HARMADIK FEJEZET • Rimaszombati sok időt szentelt a szerelemnek
HARMADIK FEJEZET • Rimaszombati sok időt szentelt a szerelemnek
Brunszvik kisasszony Rimaszombati urat vette munkába.
Ez a Rimaszombati talán már hetvenesztendős is elmúlott, és a tabáni korhelyek vezére volt. Megmaradott félbarna külsejű, a téli időjárást mindig korcsmaeresz alól nézegető úriembernek, akit ugyanezért nem tudott ellepni a hó fehérsége, bár a korabeli férfiak, ha néha láthatók is voltak a templomok környékén, az aggastyánságot példázták, és többnyire már életükben szentté válottak, miután a másvilág felé közelegtek.
Rimaszombati mindig olyan hangon beszélt, mint egy vidám utazó kora téli reggelen, valamely útszéli fogadóban, ahová pálinkázás végett betért.
Kis termetű, császárszakállas ember volt, akinek az orra sövényéből három szőrszál nőtt, amíg erre nem figyelmeztették. Soha tisztességes nőnek a nevét szájára nem vette; meglehetősen megmaradott fogaival mindig azoknak a kétértelmű nőknek a nevét ropogtatta, amely hölgyek azért vannak a világon, hogy a férfiakat boldogítsák. Egyéb mondókáiban is sok időt szentelt a szerelemnek, a bornak, a nótának, mintha annyiból állna az egész élet, hogy az emberek egész idejüket korcsmában töltsék, és a korcsmalányokat bírálgassák, mint a különböző borokat és eledeleket. És hetven esztendőn túl is engedte élni a véletlen ezt a pödrött szavú, sodrott bajszú, zsinóros csíptetőjét hetykén viselő úriembert – mert még eleinte csak női hódítások megkönnyítése végett viselt cvikkert –, aki emlékezetből ismert szó szerint majdnem minden költeményt, amelyet a költők a szerelem üdvéről és kicsapongásáról írnak. Hetven esztendőn túl is adott neki a sors hivatalt, igaz, hogy csak napidíjasságot, de a m. kir. Kúriánál; ahol nem ismerték; tisztelték éppen hivatala miatt, és régi időkből megmaradott macskaszőr bundájában még részvétet is keltett a hurutos köhögésével, amikor a reggeli ködben611 így adta tudtára a világnak, a kocsiknak és a járókelőknek, hogy a hivatala felé elindult. De már délután, mikor még az ebéd ízével szájában bevonult valamely tabáni korcsmába, nyomban azt mondta, hogy: – Borcsa, Marcsa, Julcsa! – Mintha legalábbis régi szeretője lett volna minden nő, akinek a nevét kimondta. És az elmúlt éjszakáikról, kalandjaikról, élményeikről tudakozódott, mert, mint mondá, újságot nem olvasott, és a korcsmalányok mondanivalójából szerette megtudni, hogy mi is történt a világon. A kasszírnők regéit batyuba gyűjtötte a vén rongyszedő, mert azok mindent meggyóntak neki abban a biztos tudatban, hogy amúgy is feloldozást nyernek. Kihallgatván a nők szerelmi nyavalyáit, szerelmi viszonylatait, megvizsgálta szoknyáikat, kötényeiket, harisnyakötőiket, és tanácsot adott még az orca pirosítására nézve is.
– Tehát Galgóczi már három hete nem adott magáról életjelt? – kérdezte azon a bizonyos őszi napon Rimaszombati úr a Zöld Ász kisasszonyát, miután az délutáni borát előtte elhelyezte. (És Rimaszombati azt orvosság módjára el is fogyasztotta.)
– Galgóczi már soha többé nem jön a Zöld Ászba, amíg itt nem mérnek kecsketejet – felelt a leányka, akit Habfehéri Jolánnak hívtak, mint annyi más nőt a világon, de valamivel érzelmesebb, érzelgősebb, lágyabb szívű teremtés volt, mint a Jolánok általában. Sok dalt hallhatott pályáján a szerelemről. Bár kurta volt a szoknyája, a bokáját mindenki megláthatta, aki a korcsmárosleány után szokott nézni, derekára rátette tenyerét a ráctemplom sekrestyése, Jolán bizonyos jelt viselt keskeny homlokán, amilyen azokon a nőkén szokott lenni, akik boldogtalan szerelem miatt szenvednek életükben. A szívében bizonyára mindig olyan szívhez szóló hangok után vágyakozott, amelyek megmelengették, megsimogatták volna, és vérhullám lepte el az arcát, amikor a boros férfiak magyarázni kezdték, hogy mily érzelmeket táplálnak iránta szőrös mellükben.
– Galgóczi tehát már három hete nem volt itt – ismételte Rimaszombati úr, aki még hetvenesztendős korában is azt vélte a hiábavaló munkán kívül legcélszerűbbnek a boldoguláshoz, hogy nők révén kötött barátságot férfiakkal. – Bele kell kapcsolódni valamiképpen a szerelembe! – mondotta mindig Rimaszombati úr, amikor a nők és férfiak között vonzódást vett észre. Akár elrontani, akár gyújtogatni a szerelmet. Ez volt célja Rimaszombati úrnak. S ezért612 nagyon meglepte, hogy Galgóczi „anélkül hogy bármit szólt volna”, három hete nem mutatkozott a Zöld Ászban.
Mindenesetre megnyugtatta a keservében kancsalító és az éjszakai zokogások nyomait kipirult szemhéjain viselő korcsmároskisasszonyt:
– Majd utánanézek a dolognak, nem szeretem barátaim között a hűtlen embereket.
– A hűtlen! – ismételte Jolán, felkapta a szót, mint a kendermagot a csirke, mert a nők boldogtalanságukban néha a legegyszerűbb szavakat nem találják meg, amíg nem mondják nekik.
„A hűtlen, a hűtlen” – dúdolgatta magában hol elpityeredve, hol megmérgesedve a korcsmároskisasszony, amíg dolgát végezte. Hetivásár vagy ilyesmi volt Tabánban, amikor a poharakkal többször kocogtak az asztalokon, mint egyébkor. Ugyanezért Rimaszombati bizonyos idő múlva célszerűnek látta, hogy a megzavarodott leányzót néhány szóval csillapítsa.
– Még nem bizonyos Galgóczi hűtlensége.
– Hűtelen! – felelt Habfehéri Jolán, mintha többé nem akarna e mindent kifejező szótól megválni.
Mikor a pincérnő megfordult, Rimaszombati megvallotta magában, hogy orvosságszagot érez, mint a holtemberek körül szokás érezni. Talán a bornak fanyalodott meg az íze? Künt, a Fehér Sas téren pirult, hetykélkedett az októberi napsugár.
– Pedig betyárszagot érzek! – horkantott fel Rimaszombati, mint mindig olyankor, mikor kedvükben akart járni nőismerőseinek, akik Rimaszombati úrban mégiscsak inkább a férfiak hírmondóját látták, akinek sok szép mondanivalója lehet azokról, akik előre, követségbe küldték, de a maga részéről már régebbi idő óta nem tartozott komolyan a férfiak közé.
– Betyárszagot érzek – ismételte Rimaszombati, és a pókhálós ablakba gunnyasztva bedőlt, mintha messziről akarná látni azokat a betyárokat, akiknek szagát előrehozta a szél.613
