1
1
Zsanét gyaloghintón járta be azokat a helyeket, ahol akkor fordult meg életében, amikor boldogtalan, szegény asszony volt, az életnek csak a bajait ismerte, és ha „kinézett magának” a kalendáriumból egy szép hónapot, nem tudta kellően élvezni azt, mert nem volt hozzá a legkifogástalanabb ruhája, mindig hiányzott valami a toalett tökéletességéből, egy gumi harisnyakötő, amely ne legyen se új, se régi, ne szorítson, de mégis megmutassa a lábikra kellő formáit, midőn Zsanét azt térde alatt elhelyezte; mert tisztességes asszony módjára mindig térden alul viselte a harisnyakötőt. De most, amikor leányát férjhez adta, fia egy jó leányt feleségül vett, Zsanét a gyermekeit boldognak látta, hogy eltűnhetett darab időre az életükből, miután anyáskodó gondjaival annyi ideig terhükre volt (saját szavai szerint), Zsanét gyaloghintóba ült, és bejárta fiatal korának emlékezetes helyeit. Az Andrássy úti ház, amelyhez bizonyos örökségi viszonylatok folytán jutott, akkor is jövedelmezett, ha Zsanét valamely öregasszonyos, külföldi fürdőhelyen töltötte idejét. De mégis inkább Pesten szeretett lenni, azaz inkább Budán, egy tiszta, polgári házban, bérelt lakásban, ahonnan gyaloghintón vitette magát azokra a helyekre, amelyekre elmúlt életéből emlékezett.
… A két szolga, aki a gyaloghintót vállán vitte, 1930-ban meglehetős feltűnést keltett megjelenésével például a Múzeum-kertben, ahol egy októberi délben megjelent, és a szokatlan gyaloghintó két oldalán pipázgatással töltötte az időt, amíg Zsanét a hintóból kiszállva, Kisfaludy Károly szobrához ment. Sajnos, nem volt személyes összeköttetése sohasem a boldogtalan költők boldogtalanságában laboráló úriemberrel, aki valamikor katonatiszt volt, de a szobor környékén sokszor lehetett látni Zsanétot rövid szoknyában és egyszerű, kék kalapban, amikor a tanítóképző intézetből e helyre jött könyveivel, és itt Kultsár úrral, a regényíróval találkozott. Kultsárról565 ugyan azt mondták, hogy hosszú meggyfa szárból pipázott mindenféle isten háta mögötti, kis vendéglőkben, ahol később olyan lett az arca, mint az ecetfa dércsípett virága, de Kultsár itt lengedezett, ágált, merengett, és ő vette az első derékövet Zsanétnak, mert Horatiusban így olvasta.
Istenkém, vajon milyen lett volna sorsom, ha Kultsárhoz feleségül megyek? – gondolta magában Zsanét Kisfaludy Károly szobra körül, a déli órákban, egy napon.
… A gyaloghintósok vénasszonyok havában, szépséges októberben, azt a parancsot kapták, hogy az Üllői út végén lévő Népligetbe vigyék az úri közlekedési alkotmányt. Zsanét a gyaloghintó csipkézett, fodrozott, kényesen lila színű függönykéi mögül végignézte az Üllői utat, ahol valamikor annyi hónapos szoba volt kiadó, és minden lakásban nagy reményű fiatalember tervezte jövendőjét. Tiszta, ártatlan arcú ifjak, akik az életnek még csak a reménységeit ismerték, de csalódásait kevésbé. A Népligetben csak kivételesen lehetett látni magános, öngyilkossági gondolatokkal foglalkozó szélhámost (mert csak azok fenyegetődztek öngyilkossággal), a legtöbben párosával sétáltak a tiszta, tágas, üde kerti utakon, ahol tündöklő felhők szálltak a láthatáron, miután pesti házak már erre nem rontották a levegőt. Barnay Gedeon, ugyancsak egy regényhős, mondogatta el Zsanétnak, ezeken az utakon sétálgatva, mindazokat a titokzatos dolgokat, amelyeket az életről és szerelemről gondolt magában. A Népliget ugyancsak gyarapította Zsanét emlékkönyvét, amelyet szívében hordozott. Barnay rajongva a távolba mutatott, és szép, gördülékeny hangon ecsetelte előtte azokat a lehetőségeket, amelyek akkor következnének be, ha együtt elszöknének. Kisvárdára akarta Zsanétot szöktetni, miután az idősebb Barnay ott a dohánybeváltó hivatal főnöke volt.
– Vajon hogyan alakult volna életem, ha Barnayra hallgatok? – kérdezte magában Zsanét.
De Barnay mást szöktetett Kisvárdára, és nászútjáról képes levelezőlapot küldött Zsanétnak, hogy „megpukkadjon”. B. később valóban a fináncságnál helyezkedett el.
… A gyaloghintó elment a Népligetből, miután Zsanét még most is néhány könnycseppet érzett a szempilláin – az ember sohase tudja elfelejteni végleg régi, igaz szerelmeit –, a gyaloghintó elment Óbudára, a Tomasek-féle cukrászdába, amely helyhez ugyancsak566 emlékek fűzték Zsanétot. Ez olyan cukrászda volt, hogy egyetlen asztalláb se volt elrejtve a publikum elől, ugyanezért a cukrászkisasszony mindig látta, hogy mi történik az asztal alatt. Ebbe a sok látnivalóba elhervadt a cukrászkisasszony, de olyan tisztességes formában, mint egy asztalfiókban felejtett női fotográfia, amely felett messziről hangzanak csak a dongók döngései. Itt hajdanában Rezeda Kázmér „csapta a szelet” Zsanétnak, és úgy ismerte a cukrászda különlegességeit, mintha szabad idejében a cukrászkonyhán segédkezett volna. De nem, Rezeda Kázmér csak a találkozóra kitűzött órákat töltötte el pontosan, mindig pontosan, hogy néha egy óráig is kellett várakoznia Zsanétra. – Tudok egy kiskorcsmát a közelben – mond Rezeda úr, és elvitte Zsanétot a Duna-part gyepes dombjaira, ahol kecskét őriztek, vagy segítettek nézni a folyamban úszó holttesteket azoknak, akiknek az óbudai parton ez a tennivalójuk. – Így jár mindenki, aki csalfa – mond sötéten Rezeda úr, mikor egy vízbe fojtott macskakölyök vetődött a partra.
– Vajon mi lett volna belőlem, ha megmaradok Rezeda K. Kázmér mellett? – kérdezte Zsanét, amikor itt a kőkockákon üldögélve visszaidézte magában a féltékeny, hóbortos Rezedát, aki a találkozásra kitűzött napokon már reggeli nyitáskor beült a borbélyához, elolvasta az összes újságokat, végignézte a kerület összes notabilitásainak borotválását, tanácsot adott a hajat nyíratóknak, udvarolt a borbély feleségének, mert délután öt óráig, amikor találkozója volt a cukrászdában: valahogy agyon kellett ütni az időt.
De Zsanét mégis megsiratta a fellengős fiatalembert, aki mindig hűségről, kitartásról prédikált, olyan meggyőződéssel, mintha mázsás bolti mérlegeket emelgetne. Mit akarhatott az annyiszor emlegetett „kitartással”? Talán az esőre akart kitartani – gondolta Zsanét később, mikor okosabb lett.
