2
2
Egy kora őszi délután, midőn Zsanét sötétkék ruhában, másodszor használt, fehér bőrkesztyűben, egy hasonló lábú szobalány által már kényelmesre alakított félcipőben, de vadonatúj bársonykalapjában538 édesded, fehér fátyollal várakozott az északnyugati szellőben: valamerről, egy sokat tapasztalt vendéglőudvarról, két-három korhelynemzedéknek is asszisztáló, vén fáról sárga levelet sodort a légáramlat a Füst utcába. Szerelmeseknek nem jó jel a sárga falevél, és Zsanét, mialatt a falevelet napernyője hegyére tűzte, csendes borongást érzett szívében. Látott már egyet és mást életében, ugyanezért a legszomorúbb gondolatai támadtak, miközben a hűvös érzés mindinkább megtelepedett abban a fülemilefészekben, amelyet szíve helyén viselt.
Istenem, csak nem teszi meg velem azt a szégyent, hogy a faképnél hagy! – gondolta magában Zsanét, mert jó nő módjára leginkább a szégyentől félt, mint a fájdalomtól, amelyet a boldogság perceinek élvezete után természetszerűleg minden szívbajos nőnek el kell szenvedni. Mindenki, így Zsanét előtt is érthető, hogy a jót csak véletlenül kapja az ember az élettől, s meg kell fizetni minden kiváltságáért, így az önfeledt szerelmi percekért is. De a szégyen, az elviselhetetlen szégyen már nem okvetlenül szükséges a szenvedéshez!
Zsanét tehát egyórai hiábavaló várakozása után egymagában lépett be Angyalosiné házikójába, elővette a fáskamra kulcsát, és minden tagjában remegve, nézegette az öreg kártyavetőnőt, aki tett-vett körülötte, a gazember férfiakat szidta, akik miatt nem szállhat a füst egyenesen a háztető, sőt az ég felé. – Nem gondolok többé rá! – felelt Zsanét, és a bútorait nézegette, amelyekért másnap elküld egy megbízható embert.
– Kár volna még, mert nem kell mindent egy kártyára feltenni! – mond a jósasszony. – Van egy tisztességes, megbízható, szomorú, özvegy úriemberem, aki térden állva imádkozna, ha egy úriasszonynak csak a ruhaszegélyét is megérinthetné, aki ránézne. Már három esztendeje özvegy, és azóta hozzám jár tanácsot, vigasztalást kérni, tehát jól ismerem őt. Most is itt van, és szomorúbb, mint valaha.
Zsanét riadtan nézett Angyalosinéra, de az csak tovább folytatta az özvegyember dicséretét, aki magaviseletével, gyengédségével, tapintatosságával, finom modorával megérdemelné, hogy aranyba foglalják, de a sors kegyetlenségéből egymagában tölti az életét, s gyakran jár sírni szerencsétlenségében a gyógyfüves asszony házához.539 Vannak még férfiak, akik szívesen meghalnának, ha csak egyetlen jó szót is kaphatnának egy asszonykától.
Angyalosiné szavai nem jöttek rosszkor, Zsanét hajlandóságot érzett magában, hogy a boldogtalannak indult délutánt egy érdemes férfi társaságában töltse, miután annak a bizonyos férfinak úgysincs több igénye, mint egy levélhordónak, aki jön és megy, de néha mégis kellemessé teszi postájával a mindennapi életet.
Szalonkabátos, császárszakállas, fehér mellényes, szabályosan nyírott hajú, rózsaszínűre beretvált állú férfiú lépett be az ajtón, megjelenésében volt valamely megnyugtató, mint egy háziorvoséban vagy bíróéban, aki jóakarattal kezeli az ügyeket. Nyakkendőjében egy álarcos nőt ábrázoló tű volt, amelynek gyémántszemei sárgultak az álarc alól. Tiszteletteljes, trombita alakú mandzsettái voltak, és végtelen természetességgel kezdett beszélni az időjárásról, mintha őelőtte sohase beszélt volna senki erről a témáról.
– Megint megélek egy őszt, amikor a vadgesztenye a fejemen koppan – mondta az özvegyember, és szavaiban annyi természetesség volt, hogy Zsanét szemügyre vette fejét, egyenesen álló frizuráját, mintha a helyet keresné, ahová vadgesztenye hull.
Majd a pipákat vette szemügyre az özvegyember, és kijelentette, hogy a pipák nincsenek kellően rendben tartva, habár minden eszköz kéznél volt a pipák tisztításához.
– A pipázás ugyan igen egyszerű dolog, de mégse érti mincknki a módját, aki azt hiszi magáról, hogy tud pipázni – szól az özvegyember.
Midőn harmadszor fogott volna az egyoldalú beszélgetésbe az özvegyember: mielőtt elindította a malmocskáját ölébe helyezett ujjaival és pedrett bajsza alatt, hosszadalmasán Zsanétra nézett.
– Természetesen úriember vagyok, aki sohase feledkezett meg magáról női társaságban. Erről megnyugtathatom a nagyságos asszonyt. Soha, de soha nem ismertem az udvariatlanságot, a tolakodást, a tapintatlanságot. Soha, de soha – ismételte az özvegyember, és hosszadalmasat hallgatott, mintha meg volna elégedve az eddigiekkel.
… Zsanét bármennyire törte a fejét, nem emlékezett fontosabb kijelentéseire az özvegyembernek, amikor estefelé elhagyta a hegyoldali házikót, és Angyalosinénak néma kérdésére azt válaszolta, hogy még darab ideig itt hagyja a bútorait. Sőt azt vette észre magán,540 hogy fejét ismét olyan ábrándosan tartja a kanyargós óbudai utcákon, mint olyankor szokta, amidőn hosszú, boldog délutánok emlékével, csókok ízeivel, bomladozó hajfürtökkel és égő ruhában sietett alkonyattal a város felé. A fülébe zenehangok hallatszottak, pedig nem is hallott zenét. Cipője sarka úgy kopogott, mintha megifjodott volna. (A cipősarok tán szerencsés találkozásnak vélte az özvegyemberrel való találkozást.) Szerelem volt ez a találkozás – bármint is forgatnánk a dolgot. Kis szerelem, picinyke, bimbózó, özvegyember-félénkségű, lassan tapogatódzó szerelem, mintha csak egy csiga dugdosná ki a szarvacskáit. – Gyere ki, gyere ki! – nótázott most a próbálkozó csiga felett Zsanét, amikor magányosan mendegélt a város felé. – Gyere ki, gyere ki! – dúdolgatta magában az özvegy ember emlékére, akinek majd vadgesztenye koppan a fején. – Vajon rá tudom kapatni a rác borbélyra, akinek illatát már megszoktam? – kérdezte magában Zsanét.
Jó messzire volt már a házikótól Zsanét, amikor megállott menésében, mert nem látott lassan szivárgó könnyeitől. Sírt csendeskén, de ugyanakkor erőt vett magán, és zokogva fütyülni kezdett. Zokogott és fütyült.
(1930)541
