1
1
A váci államfogház lakói között apáról fiúra szállott az a babona, amely szerint, ha Kertesi, a vörös sündisznócskához hasonlatos másodkulcsár holtemberrel álmodott: rendesen valamely kellemetlenség következett be aznapon a fogház megszokott életmódjában. Hitelező jelentette a látogatását, vagy a „minisztériumból” jött valami „nagykutya”, aki a dolgokba belekapcáskodott.
Ha Kertesi fehér lepedőben álmodta a holt embert: akkor meg pláne a nyakunkon volt a veszedelem.
Ilyen napon bizonyos volt a hideg időjárás, a veszekedés, a betegség, és a fogdából kétszerkettő-bizonyossággal paszulyt küldtek ebédre az abonnenseknek. Jó szerencse, ha ilyen napon senki se akasztotta fel magát szerelmi nyavalyából, elhagyottságból, bánatból, szabadságvágyból valamely félreeső kamrában, aminthogy egy pánszláv néptanító egyszer megcselekedte, aki addig izgatott a magyar állam ellen, amíg két esztendőre leültették Vácott. S emellett szerelmes volt a jámbor, és szerelmese nem tudott írni.
…Azon a napon, mikor karácsony felé járt már az idő, és a szobákban (a „cellákban”) a vaskályha lángjai mindenféle ismerős és ismeretlen figurákat rajzolnak a falra, azon a napon Kertesi megborotválkozott, és ugyanezért kissé megfehéredett arccal jelentette, hogy az elmúlt éjszaka tetszhalottal álmodott. Egy holtember jött be a szobájába, pipára gyújtott, és beszélt hozzá, de persze elfelejtette a trotli, hogy mit beszélt a holtember. Hiába volt a palatábla és a kréta Kertesi keze ügyébe készítve éjszakára (a lutriszámok feljegyzése végett is), a másodkulcsár semmit nem jegyzett meg abból, amit a tetszhalott mondott.
– Habár nem hiszek a babonákban, magam is kíváncsi vagyok a fejleményekre – mondta a délelőtti séta közben Szemere Miklós,572 akit három napra küldtek Vácra, de persze olyan poggyásszal érkezett, mintha Indiába utazott volna.
Rohonczy Gedeon, aki a kerti séta egyórás idejét arra használta fel, hogy testgyakorlat szempontjából mindennap felmászott a földszintes épület háztetejére, a kémény mellől kukorékolt:
– Itt szállt ki a füsttel együtt a kulcsár tetszhalottja.
A „szép” Hadik Sándor gróf, aki nem szeretett a világon semmit: a szokott életundorral álldogált az ecetfa alatt, mint általában két hétig mindig, amíg „fürdővendég” volt a váci m. kir. államfogházban.
– Nem bánnám, ha néhanapján álmodnék én is – mondta, és másnapig megint nem szólt.
Rezeda Kázmér, a fentebb említett urak barátja, aki úgy „rendezte” a dolgát, hogy maga is abban az időben tölthesse ki kéthavi fogházbüntetését a Duna-parti városkában, mikor előkelő ismerősei, miután véleménye szerint jó társaságban majd könnyebben múlnak a börtönnapok, Rezeda mint érzelmes fiatalember elgondolkodott a tetszhalott dolgán, mert ugyancsak véleménye szerint, ha már meg kell halni (persze, könnyedén és mosolyogva egy elhibázott szerelem miatt), alaposan, visszavonhatatlanul haljon meg az ember.
– Az ördögbe! Nem lehet úriemberhez méltó foglalkozás: kísértetnek lenni a váci államfogházban! – szólt babonásán, és hideglelősen gondolt arra, hogy esetleg az ő sorsában volna megírva, hogy kék börtönőri kabátban és fehér lepedőben sétálgasson éjfélkor az udvaron. (Rezeda úr ez idő tájt kövér volt, mint Néró, öregnek érezte magát, mint Wilde Oscar, szentimentális volt, mint egy vénasszony hamis kontya.)
