Mária királyné Pozsonyban
Mária királyné Pozsonyban
– Már megint rongyos emberek verdesik a házkaput – jelentette egy őszi reggelen Cogus Tamás, a humanista pap Mária királynénak, amikor mindennapi szokása szerint meglátogatta az özvegyasszonyt, hogy lelki vigasztalásban részesítse.
Mária fel sem tekintve szemével, válaszolt:
– Egyszer már megbeszéltük, főtisztelendő atyám, hogy minden rongyos embert, aki házunkban jelentkezik: szívesen látunk, mert szaporítani kell híveink táborát. Amúgy is jóformán magunkra maradtunk, mióta Budáról eljöttünk.
– A budai palotában se volt körülöttünk ennyi ingyenélő – dörmögte a pap –, pedig oda mindenki betehette a lábát! De hát énnekem mindegy, hogy napról napra több vendégünknek terítünk a földszinti ebédlőben, csak a jó pozsonyi polgárok meg ne unják a konyhánk ellátását.
– Mit küldtek ma a pozsonyiak? – kérdezte Mária hirtelen, mert nagy bánatában úgy érezte, hogy mióta özvegyasszony lett, még egyetlenegyszer sem evett kedvére.
A humanista, aki a magad uram, ha szolgád nincs elvénél fogva a konyhamesteri állást is betöltötte a gyóntatás mellett, az ujjain számolt:
– Küldtek nyolc csukát, igaz, hogy nem a legnagyobbakat, két potykát, hitványkákat, amelyeknek rácosan való elkészítése többe kerül, mint amennyit maguk a potykák érnek. Néhány márnával is tetézték a halküldeményt. Kilencven zsemlye és tizennyolc itce jó bor is érkezett. A mellékelt számla értékelésében 2 tallér, 7 font és 18 dénár értékben.
– No, a számlakifizetésre egyelőre nincs gondunk, a jó pozsonyiak türelemmel vannak hozzánk – kiáltott fel Mária. – Amondó vagyok, hogy ez az ebéd bőségesen elegendő akkor is, ha még néhány146 menekültet asztalunknál látunk, ki tudja, mily derék híveink akadnak közöttük. Inkább mi eresszük őket magunkhoz, mint kénytelenek legyenek a vén Bornemisszához, a pozsonyi várkapitányhoz fordulni.
Cogus Tamás bólintott, bár magában már régen nem szerette azokat a rongyos embereket, akik mindenfelől Pozsonyba igyekeztek, amikor hírét vették, hogy az özvegy királyné ott állította fel udvarát. Csupa hőstetteket meséltek, amelyeket a mohácsi csatában a harcoló király oldalán elkövettek. A humanista véleménye szerint a fele sem volt igaz a mondanivalójuknak.
Mégis, miután a kapu dongott alant, és a visszhangos kapuboltozat alatt idegen lépések lármája hangzott, Cogus Tamás szokatlan felindulással tért vissza a királynéhoz.
– Azt kell hinnem, hogy ezek a mai vendégeink valóban Mohácsról jönnek, mert akad közöttük olyan ember is, akit eddig még nem csíptünk rajt hazugságon. Például a szerémi püspök úr.
– Brodarics itt? – kiáltott fel Mária.
– Mégpedig milyen siralmas állapotban! – bólongatott a humanista. – Egy szál köpenyegben, valamint egy topánkában érkezett meg, a többit mind lehúzták róla a Bakonyban, amelyen keresztül menekedett. Most éppen azzal vagyunk elfoglalva, hogy valami ruhafélét szerezzünk a püspök úrnak, amelyben királyné őfelsége elé vezethessük.
– Ó, én az országút rongyaiban is megbecsülöm azokat, akik hívek voltak királyomhoz.
– Brodarics Lajos király jobbján, ötödiknek a püspökök között, állott a csatában.
– Hát még kik jöttek mai vendégeink között? – kérdezte Mária, elfojtván meghatottságát, amely mindannyiszor erőt vett rajta, mikor Lajos király nevét hallá.
– A Schlick és zsoldosai. De ezeknek nevét eddig nem ismertem…
– És ha ebecske jönne elembe a néven, szeretettel fogadnám királyunk kedvéért! – lelkendezett Mária.
– Egyébként az ebédnél majd mindnyájukat együtt láthatjuk, mert nem gondolnám, hogy ebéd ideje előtt felruházhatnánk őket a magunk megfogyatkozott ruhatárából. Megint csak a pozsonyi polgárok147 segítségét kell kérnünk, adnának kölcsönbe köntöst és pullidert.
Mária még egy kérdést tett fel a humanistának, mielőtt az eltávozott volna a menekültek ellátására.
– Főtisztelendő atyám, legjobb hívünkről, a Brandenburgi őrgrófról még mindig nem érkezett híradás?
– De Brodarics püspök úr mondott valamit, hogy a Markalábot a cseh és morva fegyveresekkel valahol Győr vagy Fejérvár körül látták volna.
– Akkor bizonyára Pozsonyt is útba ejtendi! – kiáltott fel megkönnyebbülve Mária, aki most már késedelem nélkül megkezdte mindennapi munkáját, a levélírást. Olyan serény volt a levélírásban, hogy néha tízet is kitettek azok a küldemények, amelyeket különböző országok királyaihoz intézett. Nem kellett neki titkár, diák, de még a mindentudó humanista sem, hogy magától kitalálja azt, mit kell a levelekbe írni.
Ment levél Granadába, a bátyjához, V. Károly császárhoz, akit a leghatalmasabb uraságnak mondanak a földkerekségen – tartományaiban sohase megy le a nap –, de hajh, a hosszú orrú, hegyes állú, mindamellett nőies külsejű császár olyan messzire volt Pozsonytól, hogy odáig nyomban az ő hosszú kezei sem tudtak elérni. Várni kellett, amíg megjárják Granadát a levelek, a futárok, akik a leggyorsabb lovakon sem tudják tíz napnál előbb megtenni az utat. És akkor is kétséges a kedvező eredmény Mária kérelmének elintézésénél, mert V. Károly maga is folytonosan csatában volt, hol a római pápával, hol meg Ferenc francia királlyal hadakozott.
