3
3
Sokáig utazgatott Zsanét gyaloghintójában, mert hiszen (vagyoni viszonyainál s megrendült egészségénél fogva) ráért az utazgatásra, amíg a vízivárosi temetőben megtalálta egyik életben maradt szerelmét.
Ez a vízivárosi temető, ahol többnyire tiszteletben megöregedett, vén katonatisztek nyugodtak érdemrendeik, sisakos emlékköveik, vaskeresztjeik alatt: hajdanában ugyancsak kedves találkahelye volt a szerelmeseknek, akik dolgaikat nem akarták szellőztetni, mint a modern nők kurta pendelyeiket, hanem legfeljebb holt katonatisztek lovagiasságára bízták titkaikat.
Itt állott Nagybotos Viola (mint akár a század első évtizedében), Gyulai gróf egykori várparancsnok emlékkövéhez támaszkodva, és gyermekek voltak körülötte, akiket katonás játékokra tanított.
Három fiúcska és ugyanannyi leányka, mint az orgonasíp sorakozott Nagybotos vezényszavára, és Zsanét gyaloghintójából kiszállva, egy vértestiszt síremléke mögé rejtőzködve jól megfigyelhette az egykori gavallér nevelési módszerét. Nagybotos talán ugyanabban a Ferenc József-rokkban volt, amelyen érdemrend-szalagocskáját viselte (amely érdemrend története egykor Zsanétot szívestől, lelkestől megnyerte hívének), csak egykori híres, vöröslő barkói és angolkék szemei fakultak meg az elmúlt idő folyamán.570
– Ezek mind a maga gyermekei? – kérdezte Zsanét előlépve, és a gyermekeket megsimogatta.
– A rongyosabbak valóban az én gyermekeim – felelt Nagybotos, akinek annyi köze volt a katonasághoz, hogy a hadi levéltárban írnok volt. – A többi gyermek a szomszédaimé, akiket szabad időmben nevelgetek.
Zsanét nem lett volna a mi szívbeli barátnőnk, ha különbséget tett volna a gyermekek között. Egyforma szeretettel kérdezte ki Nagybotos és a szomszédok gyermekeit. Keblére vonta őket, és a temető lombjavesztett fűzfái alatt a napsugárt játszotta a gyermekekkel.
– Ki hitte volna? – kérdezte néha lelkendezve, mikor a játékban szünetet tartott, és az idejétmúlt Nagybotosra pillantott, mintha nem hinne szemeinek.
Nagybotos érzéketlenül állt, mert hiszen ha érzett is volna valamit a régi szenvedélyből: azt is kötelességének tartotta volna eltitkolni, itt, a becsületes férfiak temetőjében.
– Ennek a sok gyereknek az a története – mondta Nagybotos –, hogy él egy öcsém Amerikában, aki csak akkor küld némi segítséget a tengerentúlról, ha mindig új gyermekről számolok be neki. A gyermekeket, amint a katonai gyakorlatokat megtanulták: majd lefotografáljuk, és a fényképet elküldjük az öcsémnek. Hadd lássa, mennyivel szaporodott a Nagybotos állomány. Csak az a baj, hogy évenként nem születhetik több egy gyermeknél.
Zsanét engedelmet kért, hogy megzavarta Nagybotost a nevelésben, és gyaloghintójában visszavitette magát a városba.
Mondják, hogy cipő nélkül érkezett haza, mert finom, dámás cipőjét ott felejtette az egyik kisleánynál, aki mezítláb gyakorlatozott a vízivárosi temetőben. És nem is volt bizonyos arról, hogy Nagybotos igazi gyermekét ajándékozta meg a rendkívüli cipővel.
(1930)571
