1
1
– A vándorszínésznőket nem érheti utol a szerelem, ugyanezért maradnak meg fiatalnak és boldognak. Mielőtt komolyan megégetnék magukat a gyertya lángjánál, már előbb más városba, más környezetbe veszik útjukat. Egy vándorszínésznő mindig dalol, mindig vidám, mindig játékot játszik. Akkor voltam a legboldogabb életemben, amikor még nem valék se grófné, se népszínházi primadonna, hanem vándorszínésznő, és Ligeti Jóska, a férjem, Kassán mindennap lécdarabbal vert. Mégpedig olyan lécdarabbal, amellyel a színpadi kulisszákat szokás összeszegezni – mond Zsanét, amikor életre-halálra, régimódiasan fülig szerelmes lett, és magas szárú cipőjében a harisnyát is fordítva húzta fel, abból a szempontból, hogy szerencsés napja legyen, találkozhasson azzal a férfival, akit legjobban szeretett életében.
Zsanét természetesen boldogtalanul volt szerelmes.
Különb nő volt, semhogy boldog szerelmet is élvezhetett volna. Negyvenedik éve felé közeledett, amikor a „vérbeli” nőnek a legszebbnek kell lenni. Szeretni és utána meghalni – gondolta magában Zsanét.
A Stefánia útra járt sétálni, ahová ez idő tájt már csak azok a félbolond asszonyságok mentek, akiknek félre volt csapva a kalapjuk a szerelemtől. A budai villamosról mindig a Császár fürdői állomáson túl szállott le, ahol találkája a Császár fürdőben volt. De kedvelte az óbudai cukrászdákat is, mintha kémek járnának nyomában, akik elől messzire kell rejtőzködni: holott éppen Óbudán a mezítlábas utcagyerekek is utána futamodtak az „idegen hölgy”-nek, aki itt szívdobogva az utcasarkon várakozgatott, lépést lassított az óbudai rakparton, és a hajógyári állomásnál reménykedve nézte a vicinális utasait.
Az oldalszakállas, pödrött, fodrozott, gyakorta nyiratkozó úriember,536 akinek nadrágját elkoptatta a vasalás, cipőjét a kefélés, zergebőr kesztyűjét a kesztyűzsebben való hajlítás: rájött, hogy a parfőmmel locsolt zsebkendők, birsalma- és levendulaszagú fehérneműek, az illatos pirulákkal ellátott levéltárcák jó szagai közül: Zsanét a természetes, pomádés borbélyszagot kedveli leginkább, ezért mindaddig időzött bekötött fejjel a Margit-híd mellett, a rác borbély műhelyében, amíg az officina összes újságjait végigolvasta, a segéddel megbeszélte a lóversenyen várható eseményeket, a gazdával az emelkedő házbéreket, a körömvágó kisasszonnyal a környékbeli házasságokat, kinyomatta nyakán lévő pattanásait, végérvényesen nyakára illesztette kemény gallérját, mintha azt örök időre használható állapotba helyezné, amikor a borbélynál található gallérreszelővel körülgyalulta a gallér kicsorbult élét, és kalapját lassan, egyenletesen a frizurájára nyomta. Ruhája ezalatt bőségesen megtelhetett sima természetes borbélyszaggal, amelyet Zsanét minden illatnál férfiasabbnak vélelmezett. – Ezért is késett a megbeszélt találkákról Kiskunyhósi. – De ha orrából és füléből kitépette a hajszálakat: nemegyszer visszatért a műhelybe egy fül mögött felejtett hajszál lenyíratása miatt.
Az Orgona és a Füst utcák sarkán, ahol szélcsendes időben is mindig könnyű légáramlat lengette meg a nyári női ruhákat (talán az utcasarok északnyugati fekvése miatt), Kiskunyhósi könnytől megnedvesedett tekintettel találta Zsanétet, aki kitartóan várakozott a „nyomorult férfi”-ra, amit azelőtt sohase tett életében.
Igaz, hogy a várakozásért már kárpótlást nyert Zsanét a szellő által is, amely tengerzöld, igen könnyű kelméből készült ruháit talán ünnepélyesebben és kívánatosabban lebegtette az Orgona és a Füst utcák sarkán, mint bárkiét, hiszen a pesti szabónők mégis jobban dolgoznak, mint az óbudaiak; kárpótlást nyerhetett Zsanét a fentebb említett férfiú zavarodott, bocsánatot esdeklő szavaiban, amelyek nem mindennapi érzelemmel hagyták el a bajuszt, az oldalszakállt és környékét, hogy szinte leboruljanak a megvárakoztatott hölgy fodrai és cipője előtt, amely cipőknek a sarka a hétköznapi divat ellenére még mindig oly karcsúra, magasra, formásra volt szabva, mint azon szépséges, régi hölgyek cipősarka, akik valóban tapostak a férfiszíveken, és lépteikkel éppen úgy elbájolták a fejedelmeket, mint alattvalóikat. De Zsanét mindaddig nem szorította kebléhez a hóna alá nyúló kezet, amíg el nem érik vala az Üdvözlégy utcát,537 ahol Angyalosiné kártyavetőnő, gyógyfűvel kereskedő és szerelmi tanácsadónő házikója állott, félig a földbe, hegyoldalba süllyedve, de igazában az itteni ecetfák alól igen sok szerelmet kormányoztak, irányítottak a fővárosban, mióta Pest, Buda és Óbuda egyesültek. Kigömbölyödött sarkú kártyái révén Angyalosiné hozta létre az ismeretséget Kiskunyhósi úr és Zsanét között. Angyalosinénak, az ecetfák alatt lakó, kéményhangú, napsugarat, holdfényt, bolhát fogdosó, törpére aszott javasasszonynak köszönhette a pesti pár, hogy a szerelem miatt kiadósán szenvedett, közös öngyilkosságot tervezett, mint a boldogtalan szerelmesek általában, de néhanapján csapot-papot felejtve, borult egymás karjaiba, képzeletében tündérlakká varázsolta Angyalosiné düledező házikóját a hegyoldalban, ahol a fáskamrában, kimustrált bútorok között, néha egy ajándékba hozott kakas fel és alá járkálása mellett, kendermagos tyúk kotkodácsolása közben, miközben az északnyugati szél rázogatta az ablakra ragasztott, zsíros papirost: találkoztak, és hosszadalmas, gerjedelmes, nedves, boldog csókot váltottak, hogy bízvást gondolhatták: senki se tud már csókolódzni Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, csak ők ketten. A fáskamra bútorzatának egy részét Zsanét juttatta az Üdvözlégy utcai lakba – egy szerelem miatt meghalt barátnője hagyatékából. Míg a katonazubbonyos pesti hordár, aki Kiskunyhósi úr szolgálatában állott: borostyánvégű, nagy meggyfa pipaszárakat, szarvasbőr erszénybe zárt csibukokat, treffel, körrel, káróval és pikkel díszített porcelán gyufatartót szállított a Kálváriához nem messzire eső utcácskába, Kiskunyhósi úr néha elszívott egy csibukot, miközben Zsanét egy párnácskán előtte térdelt, cukorkát és más nyalánkságot szopogatott, s egyes fejezeteket mondott el élettörténetéből. Igen kellemes, megnyugtató hangú elbeszélő volt, Kiskunyhósi hátradőlt a karosszékben, és török basa módjára hallgatott gyönyörűségében. – Mint egy háziúr!… – mond Angyalosiné, aki a fáskamra hasadékán át néha megleste vendégeit.
