A másvilági vadász
A másvilági vadász
Vencel – emlékezhetsz rá, ha akarsz – vadász volt Kemecsén.
Amolyan hosszú jágerlegény, akinek az volt a foglalkozása, hogy a kemecsei tavak között járatlan urakat vadászataikban elkísérje némi csekély borravalóért. Ebben az időben a városban a fiskálisok mind pohosodni kezdtek, tehát nyomban kíváncsiak lettek, hogy merre húz a vadliba. A bírák a hosszadalmas üldögélésektől ugyancsak emésztési zavarokkal küzdöttek, mire az öreg törvényszéki orvos a kemecsei tavak látogatását javasolta nekik. Nem azért, mintha ezeknek a vizeknek valamely különösebb hatékonyságuk volna, ellenben az itteni zsombékban, ingoványban, hacsak oda nem vész a csizma, mindenki megtalálhatja a kellő ápetitust a vacsorához. Pufogott tehát a puska, a kacsák egyik tóról a másikra röpdöstek. Vencel, a hosszú jáger minden lövést megdicsért, és a nádasból mindig zsákmánnyal tért vissza, amelyet a szerencsés vadász tarisznyájára akasztott.
Ebben az időben élt nálunk egy bizonyos Szeverendi Izabella nevű kisasszony, aki férfias tulajdonságairól volt nevezetes. Szeverendinek nem volt se apja, se anyja, és Izabella rokonainál töltötte az életét. Egy fél esztendeig volt itt, egy fél esztendeig amott, vándormadár, aki mindig jókedvűen, panasz nélkül cserélgette otthonait. Férfiasnak kellett tehát lennie, hogy vigyázhasson magára a világi életben, mert az urak ez idő tájt is szerettek a csinosabb nőknek udvarolgatni. Szeverendi pedig nem tartozott éppen a legcsúnyábbak közé.
Hogyne csapott volna fel Izabella, amikor az urak – az Öregúr, aki otthon mindenre használhatatlan volt már, csaknem reggeltől estig az időjárást szidta litániában, a Fiatalúr, akit csak az apja miatt neveztek ilyenformán, mert egyébként olyan nehézkes volt, hogy se a vásárból, se a kocsmából napokig nem bírt hazatérni, valamint a142 Lengyel úr, aki mindenféle hivatalt betöltött vala a háznál, az irodakezeléstől kezdve a gazdatisztségig – elhatározták, hogy a legközelebbi kemecsei vadászatra Szeverendit is magukkal viszik, legalább valaki ízlésesen megterít a domboldalon a vadászat után.
Szeverendi aztán gondoskodott is mindenről, amivel az urak gusztusát kielégítheti. Soha ilyen uzsonnájuk nem volt a vadászoknak, akadt valami felejthetetlen kolbász, soha nem látott sódar, és a borosüvegek a tónak abban a részében voltak elhelyezve, ahol észak felé a legcsöndesebb a víz.
Vencel, a kóborló jáger még sohase látott ilyent, a tekintetes asszonyságokat nem szokták magukkal hozni az urak a vadászatokra, ahol legalább kedvükre kibeszélgethették magukat. Vencel nagy szemeket meresztett, amikor észrevette, hogy a kisasszony a puskavesszővel az Öregúr fegyvercsövét szakértelemmel tisztogatja, a Fiatalúr puskájába beverte a fojtást, sőt még a Lengyel úrral is annyira törődött, hogy jelt adott neki, amikor a vadludak éppen a feje felett húztak el. Vencel az uzsonnánál tisztes távolban foglalt helyet, és le nem vette a szemét a kisasszonyról.
Talán még a puskázáshoz is ért – gondolta magában elámulva Vencel, a hosszúra nőtt vadász, aki egész életében uraknak volt a fegyverhordozója, de hölgyek még nem fordultak elő praxisában.
A vadászok a második vadászat alkalmával is magukkal hozták a mindenféle mulatságra alkalmatos Szeverendit, és a kisasszony ekkor megmutatta, hogy Vencel sejtelme igazi volt, ért a fegyverforgatáshoz. A mindig álmodozó Lengyel úr kezéből kikapta a fegyvert, és az éppen felröppenő cigánykacsák közé durrantott. Egy kacsa alábukfencezett a nádasba.
