MÁSODIK FEJEZET • Mit gondolnak azok a lányok, akik a holdvilág hídján az ablakhoz mennek, ha kopogtatnak az ablakon
MÁSODIK FEJEZET • Mit gondolnak azok a lányok, akik a holdvilág hídján az ablakhoz mennek, ha kopogtatnak az ablakon
Bizonyos, hogy kellett történnie valaminek arra nézve, hogy a Tabánban némelyek észrevették, hogy a hegyoldalban legeltetett kecskéknek milyen felhőfehér egyes napokon a szőrük, mikor szelíden mekegnek a szakállas bak távollétében. Észrevették, hogy mily vidor bor nélkül némely tavaszi nap, amikor az ócska almáriumok és komótok mintegy maguktól jönnek ki az öregemberekkel együtt az udvarokra, és a léckerítésen madárka tart stációt, hogy néhány608 dalt elzengjen azoknak, akik utoljára festett arcú korcsmahölgy énekelgetését hallgatták, bármiként tagadják is ezt az öregemberek. A pipiske és a csicsörke másként dalolt, mint a pincebeli nő, Brunszvik grófnő, aki az alkoholfogyasztás elleni mozgalomnak vezére volt: bizonyára megértette a madarak énekét, különben hogyan beszélt volna velük?
Brunszvik kisasszony a Fehér Sas tér amaz egyemeletes házában lakott, amelyben hajdanában Martinovicsért és társaiért szenvedtek, imádkoztak, gyülekeztek és tanácskoztak az elfogott összeesküvők menyasszonyai, jegyesei, női ismerősei, mint Fraknói méltóságos címzetes püspök úr ezt megírta könyvében (márpedig egy püspök, ha fiatal nők kalandjairól ír, természetszerűleg igazabbat ír, mint más korabeli költők, akik nemcsak a hajszínek összetévesztésére voltak mindig hajlamosak, de a női szívek dolgaiban sem láttak tisztán). Ugyanezért már Martinovics óta „nőies” híre volt az egyemeletes háznak, ahonnan a képzelődő nők panaszos énekét, keserves sirámát, csalogányéhoz (mint ez idő tájt mondták: bájdaláréhoz) hasonló dallamát vélték hallani.
Brunszvik grófnőnek nagy része volt abban, hogy a tabáni férfiak megszabadultak a bor hatásától, és ezen a réven mindenféle villogó tekintetű cigánynők, kancsalul mosolygó csárdáslányok, kikapósságra mindig hajlamos fogadósnék bűvköréből. Brunszvik grófnő tiszta életű, életében szentté válott nőnemű lény volt, akinek csodatetteit még a bormérők zúgolódása se kisebbítette.
Brunszvik grófnő idegen volt Pesten (csak egy anyai nagybátyja, egy vezérőrnagy feküdt a vízivárosi katonai temetőben), annál meglepőbb tehát, hogy mindenféle hathatós rokoni támogatás nélkül sikerültek a dolgai.
Kis termetű, de a szíve tájékán elég széles hölgy volt, hogy azokhoz a nőkhöz hasonlítsam, akik testalkatuknál fogva a szerelemre születtek, de Helén grófnő megcáfolta azoknak a többnyire bortól tanácsot kérő költőknek a véleményét, akik a kis növésű nőket általában csak megölelésre tartják alkalmasnak. Helén grófnőre inkább az a szólásmondás illett volna: hogy kicsi a bors, de erős. Legalábbis lelkében és szívében, mert ha meghallgatta is azoknak a férfiaknak a vallomását, akik a borital mámorát az igaz szerelemmel tévesztették össze, és a holdvilágnál kerülgették a Fehér Sas téri csendes házat, hol a földszint vasrácsos ablakai mögött, hol meg az emeleti erkélyen609 kutatva kipirosodott szemükkel, elasszonyosodott, csak nótázásra alkalmatos hangjukkal, bokázó lépteikkel a grófnő megpillantásáért – ha meg is hallgatta ezeknek a férfiaknak mondókáit, akik jöttek a rongyos felhők alatt, mint a török háborúknak pincékben rekedt vitézei, jöttek, mint kuruc dalnokok, akiknek csak a tárogatósíp hiányzott a híjas fogaik közül, jöttek, mint haszontalan gitárpengetők, semmire se jó lantverők, holdkóros szerenádozók –, ha meg is hallgatta néha a földszint nyitva felejtett ablakából, vagy az emelet figyelőbalkonjáról az émelygős szerelmi vallomásokat (amelyeket Helén grófnő szerint egy kapusarokban és sötétben meglepett szobalánynak vagy egy kóbor, rossz erkölcsű boszorkánynak is elmondhatnak), Helén nem törődött többé az éjszakai barangolókkal. Esze ágába se jutott valamely dohos köpönyegű éjjeli őrség védelmét igénybe venni a lovagi nyávogások ellen. Csak bőgjön Sasadi, amíg meg nem unja. S ugyanezt gondolta a további kísérletezőkről is, akik régi tabáni szokások szerint elsősorban éjszaka, korcsmából jövet, bortól, daltól, beszélgetésektől nekibátorodva akarták „megcsípni” az álmatlan hölgyi szíveket. Lehet, sőt, valószínű, hogy Brunszvik grófnő megtelepedése előtt lerúgta magáról a paplant egyik-másik kisasszonyka, hogy lábujjhegyen a holdsugár hídján az ablakhoz lopózzon, ha a térségen a korcsmahősök ordítottak. Volt talán olyan félrevezetett leányka is, aki kidugta kis kezét a zsalugáter nyílásai között, ha az kifért. Némely kézre tán gyűrűt, karkötőt is húztak, más tenyérkébe könnyel, borral, vérrel írott szerelmes levélkét csempésztek, vagy eleven névjegyet dugott a lovag a kézbe, amelyet úgy fogott a női kéz, mint valami álombéli ostornyelet, amellyel majd a szenvedély táltosait hajtja a nők bakjáról. Volt olyan lovag, aki csókjaival borította el a tabáni ablakokból éjszaka kinyúló kezeket, anélkül hogy meggondolta volna, hogy éjszaka, sötétben, mily tisztátalan dolgot művel.
Brunszvik grófnő sohase nyújtotta ki a kezét. Igaz, hogy azt se cselekedte, amit az öregasszonyok szoktak tenni a Tabánban, akik edényben éjfélre kéznél tartanak folyadékot, amelyet az éneklő lantos szájába öntenek.
Mit tett tehát Brunszvik grófnő, hogy a korán kelő, piroskás orrával, szappannal felfrissített arcával, bohókás, mindig titkosan mosolygó szájával, mélabús, barna szemével, szív alakú arcával, szőke,610 dalokból és képzelemből szőtt hajával, halk hangocskájával mégis megjavította a körülötte levő világot, anélkül hogy jutalmul adta volna a szívét és a lelkét a megváltozott férfiaknak?