Ment levél Ferdinándnak, az öccsének, aki ugyan nem volt még valami hatalmas király, mindössze Ausztriában, Stíriában, Karintiában, Görzben, Krajnában és Tirolban uralkodott, de viszont közelebb volt a granadai császárnál. Ki tudja, hogy nem éppen most következett-e el az ideje annak, hogy Ferdinánd kibővíthesse a kis osztrák hercegségeket egy mindegyiknél nagyobb hercegséggel, Magyarországgal? – már csak ezért sem hagyhatja cserben a menekülésben lévő Máriát!…
Levél ment Annának, Ferdinánd feleségének, aki Lajos királynak volt a nénje… Annával Mária együtt nevelkedett az innsbrucki kolostorban, ugyanezért jól ismerte középszerű szellemi képességeit, valamint egykedvű erélytelenségét. De a bajban levő ember sohasem148 tudhatja, hogy hol és merre segít ügyén egy elejtett szó… Néha éppen olyan asszony mondja ki ezt a szót, aki egyébként sohasem szokott avatkozni a dolgok menetébe.
És levelet vitt a futár arra észak felé, hol a Kárpáton át, az úgynevezett lengyel nyergen ezer veszedelem között történik az utazás, részben a Szapolyai János, a szepesi gróf emberei miatt, részben a haramiák miatt, akik a hegyek között nagyon szerették elfogdosni a királyok követeit. Zsigmondhoz, a lengyel királyhoz voltak adresszálva az északra menő levelek, ahhoz a Zsigmondhoz, aki szerető nagybácsijának mondotta magát mindig Lajos királynak. Terjessze ki most szeretetét a lengyel nagybácsi az özvegyasszonyra is – akár küldhet megint egy társzekérre való, leólmozott fazekakban elrakott töltött káposztát, mint abban az időben, amikor hírét vette a budai királyi udvar szegénységének –, de az aranyai sem a legrosszabbak.
A segítséget kérő levelek elmentek, és a királyné olyan izgalommal várta a levelekre érkező válaszokat, mint minden szegény rokon, aki gazdag atyafiai jószívűségéhez folyamodik… Magyarország és Csehország királynéja a meleg leheletével szárítgatta meg a levelek tintáját és az írás közben elhullajtott könnycseppeket.
„Alázatos szegény szolgálóleánya, Mária” – fejezte be a királyné a Zsigmondhoz írott levelét, aztán az öltözködéshez látott, miután több levelet nem akart már írni.
Mióta Mária Budáról Pozsonyba jött, nem fürdött, mert a fürdő, véleménye szerint, nem illik egy özvegyasszonyhoz. Holott azelőttiben Budán éppen olyan rajongója volt a mindennapi fürdőnek, mint akár Lajos király: név szerint ismerte a budai forrásokat, és mindegyiknek a vizéről tudta, hogy miféle betegségek ellen hasznos. Inni leginkább azt a keserűvizet szerette reggelenként, amely rendbe hozta a gyomrát, bármilyen bőséges volt az előző napi vacsora: fürdeni a margitszigeti apácákhoz járt, tutajon vagy csónakon, és hűségesen részt vett a Boldog Margit tiszteletére rendezett ünnepségeken. Vajon hová menekültek a szegény nővérek a mohácsi csatavesztés hírére?
A fürdést tehát mellőzte Mária, és a fésülködéshez sem hívta frájjait, akiket különben sem állhatott ki azóta, mióta menekülésük149 közben szóba állottak az esztergomi huszárokkal, akiket a várkapitány neve miatt általában „Orbán lelkének” neveztek. Bepiszkoltok az érintésetekkel! – monda kényesen, és inkább maga fésülte meg dús hajzatát, amely esküvője napjától szőkülni kezdett, mint akárcsak Lajos királyé őszülni…
A fésűben maradott hajszálakat ujjai közé vette és összepöndörítette. A hajszálak dugóhúzó alakúak lettek. Mária a kandallóba vetette őket, amely kandallóban a pozsonyi polgárok jó fája zsarátnokolt. A hajszálak nyomban lángra lobbantak…
Szerencsétlen napom lesz – gondolta magában Mária, miután még az innsbrucki kolostorból hozta magával e babonaságot, amely véleménye szerint mindenkor beválott.
A ruhásszekrényhez állott, hogy legszomorúbb ruháját előkeresse, mert az öltözködésnél se vett maga mellé segítséget, mióta özvegyasszony lett.
Régi, híres-nevezetes szekrény volt a ruhák szekrénye, amelyben bizonyára kényelmesen tölthette volna napjait a kísértet, ha ugyan Mária hitt volna a kísértetekben. Azt még csak elhitte valamiképpen, hogy éjjelente valaki kiüríti a vizespalackot – belenyugodott abba is, hogy a padláson sírnak-rínak a szeles éjszakákon a régi csizmák, nyergek és egyéb lóbőrök – nem törődött azzal sem, hogy a régi pozsonyi ház ölnyi vastagságú falában láncaikat csörgetik olyan emberek, akiket hajdanában oda befalaztak. (Aki a másvilágra ment: sohasem tér vissza.) Ámde azt nem hitte, hogy a ruhásszekrényben kísértet lakjon, és mikor gazdasszonyos tekintete valami rendetlenséget vett észre a ruhák között: nyomban arra gondolt, hogy udvarhölgyei turkáltak a szekrényben… Talán még a ruháit is hordják, ha éjszaka csatangolnak…
Mária a legsötétebb bársonyból való ruháját kereste elő, még csak fehér gallért sem tett a nyakába (pedig valamikor nagyon szerette ezeket a németalföldi fehérneműket, amelyek megmutatták a hurkolt, ráncolt ing finomságát is) – a lábára pedig olyan egyszerű, fekete papucsot húzott, amilyent Szent Ferenc szerzetesei viselnek tél idején: igaz, hogy vastag fekete harisnyát is vont lábára, amely harisnyával még boldog asszony korában a velencei követ kedveskedett.
