Kossuth összevont szemöldöke
Kossuth összevont szemöldöke
Rózsa Sándor még megpróbálkozott néhányszor Kossuth kegyeibe férkőzni, mert szerfölött bánkódott, hogy katonai pályájának vége szakadt. Igaz, hogy ott volt az 1848. december 16-áról kelt kormányzói levélpapiros, amely Rózsa Sándornak elismerés és obsit lehetett egész életére, de mit ért a papiros, amikor Rózsa Sándor tetteire többé senkinek se volt szüksége? Lassan alkonyodott a szép reménység égboltozatja: nem lesz csendbiztos az egykori haramjából.
Különben is Rózsa Sándor, mint a legtöbb esendő ember, mindig csak a maga ügyét, baját nézte, nem sokat törődött vele, hogy a szabadságharc csillaga hanyatlóban van. Szökdösnek haza a honvédek. Szeged megtelt cifra, gangos honvédtisztekkel, amire a rossznyelvű szegediek mindjárt megtalálták a magyarázatot:
– Csata van valahol a környéken. A csata elől szöktek el a tiszt urak.
Kossuth is Szegedre menekült a kormánnyal.*
„Kossuthnénak – aki itt, a Kárász házban lakik – olyan kalapja van, mint egy öreg német nevelőnőnek.” (Egy szegedi asszonyság naplójából).
Mikor a szegedi tanyákra elvitte a szél a kormányzó megérkezésének a hírét, Rózsa Sándorban még egyszer feléledt a remény. Összeszedte néhány legényét. Bizony nehezen ment ez, mert az egykori szabadcsapat vitézei dolog hiányában elszéledtek. Ki elment honvédnek, ki meg visszatért a nyájhoz, hogy sohase beszéljen arról, hogy valaha Rózsa Sándor alatt szolgált. De a subás ember addig járt tanyáról tanyára, amíg huszonöt lovast összeverbuvált:
– Testőrség kell Kossuthnak Szegeden. Árulók veszik körül.
Erre csak feltápászkodott néhány elkergetett pásztor, nincstelen zsellér – aki azóta koplalt, mióta a szabadságot kimondták –, megavasodott futóbetyár maradék, aki összegyűlt Sándor bácsi körül, hogy a szűk időben valami keresetre lesz kilátás.
Rózsa Sándor benyargalt a legényei élén Szegedre.114
A polgárok csak úgy szemre húzott kalap alól, legtöbben meg a vállukon át nézték a „város szülöttének” feltámadását.
Hová lettek azok a cifrára kinyalt legények, ezüstgombos, darutollas, selyeminges, derelyesarkantyús hősök, akik tavaly októberben bemutatkoztak a szegedi városháza előtt?
Némelyik hosszú hajú bojnyik csak amúgy szamárháton jött, ahogy hűtlensége miatt a nyáj mellől elverték. A hosszú kampósbot a szamár két füle között. Egyéb fegyverzet aztán nem is mutatkozott a piszkos gatyás legényen.
A másik betyár ugyan lóháton nyargalt, de ez a paripa már olyan volt, hogy a legkoldusabb vándorcigánynak se vásott volna rá a foga. Pókos, öreg kancák roskadoztak madárijesztő külsejű csőszök alatt, akiket valaha a gazdájuk kocsirúddal várt. A fegyverzetük disznóláb, amely évek óta nem látott egyéb töltést, mint szőlőtolvajok nadrágjába való sót.
Hát még azok a mezítlábas kocsmatöltelékek, akiknek szennyes arcából csak megrezesedett orruk, pálinkától mart pofacsontjuk mutatkozott? A szűrüket tán arról a seprőnyélről emelték le, amelyet a kertbe állítanak. A rozsdás fokosukat a városvégi zsidótól vették. A szalmakalapjukból csak a karima maradt meg. Orzott fából rakott pusztai tűznek a füstje a nyomukban. Akinek csizma volt a lábán, arról a patkó fele valamelyik tömlöc küszöbén maradt le. A nyakukon a szennyes ing gallérja előre mutatja a helyet, ahová majd a hóhér a kender szakállát, kék lenvirággal díszítve, köti.
Rózsa Sándor büszkén lovagolt serege élén – mert nem sokban különbözött már ez az elvadult, bús képű csapat az akkori kergetett, züllött honvédektől. Csapata volt – amit kevesen mondhattak már el azon cifra tiszt urak közül, akik a piactéren feszengtek.
Szeged tele volt nagyurakkal. A nagyurak féltik a fejüket, ők menekülnek legelőször, ha baj van. A követek, államférfiak, főtisztek már tisztában voltak vele, hogy már csak csoda segíthet; az orosz hadsereg átkelt a Tiszán, és Nagyváradnak tart.
Hinnénk, hogy talán valami kétségbeesett hangulatban voltak ezek a menekülő urak? Dehogyis. Jó előre gondoskodott közülük a115 legtöbb búvóhelyről, menedékről. Némelyik véres szájúnak már az osztrák útlevél is ott volt a zsebében. A komáromi oroszlán a végső ellenállásra készülődött, Görgey éjjel-nappal térképei felett ült, a visszahúzódó hadseregben még az volt a hiedelem, hogy valahol utoljára megütköznek az ellenséggel, aztán vagy győzünk, vagy mindnyájan meghalunk. – A szegedi sétatéren pedig a legújabb színésznői pletykákon (a színészek mindenütt a nagyurak után mentek), az elmúlt éjszaka kártyacsatáin, Kossuthné gazdasszonyi fösvénységén mulattak az urak.
