3
3
Péntek volt, és Ábrándynak egyetlen pillantást kellett vetni jegyzőkönyvecskéjébe, hogy megállapítsa, amely szerint hat órától tíz óráig „Mária Terézia” Koronaherceg utcai szalonjában fogadás van. Ő szerencsés volt ama kivételes lényekhez tartozhatni, akik az esztendőben egyszer, körülbelül október közepe táján kapják kezükhöz a barátságos értesítést, amely szerint „Mária Terézia” minden második pénteken szívesen látná őt barátai körében. Koronaherceg u. 5. – mond az aranyszegélyes, halovány színű címerrajzzal ellátott kartonlapocska, és az utcanév és házszám jelentette a közbecsülésben és köztiszteletben álló cs. és kir. altábornagynét, akinek termeiben nemcsak a helyőrség magasabb rangú tisztjei, hanem a polgári társadalom előkelőségei is találkozni szoktak. Kivételesen csak akkor maradt el a pénteki fogadás, ha az udvar Budán időzött, és „Mária Teréziának” csillagkeresztjére és v. udvarhölgyi rangjára való tekintetből a legmagasabb udvari ünnepélyeken kellett részt venni. Ám ezekre a tiszteletben álló elfoglaltságokra még a legszenvedélyesebb hódoló sem lehetett féltékeny, habár a legenda szerint a féltékenységéről híres, felhevült lelkületű Podmaniczky Frigyes egyik udvarhölgy583 iránt érzett „egyik” lángolása éppen azért sistergett el rakéta módjára, mert az udvarhölgy Frigyes báró sváb-hegyi kirándulása helyett az udvari szolgálatot vállalta egy bizonyos délután. Ez volt az utolsó alkalom, mikor P. Frigyes komolyan gondolt a megnősülésre, azután már csak magához hasonló korú, pipafüstös, tarokkozó úriemberek kaszinójában üldögélt, és szelíden legyintett, amikor nőkkel kapcsolatos históriákról hallott.
A cs. és kir. altábornagyné már régen nem küldött meghívót P. Frigyesnek, az ő lovagjai jellemszilárdabb, hűségesebb fából voltak faragva, mint ez a túlon-túl zengedezett szeladon. A Koronaherceg utcai szalon előszobájában mindig függött a fogason néhány törzstiszti köpenyeg az altábornagy molnárkék, pirossal bélelt köpenyege körül, és polgári látogatók is megtalálták a helyet, ahová muszka sárcipőiket a kalucsnik mellé elhelyezzék.
A szalon egyik sarkában a tiszt urak beszélgettek a háború közeli lehetőségéről, amikor is sorra kerültek, és megkritizáltattak azok a lovasezredek, amelyek a galíciai helyőrségeket ellátják. – Csak Latkóczy őexcellenciáját kíméljék az urak – mond „Mária Terézia” a tisztek csoportjához lebbenve teáscsészéjével, amelyet ekvilibrista ügyességgel tartott mindig kezében a háziasszony, mert az ilyesmit nem lehet néhány próbán megtanulni, mint a Nemzeti Színház művésznői szeretnék, amikor teás színdarabokat kell játszaniok este a színpadon. Mindenki tudta, hogy Latkóczy, a galíciai hadtestparancsnok, ha szalonkocsiját a pesti vonathoz csatoltatja: „Mária Terézia” szalonjában mindig tiszteletét teszi. – Az ilyen szalonban többet tud meg az ember, mint Streifleur katonai újságjából – mond a határszéli generális.