Ó, szomorú ceremóniákkal telt az özvegyasszony élete, de Mária azt érezte, hogy nálánál szomorúbb özvegy még nem járt a világon.150
Többé sohasem fog sor kerülni ebben az életben azokra a génuai bíborokra, flandriai szövetekre, puha gyolcsokra, selyemtapintású vásznakra, amelyeket a budai kereskedőktől hitelben vásárolt, mielőtt a hadjárat megkezdődött volna… A vég vásznak úgy feküdtek a szekrény fenekén, amint a kereskedő kimérte őket. Elsírta azokat örökre az őszi vihar, amely a királynéhű pozsonyi polgárok által felajánlott régi házat éjjel-nappal gyászolva döngeti… A hideg időjárás ebben az esztendőben nagyon korán köszöntött be…
És az ódon pozsonyi házban is csengetés hangzott – csakhogy másforma volt ez a csengetés, mint a régi budai palotában szokták jelezni a delet. Ott, Budán először a külső udvari személyzetnek, a kertészeknek, a kocsisoknak, a lovászoknak és az őrségnek csengettek ebédhez, akiknek leghamarabb kell visszatérni a maguk dolgára. (Mária Miksa császár udvarában tanulta ezt a beosztást.)
A második csengetés a palotabeli népeknek szólott: így a testőröknek, udvarhölgyeknek, frájjoknak, titkároknak, papoknak és diákoknak, akiknek az úgynevezett második táblát szervírozták, amelynél a gárdakapitány és a legöregebb udvarhölgy elnökölt. (Bár elég bőségesen tálaltak minden ételből: mégse maradt annyi ételmaradék, hogy a szakácsok el tudták volna azt adni a rác városi vendéglősöknek, akik mindig a budai palota körül ólálkodtak a szatyraikkal.)
A harmadik csengetésre a konyhamester kötötte fel kardját, és vette kezébe ércből való buzogányát, amely főzőkanálhoz is hasonlított. A konyhamester elnökölt annál a táblánál, amelynél a szakácsoknak, kuktáknak, inasoknak, szobalányoknak terítettek. (Miksa császár igen nagy gondot fordított a cselédeire, ruházkodás és koszt dolgában nem lehetett annyi panaszuk, mint Budán.)
Mikor ebédelt a királyi pár a budai palotában? Titkon, suttyomban vagy vendégek bokrétájától környékezve? – Mária erre nem is szeretett gondolni, mert nem akart megint kisírt szemekkel megérkezni az ódon pozsonyi ház földszinti ebédlőjébe, ahol ugyan a falak fafaragványain bőven szerepeltek a vaddisznófejek, őzek és fajdok, de annál ritkábban a hosszú asztalon.151
Már a kanyargós és minden lépésnél hangot adó barna falépcsőn meghallhatta Mária, hogy házában a vendégek ebédhez készülődnek, amelyet most csak egyetlen csengetés jelentett.
Mintha nem is volna haláleset a háznál: az evőeszközök, a tányérok messziről csörögnek, mert hiszen a szokásos hallgatások után idejük most érkezett el. Nyikorogtak azok a prések, amelyekbe (takarékosságból) az asztalkendőket szokták préselni, és szép hangzatokat adtak az üvegedények, amelyeket Budáról hozott magával a királyné menekülése közben. Inkább hátrahagyván egyéb drága poggyászát. Azok az ételszekrények, amelyek zárt fiókjaikkal minden régi ebédlőben terjedelmes helyet foglaltak el, ahová a szakácsok azokat az ételeket szokták elrejteni, amelyek nem kívánják az állandó tüzet, és ilyenformán nincsenek kitéve a szolgálóleányok megkívánásainak – az ételesszekrények már felpuffantották fiókjaikat, hogy előhozakodjanak azokkal a holmikkal, amelyeket a konyha kandi tekintetei elől sikerült elrejteni. Sőt dugasznyitó durrantása is hallatszott. Általában az ebéd előtti jó hangulat terjengett a régi házban, amíg Mária királyné a barna falépcsőkön lefelé lépegetett papos papucsaiban. Határozottan lehetett érezni a halleves savanyú illatát.
A királyné megjelenése az ódon (régi vendégek árnyaitól homályos) ebédlőteremben valóban megható volt…
Fehér arca, amely régente oly egykedvű mozdulatlansággal tudott szemközt nézni a férfiakkal (amíg mellette állott egy férfi, ha még olyan gyönge is, mint Lajos király), mostanában olyan könyörgő kifejezést öltött, mint azoké az özvegyasszonyoké, akik jártukban-keltükben az emberek szánalmát esedezik. Mandula alakú fekete szeme, amely a diadalívként emelkedő szemöldök alatt leginkább bágyadt esti fényként világított a világban, és még haragjában sem mutatta gonosz felhők elkomorult mendegéléseit, fekete szeme olyan áhítattal fordult minden arc felé, mintha imádságoskönyvet olvasna. Ajka, amelyet duzzadtsága, húsossága miatt „csókra termettnek” mondottak azok, akik szeretnek a női küllemekkel bővebben foglalkozni, szavakat látszott mormolni magában, amely szavakat senki nem érthette meg. Finoman kiemelkedő orra, amely olykor férfiasnak mutatta a budai királynét, a vadászatoknál vagy a lovagjátékoknál: most engedett büszkeségéből, mintha nem lett volna egyéb célja, hogy minden emberről megérezze az152 igazságot, aki közelébe jön. És álla, hajh, ez a fejedelmi áll, amelyet már akkor is Habsburg-állnak neveztek, mert ilyen álluk volt azoknak az uraknak, akik e korbeli Európában valamit számítani kezdtek: – ez az áll, amely mindig magasan emelkedett ki a gallérból, mintha vezényszó kimondására készülődne, hadakat, férfiakat, országokat küldvén egymásnak: az áll öregasszonyosan csusszant a gyászruha fekete bársonyába…
– Jött valami új hír a királyról? – kérdezte, amikor hosszú öltönyében, fekete kesztyűbe szorított kezekkel belépdelt az ebédlőbe az urak közé, akik ott felemelkedve várták.
A „régebben” érkezett vendégek, akik már két-három napja voltak a „pozsonyi udvar” vendégei, az újonnan jött szerémi püspököt, Brodaricsot nyomogatták az előtérbe, amely felhívásnak a püspök meg is felelt, bár még nem volt a legrendesebb ruházata. Rókamálos mentéje alatt nem volt ing, avult csizmáján egy őszi varjúsereg vonult át, nadrágja hasonlatos volt a pozsonyi hajdúkéhoz – csak nagy, fekete szakálla, amely villogott: mutatá, hogy a kölcsönben felöltöztetett úr nem volt életében mindig ily szegénységben.
