2
2
Bár hősünk, Ábrándy, hivatali kötelességénél fogva délelőttjeit a m. kir. Vámház egyik hivatali szobájában töltötte – mert hivatal nélkül Tisza Kálmán korában, a magyar középosztály rendszerető, lehiggadt, levizsgázott korszakában, a „magyar dzsentri aranykorában” ő sem lehetett –, úrias, de száraz foglalkozását nyomban felejté, amint pontosan két órakor elhagyta íróasztalát. (Két óra előtt csak azért nem mehetett el, mert a hivatalban akadtak „egyesek”, akik előtt jó példával kellett járni éppen azoknak az úriembereknek, akik a kisujjukon családi pecsétgyűrűt viseltek.) Egy fertályóra múlva már a Szikszay „rondójában”, megszokott asztalánál találjuk hősünket, amint Janival, az egész világ Jani pincérével, elköltendő ebédje581 felől tanácskozik. Mehetett volna ebédelni Ábrándy az akkor még fénykorát élő, Újvilág utcai Arany Sas fogadóba, de az itteni ebédeléseknek sohase tudja előre az ember a végét, különösen olyankor nem, amikor a Pest megyei urak vásárba vagy megyei gyűlésre érkeztek a Sasba; mehetett volna a Ferenciek terén lévő Csalányiba, ahol ugyancsak magához hasonló úriemberekkel találkozhatik: de a megszokás és a hivatal közelsége a Szikszay sarokebédlőjébe vonzotta Ábrándyt, mert innen már a leves kanalazgatása közben szemügyre lehetett venni mindazokat, akik a Hatvani utcában a verőfényes, déli órákban megjelentek. A század elején még minden valamirevaló úriembernek, de főként a divattal együtt áramló úrhölgynek naponként meg kellett fordulni a Hatvani utcában, amelynek Múzeum körúti sarkán, az úgynevezett „Mafla-sarkon” (mások szerint „Gavallér-sarka”), a jó emlékezetű dandyk nemcsak a toaletteket, de a kalapkákat is memóriába vésték. Sok pletyka indult ki innen az úrnők francia cipősarkai nyomán; B. Zay, bár néha reggelig volt elfoglalva a különböző kártyaasztalok mellett, délre mindig előkerült a Curia utcai fodrásztól, ahol gyér hajfürteit rendezgette, bajszát festette, és lyukas órakulccsal arcának pattanásait kezeltette. A Szikszay „rondójából” Ábrándy mindennap szemügyre vehette a frissen felöltözött, beillatosított, kivasalt fővárost, és a szomszédos Nemzeti Színházba átalvitt söröskorsókból megállapíthatta, hogy a színészek mily lelkesedéssel próbálják a bemutatásra kerülő új színdarabokat. Ah, éppen A kaméliás hölgy-re készülnek, és az elérzékenyült súgót frissen csapolt sörrel kellett megvigasztalni a színdarab szomorúsága miatt!
Ábrándy kabátja zsebéből szelvénykönyvecskét vett elő, mert rendes emberként új vendéglői cédulácskákkal fizette János pincérnek levesét, sültjét és tésztáját, csupán elfogyasztott söréért és borocskájáért (mohai Ágnessel) nyúlt aprópénzes erszényébe. És ebéd után mindig aludni ment lakására, a belvárosi Molnár utcába Ábrándy, mert hogyan tarthatta volna rendben az egészségét délutáni álom nélkül, amelynek szükségességéről mindenki meggyőződhetik, aki az estéjét szellemes és nőkkel díszített társaságban szereti tölteni, nem pedig valamely ivócsarnok lelket tespesztő, egészségtelen, dohányfüstös bolthajtása alatt. Mennyivel több jutna a lelki élvezetekre, a ruházkodás csinosságára, a szellem fejlesztésére, a finomabb társalkodásra, ha a fiatalemberek elkerülnék a magukba süllyedt582 korcsmai estéket, a borfogyasztással együtt járó fantasztikumokat! A korcsmából még senki se tért meg a szalonok langyos légkörébe, mert az eldurvult szív és lélek elkerüli a magasabb szellemi tornát, kedvenc illatszere a fokhagyma, és női ideálja a betyáros korcsmahölgy vagy legfeljebb az éjjeli kávéházi kasszírnő, akit felhevült állapotában az éjféli órában választ ki, abból a célból, hogy udvarlási hajlandóságát pallérozza.
Ábrándy esténként sose unta meg frakkját, se szmokingját, amelyet felváltva viselt az ingeihez, amelyeket mellfodorral és csipkés kézelővel díszítve varratott Romhányiné, egy jobb napokat látott úriasszony varróintézetében. Romhányiné ábrándos volt, mint egy elhalványult költemény az emlékkönyvben, és büszke volt Ábrándy úr ingeire. A csipkéket maga vasalta a mandzsettákon, és a mellfodrokat sütővassal frufruzta. Szívkeretben helyezte el a monogramot bal oldalon, a derék tájékán, és csak csontgombokat engedett alkalmazni az ingen, mert az érc piszkítja a finom vásznat.
