgy ült a subás az asztal végén, mintha odanőtt volna.
Pedig ingerkedtek vele eleget a legények, amint a friss bor immár kinyitogatta az elálmosodott ablakokat a szemekben. A vén betyár előhúzott egy fütyköst az asztal alól:
– Egy pint bor a jutalma annak, aki ezt a botot át tudja ugrani.
A legényekhez intézte a szót, de a veres karikás szemével a subás ember felé vágott. Az meg csak arra a nagy öklére támasztotta a fejét.
Miután senki se akadt, aki a tréfákba belement volna, a kemence hamujából előhúzogattak egy nyavalyás cigányt a két lábánál fogva.
A cigány – fényes tollú, szép hollóknak fekete lábú szárcsává lett maradéka – hideglelősen hallgatta az ajánlatot.
– Hol a pint bor? – vacogott.
– Előbb a botot ugord át, more – felelt fölényeskedve a vén betyár, és a botot közvetlen a fal mellé fektette. Csak akkor tudta volna azt a cigány átugrani, ha kibontja a falat.
A betyárok a maguk komédiájának úgy kacagtak, hogy jobbra-balra dőlöngtek. A subás embernek egy arcizma se mozdult.
A cigány keserves átkozódásba kezdett, devlát emlegetett, de mikor észrevette az asztalnál azt a szótlan embert, ijedten bújt vissza a kemencébe.
Akkor aztán új mulatságba kaptak a betyárok. Az öklükkel tologatták egymás öklét az erős tölgyfa asztalon. Ropogtak a csontok, pattogott a deszka, ha lakott szú a fában: ijedtében még a környékről is elköltözött. A subás ember látható érdeklődéssel figyelte a tülekedést. A fagörcs alakú, csapóvas ujjú, dorongcsuklójú öklök ide-oda tolongtak az asztalon.
Víg Miska is kitette a maga öklét.
A betyárnak fehér keze volt, mint valami kisasszonynak.
A subás embernek szinte koppant a szeme a megrökönyödéstől ennek az úri kéznek a láttára.124
De akkor vörösödött csak el igazán a halántéka, amikor az ökölkirakást egy koppanással és valami csúfondárosan gajdult nótával kísérte:
Rózsa Sándor az én nevem,
Szabad rablófejedelem.
Jobbágyaim az utasok,
Én meg fejedelmük vagyok.
Szabad rablófejedelem.
Jobbágyaim az utasok,
Én meg fejedelmük vagyok.
Olyan csúfolkodva hangzott fel ez a nóta a huncut szemű Víg Miska száján, hogy hahotázni kezdtek a cimborák.
A subás ember erre kitette a maga öklét is az asztalra:
– Ennél csak a becskereki hóhéré nagyobb – mondta kongó hangon. – Mert ez a Rózsa Sándoré.
Ott feküdt a rettenetes kéz a betyárok előtt.
*
Víg Miskának az arcába fagytak a nevetés ráncai. Talpra ugrott; a bal kezével visszahajtotta a jobb karjáról az inget, egy-két lépést tett hátrafelé, és megragadta a sarokba támasztott fütyköst.
A subás ember megelégedetten bólintott. Hát mégsem valami úrféle a konkurrens betyár, mert hiszen úriembernek nem jut eszébe felgyűrni az ingét a verekedés előtt, sőt fütykös helyett is inkább széket ragad. Csak a keze lopott urasági színt a betyárnak azoknak a romlott nőszemélyeknek a simogatásától, amely fehérnépek pirosítónak, fiatalítónak veszik a szegény betyárgyerek csókját. Erre a kézre haragudott a subás ember, ezt a kezet szeretné ökle mozsártörője alá kapni.
– Mi baj, betyár? – vetette oda a kérdést a fütyköst emelő Víg Miskának. (Még ravaszdin sunyított is azzal a nagy, csődörös szemével.)
Víg Miska a fehér szűrös legényeire nézett. Azok is megkövült arccal meredtek a subás emberre, aki egyszerre Rózsa Sándornak mondja magát.
– Hát én vagyok a háromstráfos kandúr, hogy így megbámulnak125 az egerek? – kötekedett a pusztafi. – Kendtek tán még nem is láttak embernyi embert abban a fatornyos hazájukban? Tán csak nem hiszik kendtek, hogy Szeged mellett Bihar is országnak számít?
– Mi a Nyírségből jöttünk – vetette fel a börtönpenésztől megsárgult fejét a legvénebb betyár.