– Orbán lelke! – kiáltott fel a királyné, eszébe jutván az esztergomi napok, amikor a püspök öltözetén végigpillantott.
– Valóban az esztergomi várnagy egy elfogott huszárját kellett levetkeztetnünk, hogy ruhát adhassunk a püspök úrnak – szólott Pock János királyi udvarmester, aki Pozsonyban voltaképpen az ügyeket vezette.
– Senkit sem szabad bántani, amúgy is van elég ellenségünk – szólt elkomolyodottan Mária. Aztán a szerémségi püspök felé fordult, miután az asztalfőhöz állított karosszékbe letelepedett, és fekete fátyolát feltámasztotta kezével:
– Merre vezetett hozzánk az útja, püspök úr?
– Nemigen lehetett az utak között válogatni – felelt a huszáröltönyös püspök –, arra mentünk, amerre a két szemünk vitt. Lovamat, poggyászomat még a csatában elveszítettem, egyéb ruházataimtól megfosztottak a rablók, akikkel az erdőben összehozott a végzetem.
– Más menekültekkel is találkozott, püspök úr? – kérdezte most Mária.
– Nagyon sokakkal, akik mindenüket elveszítették az életükön kívül a csatában, és haza se mehetnek, se Budára, se másfelé a török miatt, aki pusztítva, rombolva, égetve, rabszíjjal közeleg befelé az153 országba. Azok jártak jól, akik a Dunántúl rekedtek, mint akár Szapolyai uram. Mi, dunáninneniek, mindennap várhatjuk a kontyos cimborát… A tönkrement, mindenüket veszített magyar urak Pozsonyban látják azt a csillagot, amely felé mindnyájuknak zarándokolni kell.
A királyné kegyesen felelt:
– Csak jöjjenek. Mindannyiukról gondoskodni fogok, még azokról is, akik idáig nem tartoztak híveim közé. Most majd megismerhetik a szívtelen Mária szívét.
A püspök nemhiába volt pap, nem hagyta egykönnyen félbe a beszédet, mikor egyszer abba belekezdett. (Pedig hátulról húzogatták már az urak, akik addig nem is ülhettek le az ebédhez, amíg a szónoklat tartott.)
– Egy reménysége van most már szegény Magyarországnak. És ez felséged, akit józan ítéletű asszonynak, egészségesnek és férfiasnak ismerünk. Ezért jön az országutakon a pozsonyi Mekka felé a zarándokok búcsújárása, ezért szaporodnak felségednek hívei azok között a magyarok között, akik a mohácsi katasztrófát túlélték…
Ki tudná, meddig szónokolt volna még a pap, ha a nyers mondásairól híres Báthory István, a sánta nádorispán nagy robajjal széket nem ránt maga alá, amelyre nyomban le is telepedett. Az asztalkendőt a gallérjába dugva, hallhatólag dörmögött:
– Akasztott ember házában nem szokás az akasztásról beszélni!
„Orbán lelke” erre a birkabőrös mentéjébe tette el mindazokat a mondanivalókat, amelyekre készülődött, maga is követte az urak példáját, és a kihúzós asztalhoz telepedett, amely asztalnak a vége, a toldalékok miatt, ugyancsak hintázott. Huszonnégyen ültek az özvegy királyné asztalánál, holott ez még Budán sem volt gyakorta szokásban. Mintha valami álarcosbálba készülődnének az urak: úgy voltak öltözködve. (Pedig az efféle álarcosbálok leginkább Velencében voltak divatban.)
Senki se viselte a maga ruháját… még azok az uraságok sem, akik Budáról jöttek ide a királynéval, felöltözködni tehát lett volna idejük. Burgio úr, a pápai nuncius dehogyis viselte azt a selyemtalárt, amelyben annyiszor seperte végig Mátyás király tróntermét: olyan csuha volt rajta, mint a legszegényebb baráton. Jó az ilyen koldulócsuha arra, hogy a benne járó embert lehetőleg elkerüljék, mert ugyan kinek jutna eszébe kérdésekkel zaklatni egy szegény154 szerzetest? Szalaházy Tamás, a veszprémi püspök úr sem mutatkozott püspöknek Pozsonyban. (Ki tudja, azóta tán a pogány egész Veszprémet felégette?) Bihlenfalvi Thurzó Elek uram, a dúsgazdag kincstáros, akinek olyan menteláncai és dolmánygombjai voltak, hogy azokat az ünnepélyek lezajlása után mindig a Fuggerék vasládájában helyezte el a biztonság okából: olyan ruházatban volt, mint valami lovászlegény, aki a parancsot várja, hogy mikor nyergeltessen urának… Pozsony ugyan barátságos, jámbor város volt, a polgárok jól tudták, hogy a harmincadot meg kell előbb-utóbb fizetniök, ha nem Máriának, hát valami új királynak, ugyanezért rendes emberek módjára nem fondorkodtak azon, hogy az adósságaikat növeljék, hanem hogy azokat idejében kiegyenlíthessék. „Fizet, mint Pozsony!” Nemhiába maradt fenn ez a mendemonda a városról.
De azért valahogy mégis jobbnak vélték az ide menekedett magyar urak a nevüket nem írni a kalapjukra vagy a kócsagtollukra.
– Mi hír az öreg Bornemisszáról? – kérdezte Mária királyné a mellette ülő kolduló barátot, a pápai nunciust, miután az ikrás, de alattomosan szálkás hallevest néma csöndben elfogyasztotta.
Burgio álruhájában is megmaradott finom embernek, és előbb lenyelte a falatot, amely a szájában volt, mielőtt a királyné kérdésére felelt volna.
– A vén tollseprű még mindig bezárkózva él a várban, és a magyarok alkotmányára hivatkozik. Nem akarja visszaadni tíz mázsa pénzünket…
A királyné bánatos tekintete egyet villant:
– Ami Zalai és Iváncsi apródjaim árulása nélkül sohase jutott volna birtokába. Az ember sohase tudhatja az ilyen fiatal, sima arcú emberekről, hogy titkon hajlamosak a gonosztevésre.