Természetesen Vencel ugrándozott leginkább örömében a kisasszony sikere felett, de a bölcs Öregúr, aki a világon mindenhez értett, így a puskalövéshez is, az ujjával megfenyegette Vencelt:
– Máskor, ha megint kacsát lő a kisasszony, csak egyetlen lövés durranjon el az egycsövű puskából. Ne halljam a te mordályodnak a hangját is.
Ezután nemsokára tél lett, a tavak kőkeményre befagytak, a vadlibák és a kacsák más vidékre költöztek. Vencel hordta egy darabig a nyulat, fácánt, miegymást a házhoz, amelyet mindig Szeverendi kisasszonynak143 adott át a konyhán, miután a tekintetes asszony télidőben nem mozdult ki a kályha mellől.
Egyszerre azonban elmaradt Vencel a vadszállítmánnyal.
– Fiadznak a nyulak – legyintett az Öregúr, és megkezdte azt a hordót, amelybe Szeverendi kisasszony taposta bele a káposztát. Az oldalasok már használható állapotban voltak.
Tavasz felé azonban híre jött, hogy Vencel, a hosszú jágerlegény, aki foglalkozásánál fogva eddig hírből sem ismerte a betegséget: nyavalyáskodik, sőt egy reggelen holtan találtatott kunyhójában kegyes emberek részéről.
Vencelről aztán megint csak nem esett szó nyár végéig, amíg az Öregúrnak a jó étvágyához elegendő volt az időjárás szidalmazása, a Fiatalúr elegendő mulatságokat talált a kuglizókban. Lengyel urat nem kérdezte senki, azért volt lengyel.
– Kemecsére kellene menni kacsázni! – nyugtalankodik vala az Öregúr, és a szolgálatkész Szeverendi megint csak előveszi a tavalyi tarisznyát, és talán még jobb uzsonnáról gondoskodik vala.
– Miután nincs most már Vencelünk, a Lengyel úr fogja cipelni a tarisznyát – rendelkezett az Öregúr. – A leányasszony pedig viszi Lengyel úr puskáját, hogy segítsen felzavarni a kacsákat.
Így is történt, mert ebben a házban az Öregúrnak nem lehetett ellentmondani, még ha nem volt igaza, akkor sem.
A tó körül felállottak a vadászok, persze, nem a régi szerencsével, amikor még Vencel vezette a vadászatokat, de azért pufogott a fegyver, ami végeredményében elegendő a mulatsághoz.
Csak Izabella kisasszony tett ki magáért, minden lövése talált, a csörgőkacsa nem repülhetett el biztonságosan a csöve előtt.
– Nincs is ez isten hírével – dörmögte Lengyel úr, akinek a tóba kellett gázolni a kacsákért.
Az uzsonnánál, a gyepen az Öregúr, bár a kolbász talán még jobban sikerült a tavalyinál, mert Szeverendi kisasszony kitalált valamely keveréket, amelyben egyesítette a citrom és a fokhagyma ízét – az Öregúr gyakran kapta a fejét hátra, ahol máskor Vencel, a jáger szokott üldögélni.
– Hm – dörmögte –, bizonyosan meghalt volna a vadász? Ezek a kacsák azt bizonyítják, hogy még mindig ő lövöldözi a zsákmányt Szeverendi kisasszony helyett! – csippentett hamiskásan az Öregúr bal szemével.144
Szeverendi kisasszony – mert az ilyen szegény rokonnak mindenhez kell érteni – tudomásul vette a tréfát, sőt maga tovább fűzögette:
– Vencel bizonyára magával vitte a másvilágra puskáját, és onnan segít nekem a kacsák ledurrantásában.
Ilyenformán keletkezett nálunk a legenda a másvilági vadászról, aki Szeverendi kisasszonynak segít a puskázásban, amely körülmény szinte hozzájárult ahhoz, hogy Szeverendi kisasszony soha férjhez ne menjen, maradjon meg élete végéig szegény rokonnak.
(1926)145
