3
3
Amint így készülődne Ludovicus és Marguerite, hogy egyszer kedvére is jóllakjon Árpád fejedelem szőlőjében, valahonnan búcsújárók kegyes éneklése hangzott fel a szüretiesen napos délutánban. A török veszedelem miatt az ország tele volt búcsújárókkal, de különben is itt, Buda környékén, ahol a sok bitangoló katona, végvári huszár, idegen zsoldos miatt a nép vallásosabb volt, mint máshol, már Kisasszony napja óta tartanak a búcsúk. Az elnyomorodott nép mindig talál csodatévő helyeket, ahol bajait, szerencsétlenségeit kiimádkozhatja lelkéből. Búcsúsok jöttek a szőlők között vezető dűlőúton, lobogóik oly szegényesek, kopottasak, rongyosak voltak, mint kétségbeesett lelkük.
Az Árpád fejedelem szőlőjéből felkanyargó, jó szagú, kék füstre a búcsúsok vezérei a diófákkal környezett szőlőbe jöttek. Két asszony volt a búcsúvezér, akik így, búcsújárás idején Szűz Mária szerepét játszották. Ok kerekítették fel a hívőket, hogy a hegyeken át, Esztergom és környéke felől Margit, a szigeti apáca látogatására menjenek.
Persze, mezítláb, paraszti ruhában volt mind a két „Szűz Mária”, csak a fejükön levő cifra korona, rézabroncsból és az ősz virágaiból jelentette kiváltságos helyzetüket. Hogy, hogy nem, nyomban felismerték női mivoltát a zsoldoskatona ruhába öltözött Máriának, pedig az alig mozdult meg helyéből.
– Te is jobban tennéd, hogy ahelyett hogy testi kívánságaidat itt dédelgeted, felvennéd megint a szoknyát, és jönnél velünk imádkozni a szigetre szegény Magyarországért – mond a máriaremetei asszony, aki búcsújárás idején különös hatalommal érezte magát felruházva.
– Még fiatal vagy, van időd a megjavulásra – folytatta társai szavait a kiscelli asszony, a búcsúsok másik vezére –, különösen akkor remélhetsz bocsánatot, ha gyalog és mezítláb eljársz velünk mától három esztendeig a búcsúkra.
A vincellér, akinek a királyi szőlőben kötelessége lett volna a554 rendtartásra felügyelni, valamely tavalyi hordóba esett, mert bornemisszaságot feltételező foglalkozása mellett szerette torkát öblögetni, így a királyon volt a sor, hogy a háborgó asszonyságokat lecsillapítsa. Miután Ludovicusnál jobb ember se azelőtt, se azután nem volt a magyar trónuson – jobb lelkű volt még atyjánál, Dobzse Lászlónál is, aki mindenre igent mondott –, így kérlelte a magukbízta búcsúvezéreket:
– Csak menjenek útjukra, asszonynénik, ne törődjenek annak a lelki üdvösségével, akinek lelki üdvössége nincsen magukra bízva.
– Hát ugyan kire volna bízva e nadrágos fehérszemély lelki üdvössége? – kérdezték a hatalmaskodó asszonyok.
– Az én kezemre van bízva ennek a leányasszonynak az üdvössége! Én pedig férfi vagyok – felelte a király, akit persze nem ismertek fel a búcsújárók.
– Ami azt illeti, férfibb az az asszony a legférfibbnál is, aki nappal nem szégyell nadrágba öltözni, de hát csak higgye mindenki a magáét – mondták a megmérgesedett asszonyságok, és a tűzön keresztül lépdelve annyi vizet zúdítottak a parázsra, amíg az kialudt, hogy legalább ilyenformán megbosszulják magukat.
– Vénasszonnyal nem bírni a mennyország kapujában sem, ott is csak vénasszony marad – mond bosszúsan a király, amikor a búcsújárók elvonultak Árpád szőlőjéből.
De a királyné, bár kis termetű, fürge, vöröses képű, játékos teremtés volt, aki inkább látszott szerelemre teremtve, mint bölcsességre, lecsendesítette a méltatlankodó királyt:
– Ha megöregszem, én is csak olyan vén banya leszek, aki örömét találja a mások tüzének eloltásában.
Így szólt, és saját kezűleg rakott új tüzet, ami persze nem ment minden szerelmeskedés nélkül. Húszesztendős volt Lajos, ugyanannyi Mária. Nincsen olyan búcsújárás, ami ebben a korban még végleg elolthatná a tüzeket, mond Himeny, amikor ismételten bejárta azokat a helyeket Óbudán, ahol Mária királyné boldog és ifjú volt.555