A nuncius csendesen, indulat nélkül beszélt:
– Már megüzentem Bornemissza várnagynak és pozsonyi grófnak, hogy az a pénz, amelyet tőlünk elvett: az egyház pénze, amelyet a pápa őszentsége engedélyével verettünk a budai templomok kincseiből. A pénz a hadjárat céljaira volt szánva… Az öreg mindig csak azt feleli, hogy a pénzt majd csak a törvényesen megválasztott új királynak adja át.
– Tíz mázsa pénzem, tíz mázsa jó tallérom – rebegte Mária, aki ebben a percben elfelejteni látszott, hogy mennyi rézzel kevertette155 az ezüstöt az új hamis tallérok elkészítéséhez. (De ha más pénz nincs: a hamis pénz is jó.)
Mária kezében megcsörrent az ezüstkanál, mintha a kanál mondott volna valamit a gazdasszonyának…
– Majd csak segítünk magunkon valahogyan! – szólt Mária, és körülnézett a hosszú tábla felett. A táblánál ülő urak azt hitték, hogy az özvegy királyné tekintete őket keresi, azért lehetőleg kihúzták magukat ültükben még azok is, akik valóban kardvágásokat viselnek a ruhájuk alatt. Holott a királyné szórakozott szeme az ezüst evőeszközöket vette számba, vajon mennyit is érnének azok, ha egyszer áruba bocsátana?
De hozták már a töltött csukát…
Az asztalt körülülő urak visszaestek előbbi magatartásukba a katonás feszesség helyett, és bizony megmutatkozott arcukon, hogy kicsoda hányadik napja nem ült tisztességes, megterített asztalnál. – Batthyány Ferenc, a horvát bán – most valami jágerlegénynek öltözve, akinek fűzöld ujjasáról még rézgombok is hiányoztak –, ugyancsak szemügyre vette a csukát, mintha még életében sohasem evett volna ilyesmit. Nádasdy Tamás, a királyi titkár, nem sokban különbözött valamely vándorlólegénytől, de talán az útszéli madárijesztőnél is rongyosabb volt Varjassi Nagy Imre, az alnádor, aki pedig nem is járt Mohácsnál, sőt, óvatos ember létére, már a királyné előtt Pozsonyba utazott, hogy a főtéren álló ódon, lakatlan házat valamiképpen jókarba helyeztesse a pozsonyiakkal, mert a király pozsonyi palotájában már idegenek laktak.
Ott ültek a királyné asztalánál vegyes összekeveredettségben Országh János, a váci püspök, a Bazini és Szentgyörgyi grófok, Maczedóniay László, a bécsi prépost és Reichersdorffer György titkár, akit Ferdinánd úr küldött jó előre Pozsonyba, hogy a mohácsi megütközés után legyen hová menekülnie a húgának. A papok szeretnek egymás mellé ülni, mert könnyebben közölhetik egymással észleleteiket – Tahy János, a vránai perjel és Borsody Jakab, a pápai protonótárius tehát egymás mellé kerültek.
Mielőtt a poharakat az asztalra tették volna, Mária felemelkedett az asztaltól, és mielőtt az urak, akik szegénységükben jobban megtartották a ceremóniákat, mint gazdagságukban: felállhattak volna, hogy a királynétól búcsút vegyenek, Mária kisietett az ebédlő ajtaján.156
A poharak megérkeztével a pozsonyi táblánál megkezdődött az a mindennapi ebéd utáni beszélgetés, amely már csak az újonnan jötteket mulattatta. Nyilván volt valamely bujdosó kísértet a régi pozsonyi házban, amely mindig megszólalt azokon a helyeken, ahol az udvarmester az itcésüvegeket dugdosta.
– Ki lesz a király Magyarországon? – kérdezte a kísértet mély hangon, midőn az első üvegnek dugasza puffant.
– Ki légyen a magyar király? – dúdolgattak együtt az őszi szélben az ódon ház kürtői. – De még a pincékben, a használatból kiment hordók között is megmozdult valaki, hogy kihallgathassa a tanácskozó magyar urakat.
Itt az asztalnál előbb az ebéd utáni böffentések felelgettek, amelyek tudvalevőleg mindig megelőzni szokták az okos emberek lassú szavajárását:
– Hát ha jól vesszük, Thurzó uramnak elég pénze van, adnak neki Fuggerék is, ha nagyon szorul a kapca – vélekedett az egyik rákvörös arculatú vendég, aki pozsonyi tartózkodásának idejére helyet akart magának biztosítani az asztalnál.
– A Perényi-vagyon se kismiska – mond egy másik úriember, miután a halaknak zsírjait, mint böjtös ebéd után szokás, jól megöntözé a pozsonyiak rózsaszínű borából. – Már a nádor idejében szép vagyon volt, amelyet özvegy Perényiné Kanizsay Dorottya bizony jócskán megtetézett. Már csak magában az is, hogy neki van a legtöbb lúdja Magyarországon…
– A magyar királynak nincs szüksége ludakra, a Kapitóliumot régen bevették – vetette ellen a harmadik délutáni böffentő, aki nem tudott várni a maga sorára.
Az úgynevezett nagyfejűek, a püspökök és főurak láthatólag már unták ezt a mindennapi témát, azért meggondolkozva hallgattak, mint gyomraikban a halak.
Csak éppen a jelenlévő Thurzó Elek (akinek nem esett a legrosszabb fekvésére, hogy királyjelöltnek emlegették) tartott érdemesnek egy kézlegyintést:
– Még azt sem tudjuk, hogy mi lesz a törökkel, kinek a jószága, vagyona marad meg, hátha Pozsonyig se áll meg Szolimán?…
– És hátha még előkerül egyszer csak Lajos király! – szólalt most meg egy hang, amely eddig nem volt hallható.157
Az urak felkapták a fejüket, és mindnyájan arrafelé néztek, ahonnan a hang jött. Schlick Albin német kapitány ült azon a helyen.
Valaki mosolyogni kezdett az asztalfő körül, a nagyfejűek között. Mire a kegyes mosoly az asztal végére ért, már hallható nevetéssé válott.
