2
2
– A királyné még nem tartotta ajkai között az özvegyasszonyok gombostűjét, mikor Óbudán járkált– mond Himeny, amikor ellátogatott azokra a helyekre, ahol ötszáz esztendő előtt Mária királyné ment-mendegélt az ifjú királlyal, midőn a budai palotából elszökdöstek, és hagyták, hogy Báthory István, a sánta nádorispán, és Szapolyai János, az erdélyi vajda már a király életében azon tapodták egymást, hogy ki lesz közülük magyar király, ha az 1505-i „Rákos” határozata szerint új királyválasztásra kerül a sor Magyarországon.
– Gyerünk Árpád fejedelem szőlőjébe – súgta nyomban a húszesztendős Lajos király a felesége fülébe, és a budai várból rejtett úton a bécsi útra szöktek. Hadd tanácskozzanak tovább az urak, hogy ki érdemelné meg közülük a magyar királyságot.
A király és a királyné álruhában jártak Óbudára. Mária is férfiruhába, hasadékos, piros-fehér zsoldoskatona-ruhába öltözött, széles kardot kötött az oldalára, amilyennel vándorló katona bőségesen járt szolgálatot keresni szerte a világban, néha Budára is, amikor már a levegőben lógott a közelgő török háború. Ugyanilyen ruhába öltözött a király, amire Mária tanította, mert sok mindent megtanult ő lány korában az innsbrucki apácák zárdájában az ájtatoskodáson kívül. Csak éppen abban különbözött ruházatban a király és királyné, hogy Lajos fején bársonykalpagról hosszú tollbokréta csüngött alá, míg a királyné fején rózsaszínű sapka volt, amelyen piros bogyókból és kis csörgőkből való koszorú játszadozott. Egymás kedvéért öltöztek így, amint karonfogódzva, jó pajtások módjára, víg hangulatban siettek Klein Zeil felé, a budai hegyek közé, ahol egy szőlőben Árpád fejedelem sírját tudták. Régi szőlő volt, a korona javaihoz tartozott, s egy zöld kabátos vincellér lakott benne, aki a borok évjárataira vigyázott az itteni pincében, s ezenkívül semmivel nem törődött ezen a kerek világon. Ősz volt, és a zöld zekés pincemester a hegyoldalon lévő kökénybokrokról vágott gallyacskákat, és boros ember módjára e szúrós növényből fonta a fejére való koszorút.552
A nagy diófa alatt lévő kőasztalra fakupákat állított, mert az ércből, ezüstből való edényeket régen elvitték azok, akik a „király nevében” mély zsebű bundákban erre megfordultak. Csak a zsiványpecsenyéhez való vasnyársat hagyták itt véletlenségből.
– Hoztam húst – mond a királyné, amikor Árpád fejedelem szőlőjében megtelepedtek, és tüzet raktak száraz venyigéből, vén szilvafa gallyából és régi szőlőtőkéből, amely majd a pecsenyesütéshez való parazsat adja. Hagymát vágott karikára, és az ökörhús- és a disznóhússzeleteket áztatta, sózta, a pecsenyésrúdra rendben felrakosgatta.
– Én azt hittem, hogy csak a csipkeveréshez és a gyöngyhímzéshez értesz, Marguerite – mond a király a felesége gazdasszonykodását szemlélve.
– Még sok mindenhez értek, amiről te nem tudsz, Ludovicus, mert nagyatyámat, I. Miksa császárt, nemhiába mondják az „utolsó lovag”-nak, a lovagi dolgokat udvaránál éppen úgy megtanultam, mintha az innsbrucki kegyes nénék helyett mindig csak Ditrichstein Zsigmond, Sickingeni Ferenc és az övig érő szakállas Rogendorf, Európa legvitézebb lovagjai neveltek volna Miksa császár udvarában. Kár, hogy nincs elég pénzünk, hogy Budán kedvünkre élhetnénk, Ludovicus. Von der Rosen Kunz, aki Miksa császár nagyatyám mellett az udvari bolondok vezére volt, megígérte, hogy küld nekem egy nevettető emberkét, ha megunnám magam, és lesz elegendő pénzem budai királyné koromban. Mert a nevettető emberkét csak valódi aranytallérokért árulja Von der Rosen Kunz. Van neki olyan emberkéje, amelynek ára fejében annyi helyet kell hüvelyknyi magasságban telerakni az ebédlőasztalon németalföldi tallérokkal, amennyi helyet az érsek úr elfoglal az asztalnál. Mert az érsek mindig a legkövérebb, legszélesebb ember.
– No, a mi káplánjaink se nagyon sovány emberek – mond Ludovicus.
– Szerémy, ez a kozmás káplán, naponta háromszor is ebédel a budai palotákban, hol Thurzónál, hol Szálkánnál, hol a barátoknál, mert azt mondja, hogy a palotában a királyné nem főzet eleget, hogy a káplánokon elég kappanháj legyen – mond csendes szemrehányással Mária. – De tehetek én arról, hogy Bornemisszáné, a régi gazdasszony, csak a kedvére való lovagoknak és borbélyoknak adja mindig a legjobb falatokat?553
Ludovicus elpirult, nem szeretett Bornemisszánéról beszélni, aki abból az időből maradt a budai palotában, amikor a királyné még messze volt…
