1
1
Aki már valaha kinyújtotta kezét éjszaka a magasság, a sötét ismeretlenség felé… aki már ráfigyelt arra, hogy némely vidékeken másképpen esik az eső… aki már ült volna a fa odújában, és csak azért, hogy otthon lehessen: annak nem kell bővebben magyarázni ezt a történetet; a honvágyról beszéltek ismeretlen emberek egymás között.
Abban az időben történt, amikor minden valamirevaló kovácsműhelynél patkoltak, de bizonyos nevezetességű kovácsok kedvéért talán még került is egyet az utazó. Ám a mi hősünk, Váralji, egyenesen vette az utat az őszi ködben, mintha lovával versenyt akarna futtatni a közelgő köddel, alkonyattal. S így érkezett a hegyvidéki kovácshoz, csuromvizesen, lengő, fehér hajzattal, csaknem lesántult lóval. S itt gyorsan vasalást kért. A hegyvidéki kovács éppen munka nélkül volt, a ködben sisteregve hangzott a kalapácsütés, de a kovácsmester a gyors munkában sem nyilazta meg a gondjára bízott hátasló patáját. Sőt felelt is a Váralji kérdésére (pedig a felelet nem volt szokása).
– Merre van az út a kolostorhoz?
– Csak mindig jobb oldalra ügyelj az úton.
A ködös lovas alig fertályóra alatt elérkezett a kolostorhoz.
Álomszerűen állott a kolostor bástyája, őrködött a torony, a kapun tán ugyanazok a nagy fejű szegek, mint akár abban az időben, amikor Rákóczi Ferenc járt erre, s itt egy éjszaka megpihent bujdosásában. Az öreg Váralji kopogtatott a kapun, vén barát nyitott ajtót, s a barát szótlanul mutatta az utat a kolostor felé, ahonnan a földszinti és emeleti ablakokból ifjú arcok tekingettek, iskolás diákok hancúroztak, máshol könyveket hajigáltak, amelyek repkedtek,495 mintha galambok bukdácsolnának – talán ugyanazok a galambok, amelyek valaha a kolostor tornyát lakták –, de most itt röpködtek a vígság tanulótermeiben.
– Numa Pompilius – kiáltotta egy barátságos hang, mintha segíteni akarna a fehér könyvek felé lépegető lovasnak.
De a lovas a nyeregből leszállva se érte el az eléje lesuhajtott könyveket, az útmutatókat. Hervadt, könnyes, régi fákról jött falevelekké váltak azok, amikor a gyalogos Váralji kinyújtotta volna a kezét.
– Lubomirski – kiáltott most egy másik hang olyan magasról, ahol valaha a Lubomirskiak címere piroslott a nagy oltárkép mögött, és por, vakolat, kődarab bukott le a párkányról, amely a kolostor régi templomát körülkoszorúzta.
A gyalogos lovas csaknem letérdepelt a kolostor udvarán, hogy felismerje az elébe suhajtott, feléje dobott kődarabokat. Minden figyelmével azon volt, hogy észrevegyen valamit az alkonyi ködbe távolodó kolostorból. De a hangok mind messzebbről jöttének, a vígság diákjai már nem labdáztak galambkönyvekkel, sőt hangjuk mindinkább rekedtté lőn, mintha időközben megöregedtek volna; az idő múltával suttogásuk is elosont. Váralji szomorkodva nézett, hogy tán egy könyvecske repül még feléje, talán sikerül elkapnia. De már kő sem repült. Sőt gondtalanul elhagyott lova is eltűnt, amelyet az imént patkók a kovácsmester. Előbb zöld mezőn futamodott még a terhétől megszabadult sárga ló, majd köd borította messziségben lángolt fel patkója. Aztán végleg eltűnt a messzeségben, mint az ifjúság. Váralji felkiáltott:
– Ki tudja, hogy megtalálom-e valaha?
De azért megfordult, és most valaki útját állottá, mintha óva intené attól, hogy felesleges lépést tegyen. Szomorú fiatalember állott előtte.
– Most már csak hagyja abba a mendegélést, Váralji. Nem nagyon érdemes sokat mozogni.
– De bizony én megyek innen, ahol nem fogadnak a régi barátsággal – kiáltott fel zsörtölődve a ló nélkül maradt lovas. – Éppen azért jöttem ide, hogy örömet, vidámságot, mesemondást okozzak, és mindenki magamra hagy.
A szomorú fiatalember nem felelt, csak félrelépett az öreg útjából.
Az egykori lovag azonban most nem mozdult:
– De hát mi történt itt, hogy még csak le sem ültetnek?496
– Azt sem tudjuk, hogy miért jött – felelt a fiatalember. – Se nevét, se kívánságát nem mondotta még eddig.
Váralji akkor közelebb hajolt a fiatalemberhez, mintha valamely titkot közölne vele.
– Én az ifjúságomat keresem. Itt voltam valaha diák, és mindenkit, könyvet, folyosót, lelket ismertem itt.
– Nagyon régen lehetett az – felelt a fiatalember.
– Talán tegnap, tegnapelőtt jártam a szerzetesek cellájában. A kolostor könyvtárában. A poros folyosókon. A galambok és fiúk között. Az évszámra pontosan nem emlékezem, de akkoriban minden másként volt itt. Szívesen, kedvesen, szendergéséből mosollyal ébredve beszélt még az a vén pap is, aki itt szokott üldögélni az udvarra nyújtózkodó nagy fa alatt. Mindig itt ült, és alig várta, hogy valakinek beszélhessen az egészséges, hosszú életről és az ezzel együtt járó várakozásokról. Ő mindig türelmesen várt, és ezért szerette dicsérni a csendet, a nyugalmat. A kolostor látogatói hosszú mesemondásokat hallhattak a kedves, vén paptól, aki valamiképpen úgy kezdte mondanivalóit, mintha Rákóczi Ferenc óta üldögélne itt, s azóta mindig várt, harag nélkül, türelmetlenséget nem ismerve, elmondogatva a mindennapi imádságokat azok helyett is, akik nem tudnak imádkozni. És a történeteit egy nap alatt sohase fejezte be, mert azt vélte jobbnak, ha marad valami holnapra is. Mikor én hallgattam mesemondását, akkor éppen Ferenc Józsefhez érkezett volna, aki ugyancsak járt ebben a kolostorban.
