1
1
A házasság, a szerelem, a nőkkel való foglalkozás nem gyönge szívű férfiaknak való, mert szívgyengeségükre nézve ártalmasabb hatásúak a női ismeretségek, kalandok és az ezek folytán keletkező éjjeli álmok, nappali ábrándok: még az előrehaladott életkornál is – mond Himeny, akinek az volt a szándéka Újlakon, a Duna-parti sétányon, Óbudán, a mézeskalácsszínű Flórián téren és azt környékező, hallgatag utcácskákban, hogy azokat a vőlegényeket, akik gyengeszívűségüknél sorra hajlamosak a halálra: elválasztja a menyasszonyaiktól, mielőtt a baj bekövetkezne.
Himeny, ez a középkorú úriember azt vélte, hogy valamely hivatás folytán pottyant éppen a harmadik kerületbe (a főváros egyetlen kerületébe, ahol még igen komolyan veszik a házasságot; a szerelem éppen olyan élmény, mint a születés vagy a halál, és soha sincs vége a női nemmel való foglalkozásnak, mint más fővárosi kerületekben, ahol a nőket nemegyszer az ócskások piacára küldik, piros szoknyáikat a padlásra teszik a régi kalapok mellé), Himeny azt vélte, hogy a hazának tesz valami szolgálatot, ha a vőlegények és menyasszonyok egymáshoz való illőségére felügyel. – Feketét a feketével, szőkét a szőkével, kutyaharapást a szőrével… – mondogatta, mikor beleavatkozott a készülő házasságokba, sőt a titkos jegyességekbe is.
Himeny persze azelőtt elemi iskolai tanító volt, amíg ráeszmélt, hogy a felnőtteknek nagyobb szükségük van a beavatkozásra, mint a gyermekeknek. – És e ráeszmélés után többé nem az óbudai gyermekeket szólongatta meg, hogy azoknak iskolai előhaladásáról informálódjon, hanem gyanúba vett felnőtteket, ifjakat és kisasszonyokat állítgatott meg a tűzoltólaktanya körül, ahol az egykori kéményseprők piros sapkát tettek a fejükre, amerre minden óbudainak el kellett menni, ha a templomba vagy a temetőbe vitt útja.
– Mondd, leányom, hogy állunk a szerelemmel? – kérdezte a kisasszonyokat,527 mielőtt azok a kacskaringós, rejtelmes utcákba befordultak volna, eltűntek düledező kapuk megett, zöldségeskertek közepén ábrándozó házikókba, ahová a mérges házőrző kutya vagy a minden udvaron feltalálható Vénasszony miatt amúgy se követhette őket senki. (A kísértő a kert nagy fejű káposztáitól hiába kérdezte volna, hova vitte az eltűnt kisasszony bokáját, amely karcsúbb volt minden rózsakarónál; a pókhálós ablak mögött az imént látott szemlámpásokat valamely ládába zárták, hogy ne égjen hiába olajuk a néma házban.)
– Talán csak nem a szerelem miatt költözködöl el a városból? – szólította meg Himeny azokat a fiatalembereket, akik a hajógyári állomáson a békásmegyeri vicinálisra várakoztak, és szomorúnak látszottak, mintha egy életreménységükkel szegényebbek lettek volna, miután Óbudáról száműzték magukat.
Miután ezen a tájon minden házban saját szüretelésű borát mérte a házigazda, amíg a tavalyiból tartott: Himenynek nem volt nehéz egy megfelelő zugolyba szorítani a bús fiatalembert, amíg az megnevezte az illetőt, aki elviselhetetlenné teszi számára, hogy társadalmi életet éljen, a helybeli tánciskolának és dalárdának tovább is „rendes tagja” maradhasson, az életnek csak a reményteljes jóslataira figyeljen.
– Jobb is, fiam, hogy igyekszel megszabadulni a szerelemtől, amely előbb-utóbb szerencsétlenséget hozna rád. Gyenge szívű legény vagy te ahhoz, hogy akkor is rendben tarthassad az illetőt, mikor az öregek már nem lesznek, akik természetszerűleg mindig azon igyekeznek, hogy a fiatalokat összeszoktassák.