„Mária Terézia” szalonjának többi helyét nők foglalták el, akik a szolgálat érdekében jelenlevő hadnagyokkal és főhadnagyokkal néha néhány tánclépést tettek, de általában inkább a kecskeszakállas Perotti Gyula operaházi tenorista körül ábrándoztak. A tenorista Pesten mindenhová elment, ahol tanítványokra volt kilátása, fekete zsinóros csíptetője olyan kiábrándultan nézett a világba, mint egy világhírű művész, aki megszokta, hogy körülötte nők térdepeljenek. Már idősecske volt ekkor Perotti, és takarékosan bánt hangjával. Egy nagy hajú zenetanár végezte körülötte a titkári, néha inasi teendőket, nyugtázta a bókokat, hevült, lelkesedett, haját borzolgatta, kézcsókokat osztogatott jobbra és balra, miközben szemügyre584 vette az antik karkötőket és feltűnőbb gyűrűket a női kezeken, miközben a művész fásultan tapogatta frakkja zsebében adóívét, mert mindig valamely hozzáértő embert keresett a pesti társas életben, aki pontosan megmagyarázná neki az adónemeket, amelyeket rá kiróttak. Közben félve nézegetett a háta mögé, vajon nem fenyegeti-e valamely veszedelem az ismert hadbiztos részéről, aki Perotti láttára mindig Oscar pártiját (az Álarcos bál-ból) kezdte énekelni. Zenéről és művészetről folyt a társalgás, és a szalon vendégei között mindig akadt egy fehér hajú dáma, aki elmondta, hogy hallotta Liszt Ferencet zongorázni a Redout-ban, miután a Nemzeti Casino urai díszkarddal ajándékozták meg. Liszt vörös bársonyruhában volt, és németül köszönte meg az ajándékot, amelyet nyomban a derekára kötött. – Ugyanitt mutogatták Szörényi Simon udvari tanácsos nejét, aki 267 hangversenyt hallgatott végig egyetlen esztendő alatt, amikor Reményi Ede hegedült.
– Valószínűleg bérlete volt a méltóságos asszonynak – mondta Perotti Gyula.
„Mária Terézia” kínai teáscsészéjével, eleven háziasszonyossággal lépett be a hölgyek közé, akik lornyettjeiken át vagy szabad szemükkel is mindig a bámulat leghűbb kifejezői voltak, mikor a tenorista hébe-korba megszólalt, és utána mély hallgatásba mélyedt, mintha rendkívüli módon kifárasztaná minden szó, amely nincs bent a szerepkönyvében.
– Amint látom, igaza van Offenbachnak. Mars és Apollo fiai akár elmehetnek zabot hegyezni, ha Orfeusz megérkezik az Olympra – mond a kegyelmes asszony, akiről az a pletyka járta, hogy fiatal korában egy brünni kalapgyárban volt valamilyen elfoglaltsága, és éppen a kaució fogyatékossága miatt kellett várakozni a házasságkötéssel az ezredesi rangig.
Orfeusz (Perotti Gyula) sötét szemüvegét igazgatta:
– Egy adóhivatali kukacot szeretnék egyszer látni az estélyeken, aki megmondaná nekem, hogy hol követtem el a hibát az adóösszeírásom körül.
A szalon hölgyei, élükön az altábornagynéval, ezután mind megnézegették a tenorista zsebéből elővont kék adóívét, mert jószívűségükben tanácsot akartak adni Orfeusznak. A nagy hajú zenetanár jegyezgette a tanácsokat a noteszkönyvecskéjébe. Szörényiné, aki rokonságban585 volt a híres pénzügyi kapacitással, Sina báróval, ajánlkozott, hogy majd megkérdi a bárót a tenorista adóügyében.
– Mert két különböző dolog jó adófizetőnek vagy jó énekesnek lenni – mond Perotti hosszú hallgatás után.
Miután az óra már kilenc felé járt, Ábrándy elérkezettnek vélte az időt, hogy illedelmes, ünnepélyes és halk társaságát a főváros más úrikörének is rendelkezésére bocsássa, ezért az illemszabályok betartásával csak a háziasszonytól vett búcsút, és megnyugtatta, hogy maga is azon fog fáradozni, hogy a közkedvelt tenorista adóügyében rend csináltassék.
– A hölgyeket kötelezi le vele, Ábrándy úr. Mert ez a fickó (Kerl) addig nem akar egy taktust sem énekelni – mond a kegyelmes asszony búcsúcsókra nyújtván száraz, angolosan izmos kezeit, amilyen akkor divatban volt az előkelő hölgyek között, akik reggel lovagolni jártak.