Ez a Schlick kapitány a háború hírére került valahonnan elő a spanyol félszigetről vagy a római pápa hadseregéből, ahol éppen szünetelt a harc, mert háború nélkül nem tudott élni. Amilyen hatalmas termetű, nagy erejű volt testben: olyan jámbor, jótét lélek volt. Ha tőle függött volna: egy legyet sem bántott volna, de az emberek mindig viseltek egymás ellen háborúkat, neki oda kellett menni, mert mit csinált volna a nagy erejével?
Nagyot nézett tehát a kapitány, amikor ártatlan kérdésén némelyek gúnyosan mosolyogtak:
– Na igen – ismételte a kapitány –, hátha előkerül egyszer csak Lajos király? Láttam én már ilyen dolgokat, tudom, hogy a csatából menekedők ész nélkül mennek, amerre a két szemük viszi őket, valahol egy keresztútnál térnek magukhoz, amikor boszorkányok közé keveredtek. Az öcsém, aki mindig mellettem szokott harcolni, ugyancsak elkeveredett valamerre a mohácsi csatában. De én egy percig sem gondolok arra, hogy valami baja esett, majd előkerül valahonnan. Rossz pénz nem vész el – tette hozzá kedélyesen.
– A király nagyon rossz pénzeket kezdett veretni az utóbbi időben, éppen az volt a baj! – dörmögött most egy hang a kapitány mellett. Cogus Tamás volt, a humanista, aki nagyon szeretett messzi földet járt emberekkel diskurálni. Az ember olcsón, fáradság nélkül tanulhat…
A kapitány az itcésüvegre meresztette a szemét, mintha csak azt vizsgálná, hogy mennyi bort loptak le abból, mielőtt az asztalra tették volna:
– A király verethetett akármilyen rossz pénzt, de azért nem kellett neki a csatában elpusztulni, mert a királyok nem szoktak a csatában elesni. Vigyáz rájuk rokonuk, az isten. Az kéne csak, hogy a királyok meghalnának a csatában. Miért kapnánk mi akkor a drága zsoldot? Az a meggyőződésem, hogy a király valamerre elbujdosott, nem mer előjönni addig, amíg a török az országban van.158
Cogus Tamás, aki már reggel óta ült a kapitány mellett, hogy mindent megtudjon ama külső országokról, ahol ő már évek óta, mióta Mária királyné szolgálatába szegődött, nem járhatott – így Granadából, Krakkóból, Rómából –, Cogus Tamás most a kapitány karjára tette a kezét:
– A pozsonyi Szent Márton-templom arról híres, hogy körülötte mindig fúj a szél, azért az emberek többnyire becsukott szájjal járnak, amikor a templom közelébe érnek. Maholnap ez a főtéri ház is arról lesz nevezetes, hogy itt is mindenki becsukja a száját, amikor a királyról kellene beszélni. Sok jó magyar koponyát vertek be Mohácson, a meglévőkre vigyázni kell.
Ámde Schlick vérmes ember volt…
– Hát miféle nemzet ez, ahol a koronás királyról nem szabad beszélni, mert beverik a fejemet?… Miért ül itt együtt a tábla az ebédlőben nagy étvágyassággal, ahelyett hogy minden ember elmenne az elveszett király keresésére?
– Már elmentek. Sárffy, a győri várnagy, tizenkét emberrel – szólt csillapítólag a humanista.
– Menjen a nádor, a püspök, a kincstartó, aki megmaradt Mohácsból! Minden magyarnak talpra kell állni, hogy a koronás királyt valahonnan előteremtsék, élve vagy holtan, mert addig, bizony mondom önnek, főtisztelendő uram, ebben az országban mindenki királynak képzeli magát. Ahogyan én ezt az országot megismertem.
A humanista a kipirosodott arcú és lángoló homlokú zsoldoskapitány elé tolta az itcésüveget, a vállára tette a kezét, mintha ezzel az érintésével megszelídíteni akarná. Aztán susogó hangon beszélt a fülébe:
– Ebben az országban én is idegen vagyok, de már itt lakom néhány esztendeje, hogy a körülöttem lévő embereket megismerhessem. Azért hallgass rám, kapitány, ne járjon a szád, ha itt foglalkozást, mesterséget akarsz találni. Mert különben akár ma este búcsút vehetsz a kapufélfától, hogy elmenj innen új mohácsi csatát keresni.
Schlick kemény dió volt…
– A becsület az első, főtisztelendő uram, a kardommal majd csak megtalálom a magam megélhetését mindenütt a világon, amíg a háború nem megy ki a divatból. Az én becsületem azt mondja, hogy azt a királyt, aki engem zsoldjába fogadott: tűzön-vízen keresztül se szabad elhagynom, keresnem kell a földön vagy a föld alatt.159
– Az a király meghalt: ez bizonyos – felelt most a humanista, és hangjában mintha valami csendes unalom érződött volna.
Miután a kapitány a borok összeöntésével volt elfoglalva, szó helyett csak nagy, kérdő szemeket meresztett a humanistára. – Az legyintett kezével:
– Igen, meghalt. Mint egy ajtószeg, ahogyan Angliában mondják, ahol VIII. Henrik őfelsége udvarában volt szerencsém tartózkodni, meghalt, mint egy öregemberhez illik, aki többé semmi érdekeset nem lát maga körül a világban. Meghalt, mint hős vagy menekvő gyáva: mindegy lehet önnek, kapitány.
Schlick világot járt ember volt, sok mindenfelé benézegetett a világ életébe, minden jámborsága mellett. Sehogy se volt megelégedve a humanista feleleteivel. A székét kissé távolabb húzta, és nagy, kerek Achilles-szemét (amely nagyság dolgában vetekedett volna bármely európai nemzet tallérjával), szemét a humanista szemébe fúrta, amely szem viszont az életnek annyi minden színét fejezte ki, mint amennyi szín egy ritka tudományos könyv iniciáléjában található. Megfontolt, komoly hangon így beszélt a kapitány a humanistához, miután a pap már azt hitte róla, hogy az elfogyasztott borok mennyiségétől elvesztette a nyelve forgását:
– Főtisztelendő uram, én ott voltam a csatában, mégpedig abban a részben, ahol a külföldi lovagrendek, a sarkantyús szerzetesek, a kardos papok, a szőrcsuhás zarándokok, akik félmázsás krucifixokkal támadtak a pogányra: – úgy hullottak, mint a nádkéve. Én és embereim a zsoldunkat becsülettel megkaptuk, persze még a csata előtt, nincs különösebb okunk dicsekedni a bátorságunkkal, különben sem kenyere ez egy zsoldosnak, akit ezért fizetnek. Hát én nem láttam, hogy a király a csatában elesett volna.
