ELSŐ FEJEZET • Mit mondott az ibrik a pohárnak az Aranykakas utcában
ELSŐ FEJEZET • Mit mondott az ibrik a pohárnak az Aranykakas utcában
Mállott rókagallérok, kísértetiesen elrongyosodott köpönyegek, madárijesztő vékony lábszáraihoz idomult nadrágok, fakult, csurgó, régi zsúptető ereszéhez hasonló bajuszok, lelkiismeret-furdalásos, ritkult szakállak, pókhálósan pislogó szemek, őszi széllel és köddel csimbókozott üstökösök, gombjavesztett mellények, hervadt falevélkék, összezsugorodott nyakkendők és érctelenül kongó pincehangok hazája, molyette Tabán! – itt történt meg az a csoda, hogy Kuvik dalfüzérárus fogadalmat tett, hogy többé egyetlen korty bort sem enged le gégéjén önszántából.
Torkon akadt sóhajtáshoz hasonló kéményfüstök, föld alatti, tetszhalottéhoz hasonló nyögések, a varrógép pergésébe fulladt zokogások, holdvilágnál született csalékony és a nappali világosságnál hirtelen megöregedett s tehetetlen álmok, nevüket is elfelejtett bánatok, céltalan csavargások és még céltalanabb üldögélések hazája, Tabán! – itt történt, hogy Mariancsics Lenke, aki olyan szőke volt, mint az újhold, és a korcsmák falevéllel tarkított lugasaiba, egyhangúan zümmögő nótáktól remegő ablakaiba évekig égboltozatkék szemével bepillantgatott, hogy alvó ismerőseit felébressze a bormérések sarkaiban való elátkozottságukból, és megismertesse velük azt a vidám, dalra lendítő poharat is, amelyet már nem ismertek… Mariancsics Lenke egy napon lemondott arról, hogy a korcsmákat látogassa, keserűnek és ostobának nevezte a bort.
Hegynek kanyargó és kiismerhetetlen végzetű utcák, már csak botlásra való kapuküszöbök, megbetegedett ajtók, amelyek szinte leestek helyükről, amint idegen kéz nyúlt hozzájuk, nagymamák és még régebbi emberek idejében új szobabútorok, fájdalmasra soványodott kanapék, köszvényes székek, régi arcokat mutogató, hímporukat veszített tükrök, kutyafarokhoz hasonló csőrű teásibrikek, orvosságoktól megsárgult poharak, megöregedett, gyermekeket606 ábrázoló szentképek, vénasszonyok guggolásában ugrándozástól elszokott bolhák, elkeseredett, sánta, agg kakasok, éjjelente bizonyára a síri enyészet módjára porló udvarok, halálosan fáradt kőolajlámpák, nevezetességüket, szépségüket, bókokra érdemességüket régen felejtett női kontyok, közönytől megsárgult, foszlott kötélen hintázó női ingek, felvágott nyelvüknek többé semmi hasznát nem vevő mátyásmadarak, a szerelmi éj varázsának ismerete nélkül imakönyvbetűvé törpült asszonyok, már gyermekkorukban megbabonázott és hóbortosságban megvénült férfiak, a tavaszonként se énekelgető aranyos töklinckék és kék begyű zenérek, a harisnyakötőjükre már zárdanövendék korukban se ügyelő szüzek, folyóvízzel hasztalan álmodó, kisbaba nélkül maradott menyecskék és kék hivatalos kabátjukra kísértetlepedőt teregető altisztek hazája, Tabán! – itt történt, hogy a lakosságnak egy része, köztük Gügüli, a mézeskalácsos és gyertyaöntő, Árkus, a városi írnok, Poturicsics, a hajóskapitány és Bordali, a „háziúr” fogadalmat tett, hogy bort és egyéb szeszes italt többé nem fogyaszt, mintha az ördög babonázta volna meg őket, józanul, nyitott szemmel, remegés nélküli térddel, meg nem csukló bokával, kínjukban le nem tépett mellénnyel és nadrágszíjjal a derekukon akartak a másvilágra menni; nem pedig úgy, mint azok a szerencsétlen boros emberek, akiket itt-ott kamraajtókilincsre vagy gyümölcstelen gyümölcsfára akasztottan, házak hátsó részében, szemétdombokon összerogyottan, árkok mélyében, ebektől se nyalogatott szájjal: holtan találtak eddig a Tabánban. Alkohol ellen prédikált a vénasszonyok nyarának igen fénylő napja a szerb templomnál, a Görög utcánál már, ahol a Tabán kezdődik, és bornemissza ember mászott felfelé az Aranykakas utcába, ahová emberemlékezet óta nem ment józanul senki, anélkül hogy valamely kerítésből, hídból, palánkból magával ne vitt volna valami lécdarabot, hogy részegségében azzal védekezzék a föld alól feléje nyúlkáló karok ellen.
Bortalan (és szótalan) emberek mendegéltek el Habfehéri korcsmája előtt, ahol a korcsmáros maga olyan bolond volt a bortól, hogy egy szobába zárva kellett tartani (és ha néha elszökött, napok múlva véresre törve, sántán, mintha valami kőbányában táncoltatták volna meg, került elő), vénasszonyok „vezették” a korcsmát, két, három, négy, öt vénasszony, a korcsmárosné barátnői, és ők607 tették a bort az asztalra a vendégek elé, hogy azok a borban felejtett szőlőmagokat bolháknak nézhették.
Bortalan (és szótalan) emberek megvetőleg mentek el a pincék mellett, amelyekben a korhelyek haja hosszúra és fakóvá, penészszínűvé növekedett, mert az igazi korhelyek sohasem érnek rá hajukat lenyíratni, ők legfeljebb bajuszuk pedrésére helyezik a súlyt, mert nem akarják, hogy a bajusznak több jusson a borból, mint gégéjüknek, amíg orruk pirosra megdagad, a fagykenőcsök mit sem használnak, az orr a bortól eredt pirosságát nem hagyja el és a kölcsönkért szemüveg mindig formátlanabbnak mutatja az orrot a tükörben, amelyben az imént a korcsmalány nézegette magát. Igazi korhely ugyanis a szemüvegre is sajnálja a pénzt, leginkább valamely kimustrált vénembernek a pápaszemét kezdi használni, mert ezen az üvegen nézve tán tartósabbnak, boldogabbnak, megelégedettebbnek látszik a világ…
Mondom, kijózanult, kimosakodott, tömjénszagú emberek kezdtek járni a Tabánban, akiknek vatta maradt a fülükben a legdöngőbb nótákra is, amely nótákat a pincébe zárt korhelyek azért éneklik, hogy néhanapján meglátogassa őket valaki, aki hírt hozna a nagyvilágból, az odakünn történt eseményekről. (Csak Sasadi félt a külvilágból érkezett hírektől, amelyek rendszerint arról szóltak, hogy ez vagy amaz kisgyermeke meghalt, miután hasztalan tárta ki két karját haza nem térő apja felé. – Veronika! – ordított Sasadi a pincében, ha ezek a dolgok – a holt gyermekek – eszébe jutottak, és kínjában leginkább egy boroshordóba szeretett volna bújni.)
