3
3
– Meg kell engednie, hogy a hölgy a fogház igazgatója előtt úgy szerepeljen, mint unokahúga, rokona, várva várt atyafija, mert másként nem kap engedélyt a látogatás megtevéséhez – mond Kokes Mili, mielőtt a pártit összehozta volna Rezeda úr és az ismeretlen hölgy között.
– Nem bánom, ha a nagymamámnak mondja magát – felelt Rezeda úr, mert ugyan mit meg nem tenne egy államfogoly az ismeretlen hölgy kedvéért, aki már akkor is figyelmére méltatta őt, amikor a váci állomásról bekocsizott?
És a kalandos hölgy (szürke esőköpenyben és vörösbarna fátyol alatt) valóban megérkezett egy délután.
– Ön bizonyosan egy kecskepásztornét várt a hegyek közül, aki a lovagregények révén rajong a váci államfogház szenvedő lovagjaiért, pedig én csak egyszerű asszony vagyok, akinek nincs más kívánsága, mint úriemberrel társalogni, csevegni, az időt eltölteni, kellemetesen, mint mondani szokták! – szólt a hölgy. – Ugyanezért ne is kérdezze nevemet, társadalmi rangomat. Nevezzen Ypszilonnénak.575 Nem akarok lenni más, mint az ön Ypszilon betűje. Ypszilon az államfogoly szó végén.
S az államfogoly lelkendezve felelt:
– Kedves Ypszilon nagysád, úgy fogom önt tekinteni, mint börtönéjszakámnak csillagsugarát, aki véletlenül a szegény fogolyra pillantott, amikor az éppen megátkozni akarta sorsát, amely a legnyomorultabb helyzetbe sodorta. Tudja ön, mi az, börtönben ülni? De most már hagyjuk a kínt, keservet, bűnbánatot.
– Ne tettesse magát – szólott Ypszilon kisasszony, mielőtt az államfogoly lélegzetet vehetett volna. – Maga bizonyosan a legrosszabbat gondolja felőlem, midőn itt ülök a társalgóban, és szavait hallgatom.
– Én még eddig nem gondoltam semmit, mélyen tisztelt úrnőm, mint csak annyit, hogy egy kimondhatatlan helyzetben váratlanul segítséget találok önben. Jól tudom, hogy meghalni végül is egyedül kell minden embernek, ha végórája elkövetkezik; de addig is és mindig egyedül lenni ezen a nagyvilágon, senkivel egy őszinte szót se váltani, a börtönt, a tehetetlenséget, az elhagyottságot érezni folyton magam körül? Nem, asszonyom, ezt már nem bírtam volna tovább, s ezért üdvözöltem önt olyan örömmel, amilyent megérdemel! – felelt még mindig lelkesen Rezeda úr, mert úgy érezte, hogyha a legszínesebb keleti szőnyeget terítené a hölgy elé, az se volna elegendő arra nézve, hogy hódolatát kellően kifejezze.
– Ne tettesse magát – ismételte váci konoksággal a hölgy. – Én úgyse hiszek el minden szót, akárhogy erőlködik.
– Nem is kell, hogy elhiggye mindazt, amit mondok, csak azt engedje meg, hogy figyelmeztessem, hogy néha, véletlenül igazat is szoktak beszélni a férfiak, akik amúgy is olyan egyedül vannak, mikor ötvenedik életévüket betöltötték, mintha máris magányos sírjaikban feküdnének. Én már elmúltam ötvenkét esztendős vagy talán hatvankettő is, ugyanezért távol vagyok a kor divatos eszméitől, meghidegedett, kiüresedett körülöttem a világ. Még ha szabadlábon volnék: se találnék minden bokorban emberre, aki megértene engem, akivel még beszélni, együtt gondolkozni, együtt érezni tudnék. Ritkák már az öreg pajtások, akikkel együtt hevültem. Ritkák már a kerek asztal lovagjai, akik még látták Artúr királyt hollóvá változni. Ritka már a nóta, amely arra tanítana, hány csillagból van a Göncöl szekere, és még ritkább a kislány, aki még számon tartaná,576 hogyan melegítse meg a lelkünket egy-két szavával. Egyedül kell lenni a korcsmában, a börtönben, a sírveremben is ezentúl. Azért köszönöm, hogy meglátogatott.
Az ismeretlen hölgy talán félig sem értette azokat a szavakat, melyek a börtönlakó szájára tódultak, de nem estek rosszul neki a szavak, mert folyamatosan voltak elmondva. A hölgy rövid gondolkozás után ezt a kérdést tette fel:
– Hisz ön a másvilágban?