– Balgatag katona! – kiáltott fel a humanista, aki félig-meddig szeretett volna vállveregetve beszélni e műveletlen vándorvitézzel. – Láttál már olyan csatát, ahol hírnökök viszik hírül a harcban álló hadsoroknak, hogy a király vagy a fővezér elesett? Ugyan ki maradna akkor a helyén?
– Vigyen el engem az ördög, talán száz csatában is részt vettem már, de még újonc koromban is tudtam, hogy mi történik körülöttem. Menekülni kell-e, vagy pedig az utolsó erővel is az ellenségnek menni? A vezérekre pedig mindig ügyeltem, hogy a faképnél ne hagyjanak őkelmék.160
Cogus Tamás most már jónak látta bővebben beszélgetni a kapitánnyal, azért ő is hátrahúzta kissé a székét:
– Száz csatában lehettél, elég bátor embernek látszol, de azért mégse tudsz többet a mohácsi csatából, mint a legkukább vitéz, mint egy szakács. Ti csak mindig azzal vagytok elfoglalva, hogyan sújtsátok le azt, aki karddal, dárdával, puskával ellenetek jön. De azt sohasem tudjátok, hogy mi történik a hátatok megett. Az angyalok az ördögökkel harcoltak valamikor, a világ teremtésekor: úgy, mint ti harcoltatok. De harcotok meddő volt. Látta ezt Lajos király, és elmenekült a csatából, a reménytelenségből, a bizonyos halálból.
A kapitány csendesen csóválta a fejét:
– Én ezt nem láttam. Én ismerem Németországban Luther Mártont is, aki azt tanítja, hogy csak azt kell elhinni, amit látunk.
Luther Márton nevének említésére a humanista megrezzent.
– Látod, te balgatag katona, megint olyan nevet mondtál ki e háznál, amely név miatt sohasem lehetsz a helyőrség parancsnoka.
Schlick Albin vállat vont:
– Ha én egész életemben mindig csak arra ügyeltem volna, hogy mit beszélek én, vagy mit beszélnek mások: rég felkopott volna az állam. Luther Márton egyszer, mikor a lelkiismeretem miatt az ördögök a hajamnál fogva a pokolba húzgáltak: lelki vigasztalásban részesített, más szóval meggyógyított, hogy újra érezni kezdtem az ízét a kenyérnek és a víznek, ezt nem felejtem el neki.
A humanista emberismerő tekintettel vizsgálta a kapitányt:
– Még megérem, hogy lutheránus lettél!
– Az se volna olyan nagy baj, de én már erre a kis időre, ami az életemből hátra van, nem akarok vallást cserélgetni. Megjósolták, hogy negyvenesztendős koromban valahol agyonvernek…
– Nos hát – szólt most a humanista –, II. Lajos királynak is megjósolták fiatalkori halálát. Elaggott, elkorhadt volt már, haja télfehér, és a lelke bús, mint a siralomház. Mért hiszed, hogy te, a medve formájú vitéz, meghalsz; miért nem hiszed, hogy a korán elöregedett király meghalt?
– Én csak azt hiszem el, amit látok – felelt a makacs katona. – Bizony mondom neked, főtisztelendő uram, hogy amint kipihentem magamat a házatoknál: felülök az apostolok lovára, és elmegyek az öcsém meg a király felkeresésére.
– Nekünk pedig mostanában szükségünk volna ilyen jó vitézekre,161 mint amilyen te is vagy. Módfelett árvák vagyunk, mióta a vitézség színe-java elhullott Mohácsnál. Aki megmaradott a bátrak közül, nagyobbrészt felcsapott haramiának, mert a rabláshoz bátorság kell. Mások elmentek Szapolyai Jankóhoz, mert ott még van némi reménységük arra nézve, hogy jussolhassanak valamit. Fösvény ember, de gazdag ember. Hátha legurul az asztaláról valami.
A kapitány pislogva hallgatta a humanista szavait – nemigen érdekelték őt a magyar urak, de még Szapolyai sem.
– Hát megyek is már – szólt egyszerre felemelkedve.
– De már azt a bolondot nem teszed, amíg nem beszéltem azzal a buta fejeddel. Reggel óta töltöm veled az időmet, és ott vagyok, ahol voltam – dörmögött sodrát veszítve a humanista. – A királyt felesleges emlegetned, felesleges keresned, felesleges itt búslakodnod felette, amikor a királynén kívül tán senki nem búsul utána. A királynak jobb dolga van, mint nekünk. A másvilágon van.
A zsoldoskapitány meggondolkozva felelt:
– Hát nem bánom… Ha valóban halott a király, akkor itt maradok Mária királyné védelmére, habár Ferenc francia király mellett jobb állomásom kínálkoznék. De hát mivel bizonyítod nekem, hogy a király, akinek szolgálatában állottam, csakugyan meghalt, és a királyné özvegy?
A humanista megfogta a zsoldoskapitány bozontos fejét, magához húzta, és úgy beszélt, hogy még a szobában lévő bútorok se értsék meg szavát:
– Mielőtt Lajos király elindult volna Mohácsra, már elhatároztatott, hogy onnan elevenen nem tér vissza. Úgy volt az, mint a népmesében, mikor az erdei nagy fák összefognak a tévedező szegény ember ellen. Bizony elpusztítják, akárhová menekülne. A királynak nem volt szabad visszatérni Budára, mert akkor csak tovább tart a háború a törökkel, amit senki nem kívánt. A királynak nem voltak jó hadai azokon a szerzeteslovagokon, zsoldosokon, idegen katonákon kívül, akik körülötte voltak a külföldi segélyből. Ezek pedig kevesen voltak ahhoz, hogy a háborút a tengernyi pogánnyal folytassák. A magyarok szívesen meghalnak a gyors verekedésben, mert meggondolatlanok… De a hosszú háborút nem állják. Mindegyiknek akad valami más dolga is a háborúzáson kívül. Eszébe jut a komája, a sógora, a felesége, aki otthon maradott; bizony otthagyja a csatát, ha az sokáig tart.162
– Elég jól verekedtek – mondta most foghegyről a zsoldoskapitány. – Habár látszott rajtuk, hogy már régen nem voltak csatában.
