2
2
A váratlanul elkedvetlenedett Váralji az éjszaka egy részét az elhagyott kolostor udvarán töltötte.
Szinte előre látható volt, hogy senki se mutatkozik az udvaron. Egyetlen világító remény se maradt ébren; bezárult minden ajtó, dörrent a retesz, és némaság felelt mindenfelől, mintha valami parancsolat érkezett volna a házhoz: – a lovassal nem kell törődni, bármit kérdezne, bármit tenne azon a helyen, ahová senki se hívta, senki se várta, senki se irányította, legfeljebb a hegyvidéki kovács, aki kötelességszerűleg barátságos mindenkihez, ha patkolását megdicséri. Az ilyen derék kovácsmester kezét néha egy bujdosó király, máskor csak egy siető kereskedő szorongatja. De itt az éji falevél is másfelé repült, mert nem akart közeledni az érdemtelen vendéghez.
S az egykori lovas úgy meghökkent, hogy még becsmérlő kiáltást is elfelejtett küldeni az elpusztult kedvű, parancsolatra elcsendesedett ház felé.499
(Sok viszontagságos esztendő kellett ahhoz, hogy a lovas így megjuhászkodjon? – kérdezné valaki az olvasók közül. Talán igen… Vagy talán csak éppen azért hallgatott el a lármás jövevény, mert reménytelen éj volt körülötte, ismeretlen volt minden kő, amelyre lépett, érthetetlenül ült lelkén a csend.
Vagy tán azt érezte, hogy elmúlik amúgy is a varázslat, mint egy rossz álom. Paripája visszatér, és az majd felnyerít mellette, védelmében, fogával megragadja, talpra állítja, a nyeregbe emeli, és eliramlik vele.)
– Legyünk csak türelemmel – biztatta önmagát, amikor menni kezdett.
Egy kődarabon megroggyant, de talpon maradt.
– Ó, te szerencsétlen – hallotta a kő hangját –, a szökött ló magától sohasem tér vissza, miután nem futamodtál utána, nem fékezted, mint más lovas tette volna, akár ostorral, akár bilinccsel, akár tüzes vassal.
Mendegélés közben kitért egy vele egykorú fa elől is, amely szolgálatkészen kínálkozott odvával éjjeli kvártélynak. Gallyaival esetleg örök szállásnak – gyermekkori ismerős volt, sokat segített a bezárt diákon, amikor lombjai között elrejtőzött.
A fa kedvetlenül nézett az elmenő után.
– Még tán látjuk egymást – igazolta magát a lovas, de a fa elnémult, egyetlen rezdülés nélkül lemondott arról, hogy a lovast valaha viszontlássa.
A kalimpáló öreg a folyóparton telepedett meg, amely folyónak örvényét egykor oly félelmetesnek látta, mint az ifjúkori halált.
Ám most a hegyi patak örvénye az éj szeles világításánál sem látszott riasztónak, a vadvizet mintha megkötözték volna, gyáva csendben mendegélt.
– Hol vagy, Tavaszi, akivel fejest ugrottunk az örvénylő habba, ha a partőr pipára gyújtott, és botjával a túlsó parton futamodó fiúk után integetett?
Tavaszi azonban nem jelentkezett, se a folyó habjai között, amint másfél öles mélységből ritka kavicsokat hozna fel, és a partra dobálná; de a túlparton sem hangzott többé jókedvű iramlása. Tavaszi tehát nem felelt.
– Hiszen nem is Tavaszit kerestem – mond most megszégyenülve a vár aljában Váralji, mint a botor, akit eddig azzal biztattak, hogy500 majd csak felel valahogyan a visszhang, ha régi szóval szólítja az éjszakát. – Nem is Tavaszit kerestem, hanem Őszit. Őszit, hogy elbeszélgessen velem a múlt időkről.
Az éj és árnyai tanácsot tartottak, hogy az öregember kívánságáról döntsenek. Megkérdezték tán véleményét a bástyának is, mert az közel hajolt a suttogókhoz. Gond ült az odvas fára, amelyet ugyancsak behívtak a tanácskozásba, csak a torony, amelynek harangjait annyiszor meglóbálta, megsimogatta a régi ifjú (hogy közelről megismerkedjen velük) – az áldott, sokszor felkeresett torony mozdulatlanul állott helyén. Nem avatkozott az éji gyülekezésbe, nappal volt szolgálata.
Végre egy gyufasercentésnyi fény lobbant fel az egyik bástyaoszlop mögött.
„Hát menjen Őszi, ha kedve van beszélgetni Tavaszi helyett ezzel az emberrel, akire valamikor harangjainkat, könyveinket, titkainkat bíztuk” – hallotta magában az éji tanácsot Váralji, amikor a felkáprázó világosság eltűnt.
… De Őszire is várni kellett. Valahol elaludt, vagy a megbízást nem akarta vállalni. Éjféli szaga lett az időnek, mikor az a bizonyos Őszi előkerült.
– Mit akar még itt, bácsi? Megmutattam a régi könyveket, s maga egyetlen betűt sem ismert fel fiatalkori ismerősei közül.