A szomorú fiatalember felelt:
– Nem tudok róla, se az öreg papról, se Ferenc Józsefről, pedig eleget járom a könyvtárat. Hiszen keresném én is a múlt időket a könyvekben, ha a múlt idő valahogy megmutatkozna a maga valóságában. Idegenek jártak erre, akik a könyveket, világosságokat, tán még a régi szentképeinket is elvitték. Rákócziról a kolostor egyetlen könyve se beszél. Első Ferenc Józsefről nem hallottunk. A bőrbe vagy aranypirosba kötött könyveinket elvitték nyomban az idegenek. Jöttek szuronnyal és mezítláb, és minden könyvünket megpróbálták, mielőtt ledobták volna a könyveket az emeletről: vajon mit is rejteget belsőjében a nehéz könyv. Aranyat vagy bakancsot? Csak a legrongyosabbakat hagyták itt, amelyek most már céltalanul várják a könyvkötőt.
– Igen – kiáltott fel hirtelen az éltes Váralji. – A legrongyosabb497 könyvekben kell keresni a titkok után, mert az igazi, mindentudó könyveket sohasem merték aranyosra kötni a titkok őrizői. Azokat a könyveket, amelyekben a vérrel írott feljegyzések foglaltatnak, a sarokba, pókhálók és feledés árnyékába helyezték, hogy kandi, cifraság után egerésző szem eltévedjen felettük. Hová lettek ezek a könyvek, amelyek mellett elsuhant az ifjúkor, hogy a megbölcsült öregség hajladozzon majd könnyes szemmel a könyvek után?
A fiatalember csak tovább is megmaradt a szomorúság jeltelenségében. Mindinkább lehorgasztotta a fejét, miközben az öregember szinte lelkendezve folytatta kérdezősködését – mintha egy pillanatra megtalálta volna önmagát, tegnapról, tegnapelőttről, esetlen negyvenesztendő előttről. És most azt képzelte, hogy csak kartávolságnyira van tőle mindaz, amit itt felejtett. Ezért szinte érdeklődővé lett, amikor a fiatalemberbe a maga kedvét, vállalkozási hajlamát, ambícióját próbálta átönteni.
– Nem szabad a fal felé fordulni, hogy örökre elaludjon a fáradt ember. Éppen akkor kell a legderültebben érezni, amikor már az utolsó álom kerülgetné a vándorlót. Úgy nézem: nemsokára valami hóesés lesz, tehát sietni kell. Gyerünk már, hogy itt ne találjon a tél. Gyerünk már, hogy ott lehessünk, amikor újra a kalamárisba mártják tollúkat az új történelem íródeákjai.
– Szegények vagyunk, alig élünk meg magunk is, nem bizonyos, hogy tintánk van még a kalamárisunkban, amelyekből a régi történeteket jegyezgették az emlékezők – felelt a szomorú fiatalember, de azért engedett az öreg rábeszélésének. S ezalatt felfelé mendegéltek a kolostor lépcsőjén, ahol a honvágyó öreg azt vette észre, hogy alig tájékozódhatna e helyen a kísérő nélkül.
– Pedig jóformán semmi sem változott itt – dörmögte önmagában bátorításul. – Csak éppen az erdélyi pintyőkéket nem látni, nem hallani, amint ősz végével fészket keresnek télire a régi szobrok üregeiben.
S Váralji megpróbálgatta csizmájával a lépcsőket, mielőtt rájuk bízta volna magát.
A fiatal könyvtáros már a rongyos, régi könyvek birodalmában volt, míg a váratlan vendég csodálkozott, hogy nem szól hozzá a lépcső karfája, akármint szorongatja. Nem szólnak a küszöbök, se a falak, amelyeknek hátát támasztja. És barátságtalanul hallgatnak a498 rongyos könyvek is a zugokban, asztalokon, mintha nem ezt a látogatót várták volna.
– Igaz, este, ködben sohasem jártam erre – mond Váralji, megriadva e fagyasztó barátságtalanságtól. – Nem tudom, hogy mit gondoljak magamról, elmúlt világomról?
És meggondolkozva utasította vissza az ülőhelyet a régi könyvek között. Kábult vagyok – dörmögte. – Nem érdemlem meg, hogy szót váltsanak velem. Nem szabad kezet fognom se betűvel, se emberrel – szólt bocsánatkérőleg.
Valamely igen sötét gondolatot látott tán a szomorú fiatalember szemében vagy a könyvek, a hűtlenül itt hagyott könyvek betűiben? Azt gondolta tán, hogy nyomban megragadják és végeznek vele hűtlenségéért? Betűk és szemek?
– A mécsesre vigyázzunk, fiam – mond a meggyávult öreg, amikor a fiatalember felvette a lángot, és elindult vissza a lépcsőkön, lefelé, hátra sem nézve, mintha nagyon megbánta volna, hogy a lármázó emberrel szóba állott. Az nagyot lélegzett, amikor a holdvilágot megpillantotta, a mécses pedig valamerre eltűnt, mintha elszokott volna a tisztességes élettől lovát és bátorságát vesztett emberünk …