– Hiszek. De csak azóta, mióta nincs már semmi reménységem ahhoz, hogy ezen a földön még valóban boldoggá lehessek. Bizonyos idő óta, mióta életem elhervadása bebizonyosodott: minden szomorú órámat egy más világi számlára írom, amely odaát majd mint behajtandó követelés fog szerepelni. Ha ez a tartozás nem volna, amellyel a másvilág tartozik: alig hinném, hogy bírnám tovább hitetlenül vinni életemet – felelt Rezeda úr.
Ypszilon kisasszony megint csak úgy viselkedett, mintha nem sok jelentőséget tulajdonítana Rezeda úr szavainak. Gyorsan újabb kérdést adott fel:
– Hisz ön a nőkben?
– Hiszek. A nő az emberiség magjának virága, aki mindig felfelé, a napocska felé emeli a fejét. Nő nélkül olyan volna az életünk, mintha kopár, terméketlen sziklafalak között töltenénk napjainkat, ahol még a kecske se találná meg a maga rágnivalóját. A nők ellepik életünk kertjeit, és a leggonoszabb férfit is olyan gondolatokra nevelik, amely gondolatok nők nélkül nem jöhettek volna létre.
Ypszilon kisasszony nem nyilatkozott, hogy meg volt-e elégedve az államfogoly feleletével. Úgy látszik, a jeles vagy elégtelen osztályzatot majd később írja jegyzőkönyvecskéjébe. Most csak a „pauzát” várta Rezeda úr feleletében, hogy feladhassa a harmadik kérdést:
– Hisz ön a „perpetuum mobilében”?
Rezeda úr éppen felelni akart; a fogházélet úgy megviselte, hogy tán még ekkor sem vette volna észre a játékot, amelyet az ismeretlen hölgy vele űzött… Felelni akart, mert bár a legöregebb embernek érezte magát az országban, még nem jött rá, hogy az ismeretlen hölgy olyan kérdéseket intéz hozzá, amilyen kérdéseket fel lehet adni mindenkinek, akivel utcán, vonaton, gőzhajón vagy omnibuszkocsin megismerkednek a hölgyek. Így természetesen azt sem vette577 észre, hogy az ismeretlen hölgy nem is nagyon vár feleletet kérdéseire, amelyekkel csupán műveltségét akarja bebizonyítani, mint ez már az ismeretlen nők régi szokása Pesten, Pest környékén, de tán távolabbi országrészekben is, ahol nők és férfiak véletlenül megismerkednek.
Az államfogház látogatónője azonban ekkor a faliórára pillantott, amely falióra a társalgóban kifent bajuszszárakkal végezte a maga tennivalóját. A hölgy felkiáltott:
– A kiskését! Mindjárt letelik a látogatási óra, és én még mindig nem próbáltam meg kegyeden a hálóinget, amelynek próbája végett idejöttem.
Az államfogház hölgye tehát gyorsan letette vörösbarna fátyolát (vele kalapját), amikor egy elég kedves női arc tűnt elő, amilyen a vidéki kasszírnők arca szokott lenni, amelyek szépségtapasszal vannak ellátva, frufruval és huncutkával környékezve, és általában a kucséberkosarak dobozain látható hölgyek képmásait példázzák.
Ugyancsak levetette esőköpenyegét, amelyet a Vác és Budapest között utazgató hölgyek akkor is viselnek, amikor nem áll esősre az időjárás, ellenben a megjelenés eleganciáját jelenti az utazóköpeny, amilyenben megmutatkozhatik akár egy vidéki bárónő, akár egy polgárnő. Ezek a női utazóköpenyek tulajdonképpen semmit se mondanak, mert ezerszámra gyártják őket, és legfeljebb a perpetuum mobiléről adnak fel kérdést.
A köpenyeg alatt azon idők divatjának előírása szerint fehér selyemblúz és kockás, barna, bokáig érő, úgynevezett „trotőr” posztószoknya volt. A bőrövnek, amely a hölgy derekát karcsúsította, pipacspiros színe volt, és ez mindenféle földi gondolatokra ingerelte Rezeda Kázmért, a büntetését töltő államfoglyot. E pipacsvörös öv nélkül talán még mindig a hölgy kérdéseit várná a börtönben hervadásba indult férfi is, pedig a hölgynek több kérdése nem volt, több kérdése nem állott rendelkezésére, amellyel a férfiak érdeklődését felkölthetné. Akit három kérdésével az utcán, vonaton, gőzhajón vagy omnibuszon nem lepett meg kellőképpen, ott már hiábavaló volt nyújtani a futó ismeretséget. A hölgy szégyenkezve szállhatott le a gyorskocsiról. – De Rezeda úr megfogadta a hölgy tanácsát, és nem tettette magát tovább.578