Persze hogy nagy gaudiumot keltett Rózsa Sándor bevonulása a rongyos haddal.
– A legvénebb éjjeli bakterok! – kiáltozták azok a jókedvű urak, akik mindaddig vicceket faragnak, amíg másokat akasztanak.
– Madárijesztők!
– A szegedi Don Quijote! – mormogták mély megvetéssel a jó étvágyú követek, akik gyűlölték Szegedet, mert a kocsmában három forintot is elkértek egy rostélyosért.
A szalmáshajúak utat törtek maguknak a néptömegben. Némelyik úrhölgyre, aki lornyettjével nagyon is közel jött a betyárokhoz, csúnya grimaszt vágtak. A népség nevetett, ordítozott a piacon. A csizmadiánusok magasra hajigálták a papucsaikat. A halárusok előrohantak sátorrúdjaikkal: tán most jött el az ideje, hogy Rózsa Sándoron kedvükre bosszút álljanak. A kofák kiválasztották kosaraikból a rothadt gyümölcsöt, hogy a heccben ők is részt vehessenek.
Kossuth a városháza ablakából összevont szemöldökkel nézte a piaci jelenetet. Nyomban szólt Rákóczi Jánosnak, a titkárának, hogy hívják Hajnik Pált, az országos főkapitányt…
Rózsa Sándor toprongyos hadával behúzódott a városháza udvarába. Itt kapta el Hajnik Pál.
Zömök, dudahasú, mérges ember volt a legfőbb kapitány.
– Én Hajnik Pál országos rendőrfőnök vagyok – kezdte. – Mit akar itt kend?
– Kossuth apánk védelmére jöttem! – felelt a betyárvezér, és kinyújtotta a gallérjából azt a rövid nyakát.116
– A kend védelmére nincs szüksége se a kormányzó úrnak, se másnak – pattogott Hajnik Pál. – Kend ismét többszörös rablógyilkosságokat követett el, mióta a magas kormány megbocsátott kendnek. Kendet én ezennel letartóztatom.
– Engem? Engem, Rózsa Sándort? A strázsai hőst? – kérdezte fojtogatott hangon a betyárvezér, és mellkasa úgy emelkedett, mintha egy nagy pöröllyel kalapálnának odabent. A lovát köröskörül táncoltatta tajtékzó dühében. Forgott a szegény pára, mintha eszét vesztette volna Rózsa Sándor hóhéröklében. A haramjavezér haragjában lekapta a fejéről az árvalányhajas kalapot, és a lova fejébe vágta:
– Nesze. Viseld te a kalapot. A gazdád most kapja a magyar nemzettől az igazi obsitot: a rabok láncát.
A gyülevészhad, amely a vezért körülvette, hirtelen zúgni, morogni kezdett. Az öreg juhászoknak eszükbe jutott fiatal koruk, amikor egyetlen botütéssel intézték el nézeteltéréseiket. A börtönviselt, egykori betyárok megijedtek, hogy Rózsa Sándorral együtt ők is tömlöcbe kerülnek, holott még le se vakarták magukról a börtön penészét. A lyukas szűrösök, a mezítlábasok, az asszonyosan gyolccsal bekötött fejűek úgy kezdtek kiáltozni, mint a vándorcigányok. Embertől nem hallott átkok pukkantak fel, mint a mérges gombák. Fogatlan káromkodások hörögtek elő, mintha a pokol mélyéről jönnének. A rozsdás fokosok, kiegyenesített kaszák felemelkedtek a rongyos legények kezében, akik bizonyára más fogadtatásra voltak elkészülve, amikor a pusztákról a városba szánták magukat.
– Menjünk innen, az áldóját! – kiáltott fel egy fonott hajú, öreg pásztor, és a kampósbotjával nagyot húzott a szamarára.
Hajnik Pál bizony félreugrott a méhrajként tóduló rongyosok elől. A girhes cigánylovakról egy-egy karmos kéz kapott a Rózsa Sándor lovának kantárja felé. Hiába vagdosta a süvegét a betyárvezér a ló fejéhez, hiába ordított, hogy addig nem megy el innen, amíg Kossuthtal nem beszélt, a lovasok magukkal vonszolták, a mezítlábasok a fokossal, kaszanyéllel biztatták hátulról a paripát.117
– Ez az igazság?! Ez az obsit?! – üvöltözött az egyébként meggondolt haramjavezér.
De a szamaras vén juhász már kinyargalt a városház kapuján, a kampósbotját vérszomjas tekintettel emelte magasra, tisztultak előle az emberek, akiket nem szállott meg az ördög.
Utánazúdultak a legények, mint gödör környékéről a szarvasbogarak.
Csattogva, üvöltözve, szitkozódva vágott végig az utcákon a siserehad. A pandúrok ugyan lóra kaptak, de csak tisztes távolból követték a zúdulókat, legfeljebb arra vigyáztak, hogy az elkeseredett honmentők elmenőben be ne verdessék valakinek a fejét, le ne tapossák a sikoltozva menekedő színésznők uszályát, az utcán bámészkodó nagyurak tyúkszemét.
Rózsa Sándor a lova nyakára borult, és nem merte felemelni a fejét, amíg a várost el nem hagyták. Csak a tompa hörgése hallatszott néha, mintha kést vertek volna belé.
– Egy ujjal nem nyúltam a máséhoz, mióta az obsitot kaptam – fulladozott dühében.
– Elég rosszul tette, Sándor bácsi! – szólott vissza a csapatvezérré lett vén juhász, bizonyos Zsöndelyes.118