– Nyíri pajkosok. Nyíri betyárok! Odabújnak a csíkhoz meg a békához a nádasba. Cigánykacsa a pecsenyéjük.
– No kend, vén betlehemes juhász, jól tartsa kend azt a híres öklét! – kiáltott fel Víg Miska, és levágta magát az asztal mellé a lócára.
A subás ember nagy buzogányökle olyan volt, mintha egy sátoralja cigány kalapálta volna. De a Víg Miska inas, aranygyűrűs keze szívós volt, mint annak az akácnak a gyökere, amely a nyírségi futóhomokban megkapaszkodik. Hiába öklelte meg kormos nyakú bika módjára a subás ember keze a fagörcsöt – az megint csak visszacsusszant a zsinórra, amit krétával az asztal közepére vontak.
Javában folyna a csontok ropogtatása, javában szálldos az indulat pirosló füstje a halántékokra, javában inogna a mélyen földbe ásott asztal a tülekedők között – amikor kétkerekű taliga nyekereg a púpos csárda vaksi ablaka elé, és arról leszállott egy akkora nagy ember, hogy a taliga csaknem felbillent alatta, amikor ökörbőrből való, térden felül érő szárú csizmás lábát a kerékagyra tette. Szarvasbőr nadrágja fölött vörös zubbony, az oldalán széles, rövid pallos, amilyent semmiféle katona nem hord. A nyakában szíjon csüng hosszú, fekete köpenyege, amelybe akár sarkig is beburkolhatná magát.
– A budai hóhér! – dörmögte Rózsa Sándor (betyár jól ismeri a hóhért), és nagyot nyomott a Víg Miska öklén, hogy az kemény koppanással verődött az asztal széléhez.
A szörnyeteg testű, öles ember pedig benyitott az ajtón, vörös barettos fejét a szemöldökfának hajtotta meg, aztán egyenesen tartotta azt, mint a tagadás. A jobb vállán egy megvakított varjú hintázott felemelt szárnyakkal. Az arca mozdulatlan, mint az ökörfej a mészárszék címerében. Az egyik szeme kidagadt, kiült, mint a bakter a torony erkélyére, hogy tán közelebb legyen azokhoz az arcokhoz, amelyekkel majd szemközt néz az utolsó percben, a halálküzdelemben.126 És az egész arc szőrtelen és foltos, mintha mindegyik arcról elvitt volna az áldozat emlékbe egy-két hullafoltot.
A dragonyosok, akik a hóhér kíséretében voltak, odakint maradtak a kocsma előtt, még ezeknek a vad katonáknak is sok lett volna egy ivóasztalhoz letelepedni az egérszínű, hosszú hajú emberölővel.*
Thorma János festménye után.
Most aztán a jövevény tette le a maga öklét az egyetlen ivóasztalra. Ez az ököl most még kesztyű nélkül mutatkozott. (Akkor lesz csak igazán félelmetes, ha majd felhúzzák rá a fehér cérnakesztyűt.) Olyan nagy volt ez a kéz, hogy bármilyen koponyát könnyűszerrel átért volna.
A csárdás hozta a fél messzely bort, amelyet a vendég egyetlen löttyintéssel küldött a lószőr gallérja mögé.
És ez alatt a kortyintás alatt mintha hirtelen elnémult volna minden az előbbeni hangos csárdában. A Víg Miska cimborái a kármentő felé húzódtak, mint mikor kakaskukorékolást hallanak a kísértetek. A macska felriadva szundikálásából, tüsszentve ugrott le az ablak párkányáról, és felborzolt bajusszal szaladt el valamerre. Odakünn a gémeskútnál elhallgatott a szolgáló éneke. A sárguló szomorúfüzek szinte meghátráltak a ház környékétől, ahová a hóhér belépett.
A bor leszaladt a szomjas gégén, és a lószőr gallér felett megmutatkozott a vendég rettenetes nagy ádámcsutkája, amely talán minden kivégzés, minden eltörött ádámcsutka után nőtt egy darabot.
Rózsa Sándor lehunyta mindig nyitva tartott, nagy, komoly szemét, mintha valami olyant látott volna, amit még az ő kemény tekintete se tud elviselni. A subájába húzódott, mintha a hideg lelné. Az ugribugri Víg Miska megjuhászodva nézett a vendégre, mint egér a kígyóra.
