1
1
Abban az időben, mikor nemcsak a pincérek és színészek viseltek frakkot Pesten, hanem jóformán minden úriembernek a ruházatához szükséges volt a frakk, hogy zavartalanul, közmegelégedésre végighajókázza a maga élete folyamát: lakott Pesten egy Ábrándy nevű férfiú, akinek az volt a híre, hogy titokban már százesztendős is elmúlott, de ezt sohasem árulta el. Valahogy úgy intézte a dolgát, hogy mindig fiatalemberek voltak a barátai, mindig jókedvű és egészséges volt, habár sohasem feküdt le éjfél előtt, mindenütt megfordult, hol divatos ifjú dámáknak (de felejthetetlen asszonyságoknak is) lehetett „tenni a szépet”, nem hozhatott a farsang oly meglepő új táncot, amelynek lejtésével ő már el nem készült volna, és a legkisebb dalocskákat, keringőket, románcokat már talán akkor megtanulta, amikor még csak a cigányzenekarok próbálgatták az új zeneszámokat a délesti órákban kihalt vendégfogadókban. Röviden: Ábrándy társadalmi férfiú volt, akit a főváros minden valamirevaló szalonjában szívesen láttak, mert nemcsak annyi volt, mint a „jelmondata”, mint a vígjátékos Berczik Árpád gavallérjainak: „Hidegvér és tiszta gallér!”, hanem példás magaviseletben, lovagias jellemben, a férfiak iránt érzett barátságban és a nők önfeláldozó tiszteletében versenyre kelhetett volna akármelyik szalonregény vagy francia színdarab hősével, aki a múlt század vége felé a művelt emberek lelkivilágát foglalkoztatta. A lovagok ez idő tájt már nem zörögnek mindig őseiktől örökölt fegyvereiktől, levetették a bút és nemzeti fájdalmat jelképező, magyaros szabású, fekete ruhát, a karbonáriköpenyeg francia szabású, testhezálló felöltőket viselnek, lehetőleg nagy gyöngyházgombokkal, és a homlokba nyomott turi süveg helyett londoni mintájú köcsögkalapot, francia találmányú sisakot vagy fekete nyúlszőr kalapot illesztenek a fejükre. Ábrándy kecsegeorrú lakkcipője, selyemmel bélelt frakkja, tallér nagyságú580 gombokkal díszített, vasalt inge mindig együtt hágott fel az emeletekre a fiatalemberekével, amely emeleteken a szalonok karos gyertyatartói alatt a finom lelkű hölgyek üldögéltek, akik a gázvilágítást, annak veszélye és bűze miatt, nem tűrhették otthonaikban. S ez idő tájt a szalon volt a nők igazi otthona, életüknek boldog és boldogtalan momentumai a rokokó vagy empír stílusban tartott szalonokban, bársonytapintású szőnyegek között, nagy terjedelmű, aranyrámás képek alatt, porcelán kandallók mellett játszódnak le. A szalonban mindig van egy óra, amelynek ingáját és mutatóját meg lehet a kellő percben állítani, ha valamely nevezetes dolog történt a házban… Ilyen óramutató-megállító volt Ábrándy, akinél lelkesebb tanúja nem volt se a társadalmi, se a családi eseményeknek. Idealista-rajongás ült arcára, amikor a szalon meghitt sarkában akár a háziasszonyt, akár a házikisasszonyt hallgatta. Az indiai vázákban elhelyezett pávatollakat, a Makart-csokrokat, a szalonasztal aranyos szövetű, sötétpiros térítőjén elhelyezett csecsebecséket, velencei emléktárgyakat, a bécsi világkiállításról származott apróságokat, üvegfedél alá rejtett, lorettói viaszkokat, kukucskáló üveglencsék mögött látható panorámákat, adelsbergi cseppköveket, tátrai havasi gyopárokat, mármarosi gyémántokat, rózsaszínű márványkövecskéket, trencséni faragványokat, tihanyi kecskekörmöket, búgó, adriai kagylókat, tiroli tárgyacskákat, vízaknai köveket és a többi emléktárgyakat mindig megnézegette.