– Hiszen éppen azt akarom igazolni, hogy semmit se felejtettem el a történelemből, csak a betűket, mert régen nem volt szerencsém hozzájuk. Vagy a betűk lettek másformák, vagy én változtam meg… Az Ypszilonról például nem tudom, hogyan kell írni, de az embereket nem feledém, mert mégiscsak közelebb voltak hozzám, mint a betűk. Nem voltam alkalmas tudományos pályára, de sohase felejtem el például a vezérezredeseket, akik Ferenc József temetésére összegyülekeztek mindenfelől, a harcok tájairól. Harmónikásra varratták igen piros pantallójukat, mintha valamely katonaszabó ügyetlenkedett volna varrásuknál. De pontosan tenyérnyi széles aranyszalagot varrattak a nadrág szegélyére. Azt mondják: a mindenkinek parancsoló Montenuovó főudvarmester találta ki ezt az uniformist a legfőbb katonák részére, amint az öregedő Ferenc Józsefnek is ő kedveskedett a térdig érő katonaköpenyeggel, mert abban mégis könnyebben esett a sétálgatás a kertben vagy a fűtött folyosón. Akkor azonban már senki se láthatta többé, hogy milyen501 ruhába rendelte öltöztetni a holt császárt és királyt a főudvarmester a tompa fényű selyemmel bevont magas ravatalra helyezett koporsóban. A koporsó nem volt nagyobb, mint egy növésben lévő, korán elhalt fiúé – bizonyosan megkisebbedett a császár és király termete, amikor az orvosok zsebre rakták az udvari patika ama gyógyszeresüvegcséit, amelyeket az utolsó órák meghosszabbítására, megkönnyebbítésére vesznek elő. A magas ravatalhoz csak a gyertyagyújtókat engedték, de mégis volt valamely felséges, megdöbbentő, imponáló varázs a kis koporsóban, hogy az ember megtudhassa, hogy miért kellett az aranylampasszos vezéri nadrágokat olyan bőre szabni, hogy az öreg katonák még egyszer térdet hajthassanak a holt uralkodó előtt. És a régi császárság hivatalnokai is elővették ama deréktól hasított civil kabátjaikat e november végi napon, hogy felemelhessék a kabát szárnyait, amikor utolszor letérdepelnek halott uruk előtt. Azóta se látni ilyen polgári télikabátokat, zsebre dugható bársonykalapokat, de piros tábornokokat sem. A halotti menetből, a kapucinusok templománál nyomban eltűntek ők, sietve visszamentek a kopott katonaládákba, hogy alig remélt győztes hadakozás után tán még előkerüljenek. De a civil kabátok, ama régi divatú, császárságbeli szárnyas kabátok már ezt sem remélhetik. Fekete pókot űznek benne a legyek, mint az ősz végén szokták, midőn se póknak, se légynek nincs már jártányi ereje. És alkonyattal Vilmos német császár kocsija is átrobogott a dunai kanálison, által a hídon, át a zsidók városnegyedén. A császár szürke, galléros köpenyegében a kocsi belsejébe húzódik, komoran néz a novemberi estébe, nedves lámpásokba, utcák felett borongó gyászlobogókba, amelyek reggelre helyükről eltűnnek. És a német császár se gondol többé Bécsre, amint a sorompón átmegy gépkocsijával.
– Valami kocsmában ekkor este azt hallottam, hogy éppen azért felejtették el oly gyorsan az öregurat, mert nem lehetett többé változásban reménykedni, amíg ő él. Mind mérgesebb lett, az asztalt verte öklével, könnyei már a háború előtt elfogták, nem lehetett vele egy fedél alatt megmaradni. Csak magányossága növekedett… Éppen azért nem ütötte pofon senki azt az ügyefogyott inast, aki az ablakot nyitva felejtette, amikor az öregúr először köhintett, hogy meghallhassák mások is: betegség ólálkodik az öregúr vaságya, vasálma, vasegészsége körül. Hiába volt már a háziorvos igyekvése, az udvari gyógyszerész talpraugrása. Igaz, hogy orvos és gyógyszerész502 mindenütt megél a világon, de ki reménykedne az olyan patikus gyógyszerében, aki Ferenc József körül tán valamit elmulasztott, mert az öregúr rövidesen meghalt? Csak a gonosz inasra nem gondolt senki, aki ablakot nyitott a halálnak. Az ellenség a távolban álló bakák ordításán át is meghallotta, hogy az öregúr köhögése napról napra gyengül. Így mondta…
– A gyaluforgács, amely a kocsma ereszéről függött le – felelt mérgesen az éjfél utáni szél, amely valamely sarokból felsüvített.
Az öreg mesemondó erőlködött:
– Ha nem igaz, akasszanak a gyaluforgács mellé.
– Könnyebben mi sem történhetik – felelt ismét az éji szél, amelynek karjai nőttek, és a kolostor falai mellől a messzi országúton hunyorgató kocsmaház felé tologatta a hazugságba keveredett vándort. – Hazugságaiddal jó lennél kocsmacégérnek, ha akadna nyomorult kocsmáros, aki téged választana vendégmarasztalónak.
– Nem kell a kocsma. Vasorrú bába őrzi ott a tüzet, hogy senki el ne égethesse hamis passzusait – kiáltott fel a vándorló. – A hamis múltat.
– Éppen azért kell ott valaki, komám, mert őrzik a tüzet – nevetett a kaján éji szél.
De a vénember még nem engedett.