– Tán félnek tőlem kendtek? – kedélyeskedett Silbak. – Nem bántok én ártatlan embert. A szegénynek meg éppen jó dolga van most. Nagy urak várnak rám Aradon…127
Aztán felállott a hóhér, miközben úgy nyikorogtak fénymáztalan csizmái, mint a csiga nyikorog az akasztófa lábán. Az övében keresgélt, miközben kidülledt szemével megnézte Rózsa Sándor vállba nőtt, vastag nyakát:
– Kendnek, cimbora, a bábaasszony jól a vállába nyomta a fejét, alig marad helye a kötélnek. De emennek a komának – és Víg Miskára mutatott – akármilyen falusi cigány eltörheti a gégáját.
A cifra betyár két kezével a nyakának kapott. A hóhér az övében megtalálta azt a rézgarast, amelyet az asztalra dobott fizetség végett. Aztán kifele ment döngő léptekkel a sárból vert pádimentumon, az ajtónál megállott, és szomorú arccal visszanézegetett Víg Miskára. Majd a felemelt mutatóujjával is megfenyegette a cifra fiút.*
Ez a hóhér adta el az aradi kivégzés után Damjanich holttestét hatszáz forintért, Leiningenét tizenkét aranyért.
Az asztalra dobott rézgaras után egyszerre nyúlt ki a két betyár keze. (Szerencsét hoz a hóhér pénze.) Összeakadt a kezük a garas felett; Rózsa Sándor marka rácsapott a Víg Miska kezére, mint a rétisas az ürgére. Megszorította az elkapott kezet, és közelebb, mind közelebb vonta magához azt, hogy a betyár, bár megvetette sarkát, kénytelen volt lassan felemelkedni az asztal túlsó oldalán. Húzták a vaskapcsok a betyárt, hogy az már a lába ujján állott. A szemébe pedig belefúródott a Rózsa Sándor két rettenetes szeme.
– Hát jólesett a Rózsa Sándor hírével gyilkolni, rabolni, te lator? Idejöttél abból a piócás hazádból, mocskolni az én becsületes nevemet, te cudar? – mordult a subásból a hang, és a bal kezével elővonta a derekáról a pisztolyát.
– Cimborák! Pajtások! – üvöltött Víg Miska torkaszakadtából… De hol volt már akkor a négy bojnyik? A csárdás a hóhér elől kiengedte őket a hátulsó ajtón, és azok eszük nélkül mentek a kukoricásnak.
Kettőt kattogott a pisztoly felhúzott kakasa.
– Te, kapcabetyár! – üvöltött Rózsa Sándor, és a pisztolyt Víg Miska mellének szegezte.128
Csakhogy Víg Miskáról meg volt írva, hogy ne kocsma padlóján búcsúzzon el ettől a szép világtól, hanem szabad térség alatt, a számára nevelgetett fán fejezze be az életét.
Amint így tusakodna a két betyár a recsegő kocsmaasztal felett, a dugott fülű, egykedvű csárdásgazda háta mögött: kilódult a kocsmaajtó, és egy fekete kendős, gyermekágyas arcú menyecske toppant be, aki úgy vitte a hátán a gyereket, mint a kenyeret a búcsújáró asszonyok.
– Sándor bácsi! – riadt fel vadmadár hangon a menyecske, amikor a küzdőket látta. Úgy vágódott be a hangja a mestergerenda alá, mint tán annak az angyalnak a trombitája fog megszólalni, aki majd az utolsó ítéletre hívja össze az embereket. A Julis jött.
A subás ember hátrazökkent, mint a szekér, amely alatt eltörött a kerék. A cifra legény szűrét rántva toporzékolt kifelé az ajtón.
Rózsa Sándor vak dühében az asszonyra fogta a pisztolyt. A sápadt menyecske földöntúli szelídséggel, összekulcsolt kézzel állott a pisztoly előtt:
– Jobb lesz nekem, ha megöl kend. Úgyis keresik már kendet a szegedi zsandárok. Árva lesz az én gyerekem így is, úgy is.
Az egykedvű csárdás most kiszólott a rács mögül:
– Valami olyasmit hallottam én is, Sándor bácsi. Nagyot változott a világ, üldözik a szegény magyar embert.
Rózsa Sándor csak ingatta a nagy, néma fejét.
– Te Julis – mondta végezetül, igen elkomolyodva. – Asszonynak otthon a helye. Ne lássalak többet a nyomomba járni!