Az ember azt hihetne, hogy a lelkes tekintetű Ábrándy a Koronaherceg utcából egyenesen az adóhivatalba ment, holott jegyzőkönyvecskéje szerint egy más szalonban való megjelenését is tervbe vette ezen a napon. Aranykéz utca 3. szám alatt volt ez a szalon, és Dolgoruczky hercegnő tartotta fenn, akiről nem volt bizonyos, hogy lengyel vagy orosz nihilista üzelmek miatt menekült Pestre, de termeiben a legvidámabb társaság találkozott. Álarcos, jelmezes estélyeinek híre volt a fővárosban, de a hétköznapi fogadásain is a bohémvilág keveredett az arisztokráciával. A hercegnő szalonja azonban mégse tartozott ama szalonok közé, ahol mindenki megjelenhetett, akinek jól szabott frakkja volt, bizonyos szertartásosság jellemzé az itteni életet, kivéve, ha öreg gróf vagy fiatal művész jelentkezett. Ezeket Dolgoruczky hercegnő „kedvesem”-nek szólította, és a múlt század vége felé több olyan valóságos, belső, titkos tanácsos járt még hintájában (vagy tolókocsiján) a főváros utcáin, aki a hercegnő Aranykéz utcai szalonjában táncolt utoljára jókedvében, míg a nagy reményű, fiatal művészeknek se szeri, se száma, akik a „varsói szalonból” tették első lépteiket a nagyvilág felé. A hercegnő meghívójának felmutatása mellett még a konzervatív Hubman és Spinner szabócég is szívesen szállított estélyi ruhát fiatal költőknek, amelyeknek árát majd az akadémiai jutalomból, pályadíjból remélték586 megkapni, amelyet a költő biztosan elnyerend, ha a hercegnő egyengeti az útjait.
Ezen az estélyen egy Reviczky Gyula nevű fiatal költőt szándékozott a hercegnő bemutatni, és pártfogásba ajánlani a termeiben összegyülekezett előkelő társaságnak. A költő még nem volt a szalonban, mert félénk természetű ifjú volt, a hercegnő éppen akkor intézkedett, hogy Koroda Pál postatiszt, aki a költő rokonának mondotta magát: a fiatalember felkutatására menjen. – Ne jöjjön vissza a barátja nélkül, főhadnagy úr – kiáltotta a hercegnő a postatiszt után, mert azt hitte, hogy a postánál is katonai sarzsik szerepelnek.
Ábrándy sok régi ismerőst is talált a „muszka szalonban”. Így kellő tisztelettel üdvözölhette Zichy Jenő grófot, aki akkor indult ázsiai expedíciójára, és a hercegnőtől ajánlóleveleket kért a tatár fejedelmekhez. Meghallgatta véleményét a nőkről a piros orrú és faunképű Bartók Lajos koszorús költőnek, aki mindig életvidám társaságba járt, mert szíve még nem dobogott az inggallérjában. Gyújtóval szolgálhatott Vay Sándor grófnak, akinek női mivoltát frakkjának tömzsisége ilyenkor elárulta. Segített Szirmay Imre ifjú színművész ünneplésében, aki akkoriban került a fővárosba. Hasznoskodott a szobarakéták és ugróbékák felgyújtásánál, amelyeket akkoriban talált fel Emmerling. Helyeselt a „nők ügyvédjének”, Polónyi Gézának, aki cigányos arcával, göndör fürtjeivel, atléta termetével kliensnőit magába szerelmesítette. Tiszteletét tette a szalon sarkában Helfy Ignácnál, aki a hercegnő orosz politikai menekült állapotára való tekintetből azt az isaszegi, zöld dolmányt öltötte magára, amelyben csak választói előtt szokott mutatkozni. Ám a politika kedvéért az ember sok mindent megtesz. Még csak Takowa gróf (a szerb exkirály) és a bemutatandó ifjú Reviczky Gyula költő hiányzott a szalonból, amelynek közepéről velencei csillár csüngött alá, falán pedig Verescsagin híres képe, A Sipka-szorosban minden csendes című festmény függött, persze másolatban. Egy orosz menekült szalonja nem is volt elképzelhető e festmény nélkül. A száműzött Turgenyev és Puskin arcképeit a mellékteremben kevesebben ismerték még Magyarországon, mintsem kellő tisztelői lettek volna az orosz költők ábrázatainak.
Miután Ábrándy e férfitársaságbeli ismerőseit üdvözölte: természetesen a hölgyek koszorújába vegyült, mert bármily ünnepélyesnek látszott hősünk: igazándiban ott érezte jól magát, ahol báj, mosoly587 és női kedvesség simította ki a férfiak arcait, mint a napsugár tünteti el a borús felhőket.