– Tomori?
– Arra nem lehet semmi szavam – felelt Schlick Albin.
– Hát azért kellett Tomorinak is ott maradni, mert neki voltak hadai, amelyekkel tovább folytatta volna a háborút. Talán még most is folyna valamerre a céltalan, időpocsékoló háború, ha a király vagy Tomori élne. Jobb volt nekik a föld alá menni, hogy valahogyan békesség legyen ebben a világban.
– Már annak, aki szereti a békét.
A humanista suttogva folytatta:
– Hát csak nyugodj meg, kapitány, a király elment a másvilágra: uralkodni, amint már a rákosi országgyűlésben kívánták ezt neki. Ha nem ölte le a török, voltak ott erre kiszemelt magyarok, akik a kellő percben átsegítik a királyt a másvilágra. Czettrich, aki hű komornyikként a király háta mögött állott: bizonyos hírt hozott arról, hogy a király többé nincsen az élők sorában. Tudtuk ezt mi már előre, amikor a komornyik lóháton Neszmélynél utolérte a menekülő királynét. Nem csodálkoztunk, csak igen elszomorodtunk, mint mikor egy nagy betegről azt halljuk, hogy a halál megváltotta szenvedéseitől. Beláthatatlan nyomorúság, baj, külső és belső háború lett volna abból, ha a király életben marad. Egy percig sem lett volna senkinek biztos az élete, sem vagyona. A halálával kiengesztelt mindent…
– Én ott voltam Granadában, amikor V. Károly összeesküvőket akasztatott. Akkor beszéltek ily kegyes hangon a papok – felelt a zsoldoskapitány, és kirúgta maga alól a széket, mert az udvarról a zsoldosai kiáltozását hallotta.
Hát volt is okuk a katonáknak az ujjongásra. Egy vastag faágra támaszkodó, lerongyolt, de hatalmas termetű katona bandukolt be a kapun.
– Farkas öcsém – kiáltotta el magát Schlick kapitány, és az érkező elé sietett. A két testvér megrázta egymás kezét, de nem is beszéltek egy szóval sem a viszontagságokról, amelyeken keresztülmentek, amíg a pozsonyi házig jutottak.
– Hát igazán meghalt Lajos király? – kérdezte darab idő múlva az idősebb testvér a fiatalabbat.
Farkas kapitány sokatmondólag felelt:163
– A patak vizében találták meg fulladott állapotban, de én a páncélján lyukakat láttam, amilyent a páncéltörő, háromélű dákos szokott ütni.
– Úgy látszik, a pap igazat beszélt! – dörmögött Albin kapitány.
– Az igaznál is igazabb itt minden, bátyám. Rablóvilág van itt. Csak éppen azok az emberek menekednek Pozsony felé, a királyné oltalma alá, akiknek már a szívük sem maradt meg, félnek attól, hogy egy országúti fán végzik életüket.
– Hát akkor gyerünk mi is a királyné elé, és térdepelve tegyünk neki hűségfogadalmat – szólt Albin rövid gondolkodás után.
A humanista, aki a zsoldoskapitányok beszélgetése alatt kiment az ebédlőből, hogy egy faliszekrényből kényelmesen kihallgassa a vándorkatonák bizodalmas beszélgetését, most visszatért.
– Hűséget akarunk esküdni Mária királynénak, amely esküt zsoldosok módjára meg is tartunk – szólt most az idősebbik Schlick.
A humanista kenetteljesen felelt:
– A királyné őfelsége szívesen vesz minden hűségesküt, mert nagy bánatában úgysincs más vigasztalódása.
Cogus Tamás ezzel előrement a barna falépcsőn, amely nem sokban különbözött egy jómódú polgárház lépcsőjétől. Talán csak az ételszag volt itt nagyobb, mert több emberre főztek, mint más családoknál. A kapitányok elgondolkozva lépegettek a pap után, és magukban azokon a szavakon gondolkoztak, amelyeket a királynénak mondanak majd, mert a harc mellett hódoló tisztelettel voltak a nők irányában is.
De a királyné, amint a kapitányok előtte fél térdre ereszkedtek: nem hagyta őket szóhoz jutni.
– A Schlickek? – kiáltott fel Mária. – És ha ebecskék jönnének elembe e néven: vajon nem nyújtanám ki feléjük kezemet? A vitéz Schlickek!
– Mi csak azt tettük, ami ránk volt bízva! – felelt a fiatalabb Schlick, hogy rongyosságát valamivel igazolja.
– Mindenkitől, aki a csatából eszét veszítve menekedett: azt hallottam, hogy a Schlickek az utolsó fertályóráig megállották a helyüket – folytatta a királyné. – Férfiak voltatok, és a királyért a halált is szívesen vettétek volna. Tudom, hogy nem tirajtatok múlott, hogy a csata elveszett, a király… 164
A humanista, aki a háttérben állott, most, miután a királyné hangja zokogóvá rezdült, megszólalt:
– A kapitányok azért jöttek, hogy hűségesküt tegyenek.
– Ők, akik eddig is a leghűségesebbek voltak? – kiáltotta a királyné.
Megint csak a fiatalabb Schlick felelt:
– Mi csak zsoldoskatonák vagyunk, egyszer ebben az országban fenjük a fegyvereinket, másszor a másikban. Mink a kardunkból élünk: jó dolog, ha ezt a kardot eskü erejével toljuk tokjába, vagy vonjuk ki onnan.
– Zsoldoskatonák – mondta Mária, és rajt felejtette a szemét a térdeplő férfiakon.
Vajon mi jutott eszébe, amikor ezeket a hontalan embereket nézte, a maga hazájáról és a hazájabeli férfiakról? Hol van a bátyja, Ferdinánd, hol van a ragyogó lovag, Brandenburgi őrgróf?
A kis feszület, amely Mária imazsámolyán állott, csakhamar a humanista kezében volt, a kapitányok a feszület közepére helyezték a két ujjukat, és nyugodt szóval mondták az esküt Cogus Tamás után…
A királyné a magasba emelte a szemét, és összekulcsolta a két kezét.
(1926)165