(Az „öregek” alatt titkon mindig önmagát gondolta Himeny, mert nemcsak a lappangó szerelmek rejtettségeibe, de a nyílt verekedésekkel egybekötött házasságokba is szeretett beavatkozni.)
A fiatalemberek Himeny beleegyezésével elmentek tehát Békásmegyerre, Szentendrére vagy Kalászra felejteni, ahová a gyenge szívű szerelmesek járnak. Az illető (a kisasszony) mezítláb öntözte palántáit, pihentette harisnyáját, cipőjét, tűzkacsintását, amíg Himeny a környéken járt; nem lehetett újabb vállalkozásba kezdeni, amíg Himeny bele nem egyezett a dologba.
… Miután Óbuda ama városkák közé tartozott, ahol mindenkinek akad társasága ahhoz, hogy a Duna-ágban egy úszó fatönköt vagy egy vízhordta, ócska szalmakalapot órákig elnézegessen, a fadarab528 és a kalap sorsáról gondolkozzon: Himeny tennivalóinak is voltak megfigyelői, akik akár barátságosan, akár ellenségesen szemlélték az egykori néptanítót, amint az cúgos cipőiben járt-kelt a Mókus utcában vagy a Rozmaring utcában, a gyenge szívű férfiak megmentése érdekében. Régi, fekete ruhája volt, mint az öreg plébánosok körül szolgáló egyházfiaknak, de ruházatát mindennap kefélte. Nem jövedelmezett neki állása, mert végeredményben senki se hálás azért, ha ifjú nők hínárkarjai, a malternél erősebb tapadásai, csermelyként csörgedező csókjai, halálos ígéretei közül kimentették. Nem jövedelmezett neki állása már csak azért sem, mert a legtöbb gyenge szívű férfi képtelen elhinni, hogy a női lábak a táncon, a templomjáráson kívül a rúgásra is teremtettek, különösen a hátrafelé rúgásra, amely körülbelül térdkalácson éri a gyanútlan férfit, hogy az nem is tudja először mire vélni a dolgot. A legtöbb gyenge szívű férfi azt hiszi, hogy a leánykák vagy legalábbis hozzátartozóik értenek a babonás cselekedetekhez, az átkokhoz, a boszorkánynyomásokhoz, a bornak epévé való változtatásához, a kedvek elkopásához, ha az ígéretekben megcsalatkoznak. Hány férfit tettek már szerencsétlenné az elhagyott nők? – Himeny a sekrestyés fekete ruhájában máris balvégzetnek látszott, amikor a gyenge szívű embereket rábeszélte arra, hogy ne adják át magukat a szerelem gyönyöreinek. És Himeny sántított, mint egy lábát vesztett, fejét és nyakát reszkettette, mint egy nyavalyatörős, köhögött, hogy visszhangzott az őszi sikátor, tántorgott, ténfergett, bukdácsolt, könnyeit folyatta, hangját csuklatta, szívét kapdosta, levegőért fuldoklott, sőt végigvágódott a földön is, amikor szemléltető példával akarta bemutatni, milyen sors vár azokra a gyenge szívű férfiakra, akik nem tudnak ellenállni a női csáboknak, és végül a szerelem nyomorékjai lesznek. Néha fekete kendőt kötött a fél szemére, és azt hazudta, hogy egy nő miatt vesztette el szeme világát. Máskor megállott ablakuk alatt, mintha nem tudna továbbmenni, akárhogy akarna. Úgy kellett húzni és eltolni az ablak alól, ahol a 67-i koronázás évében egy nő a virágoscserepek közül mézes szóval megállította, és a varázs még mindig tart. „Rózi!” – kiáltotta, mikor a Nád utcába belépett, mert ez egy nőnek a neve volt, aki a Nád utcában a kalendáriumbeli összes női neveket elűzte emlékezetéből, s egyeduralkodó volt. – Ismétlem, Himeny csúfolta a szerelmeseket, ha másképp nem tudott529 már segíteni azokon a fiatalembereken, akiknek megmentését célba vette.
Mindig akadt valaki Óbudán, aki helyeselt Himenynek.
– Sokat tapasztalt az öreg, amikor az ingvarrónők a Szentendrei utcában összeesküdtek ellene, hogy a halotti ingét megvarrják.