A hercegnő hölgyvendégeinek az volt a szokásuk, hogy a nehéz atlaszból vagy vastag selyemből készült toaletteket, az alkalmatlan uszályokat, vaspántos derékfűzőket és a tollas, tűs, alkalmatlan, utcai kalapokat mellőzték, amikor az Aranykéz utcába jártak a hercegnő látogatására. Könnyű, csipkés, nyári selymekből való ruházataikban télben is a tavaszt jelképezték. Még a gardedámok is kivágott nyakú ruhában jelentek meg, mindenki igyekezett gondtalan és vidám lenni a száműzött hölgy házában, aki olyan terjedelmű földbirtokokat hagyott hátra hazájában, ahol reggeltől estig ugyanazon vadaskertben lehetett űzni a szarvasgímet. A fiatalság és a röpke öröm hangulatait hozták magukkal a város különböző pontjairól a hercegnő hölgyvendégei. A merev etikett helyett a fiatalság diktálta a társadalmi modort – természetesen mindig a jó ízlés határai között. Színdarabokat játszottak egy emelvényen, operettdallamokat énekeltek a zongora mellett, gitárkíséretnél próbálgatták a szerelmi dalocskákat, és gyönyörűen lejtették úgy az európai, mint az ázsiai táncokat. Voltak közöttük barnák, szőkék és vörösek. Mindig mosolyogtak, oly elragadó kedvességgel, hogy a jelenlevő férfiak sokáig nem felejthették őket. Nem lehettek olyan fáradtak, hogy egy tour-táncot megtagadtak volna. Daloltak, ha a hercegnő szempillantásával erre engedelmet adott, és az emelvényen még kánkánt is lejtettek, pedig ez a tánc nem volt általános a pesti szalonokban.
De ha tánc vagy egyéb szórakozás közben a lelkesült férfiak szóltak hozzájuk – a hölgyhöz, akit például az ölükben ragadtak volna el az illatárban úszó szalonból –, választ sohasem kaphattak egyebet, mint egy elragadó mosolyt, a kézszorítás üres kézfogást kapott válaszul, és még a nagy nőhódító hírében álló Bartók Lajos se mondhatott magának mást a nebáncsvirágokból, mint egy türkizkék szalagocskát, amelyet ügyesen elcsent. (A hercegnő másnap ügyvédjét, Polónyi Gézát küldte a költő nyakára, amikor az a szalagocskával dicsekedett. S a szalag magasabb politikai szempontok figyelembevételével a költő levéltáskájából [briftásnijából] visszakerült arra a helyre, ahonnan egy éjszaka eltűnt.)
Amikor a szerviták tornyában éjfélt ütött az óra, és az óraütést megismételte a belvárosi plébániatemplom is: D. hercegnő összeverte a tenyerét, és a csattintásra, mint valami túlvilági jeladásra, eltűntek a drágalátos női látványosságok a szalon csillárjai alól, a parketten egyedül maradt az olasz balettmester, Mazzantini úr, a gitár dalkíséret nélkül pengett, és a felhevült táncosok csak a parfőmös levegőben foroghattak egymagukban.
– Az „udvarhölgyeim” éjfél után nem táncolnak – mond Dolgoruczky hercegnő, és fejedelemasszony módjára búcsúzott maga is „kedveseim”-nek nevezett vendégeitől.
A kerestetett ifjú költő, a már említett Reviczky Gyula amúgy sem került elő, mert arra volt megjelölve a sorstól, hogy sohase találják meg olyankor, amikor szükség volna rá.
Ábrándy barátunk, a pesti szalonok hőse, bár ez más estélyek után sohase volt szokása (mert egy társadalmilag nagyon elfoglalt férfiú örülhetett, ha eltette magát „holnapra”), a hercegnő estélyei után mindig legalább egy óra hosszáig sétálgatott fel és alá az Aranykéz utcában, a numero 3 előtt, mert nem tudott innen elmenni, mint más esti látogatásaiból. Kapualjakból vagy a szemközti ház elől figyelte, hogyan alusznak el a lámpák a titokzatos függönyök mögött, hogyan bocsátja el a házmester az utolsó vendégeket, hogyan némul el a ház, amelyben előbb még üdvét, élete boldogságát kereste. – A titokzatos orosz hercegnő néma udvarhölgyeivel tavaszkor eltűnt Pestről. Politikai kémkedéssel gyanúsították a barátságos szalont. – Ó, a bolondok! – kiáltott fel keserűen Ábrándy.
(1930)589
