NYOLCADIK FEJEZET • Melyik szoknyát kell felvenni akkor, ha az ember boldogulni akar
NYOLCADIK FEJEZET • Melyik szoknyát kell felvenni akkor, ha az ember boldogulni akar
Persze nem mindenki gyászolt együtt a Zöld Ászbeli Jolánnal.
A Tabánban akkor is többnyire az öregasszonyságok festették feketére az egyetlen ruhájukat, akik már nem remélhették, hogy éltük folyamán más színű ruhát is viselnek. A fiatal nők megmutogatták ízlésüket a ruhaszínekben is, amint a szegény, egyszerű nőknek leginkább csak annyiban adatik alkalom ízlésük bemutatására, amennyiben626 lehetőleg egyéniségükhöz, gondolataikhoz illő színű ruhát öltenek magukra. A Tabánban is volt sötétkék ruha, ez a kényes fajta, amely oly előkelővé tudja varázsolni a nőket, ha megfelelő a szabásuk. A Tabánban is volt zöld ruha és lila ruha, késő ősszel viselt májusi szoknya és vörösbarna ruha, amelyet műfestők olyan ügyességgel színeznek, hogy kevesen veszik észre a ruha eredeti színét. Jolán hamarosan észrevette, hogy fekete szoknyájával, fekete harisnyájával és fekete bársonybarettjével (amelyet néha a vendéglőben is fején felejtett) nem talált hívekre. Az ablakból még mindig inkább kipillantanak egy sárga szoknya után (hogy a pirosról ne is beszéljünk), mint egy fekete ruha után. Jolán sem akarhatta, hogy mindig az ő fekete ruhájáról károgjanak a csókák a közeli szerb templom tornyán, még ha fekete harisnyáit magasztalta is néhány férfi, különösen Rimaszombati, akinek véleménye szerint egy úrinő lába nem is képzelhető el másként, mint fekete harisnyában, amely hűségesen megmutatja a formát. Sokáig habozott, hogy a fekete ruha után mely ruhájában mutatkozzék. A fehér pettyes, kék, hosszú szoknyában-e, amelyből mindig nyakkendőt akartak varratni azok a tréfás pesti urak, akik a Zöld Ászba jártak, vagy a fehérrel tarkázott pirosban-e, amelyet már régen Rimaszombati úrnak ígért, hogy azt emlékben megőrizze? Végre egy világosbarna ruháját választotta, amelynek szoknyáján tiroli zsebek voltak, és a zsebecskékbe lehetett dugni kezét, miközben a férfiakkal beszélt.
– Hm. Eddig tart a jegybenjárók bánata? – kérdezte váratlanul Rimaszombati úr, midőn rugós szemüvegén át a hegymászószoknyát és főként a hozzá tartozó zöld harisnyát szemügyre vette.
– Én nem is tudom, hogy Galgóczival jegyben jártam volna.
– Annál inkább tudom én – felelt Rimaszombati. – Vajon elősegítettem volna egy oly viszonynak a létesülését, amelynek nincs törvényes alapja? Felteheti ezt rólam, aki engem ismer? Sokkal törvénytisztelőbb ember vagyok, mint bárki a királyságban. Rólam se feketét, se fehéret nem lehet mondani, csak a színtiszta igazságot.
Jolán meghökkenve hallgatta az öregembert, mert akárhogy vesszük: a Tabánban még mindig arra is van építve a társadalmi rend, hogy az öregebb embereket tiszteljük.
– Nem tetszik a ruhám? – kérdezte, miután a jegyesség dolgát nem akarta firtatni, mert való igaz, hogy többször bizalmas vallomást tett Rimaszombati úrnak azokról a hegyek közti sétákról, a vízivárosi627 temetőben való időzésekről és az ottani verekedésekről, haragbaesésekről és fájós nembeszélésekről, amelyek fiatal nők és férfiak között lépten-nyomon előfordulnak. Jolán csak bizonyos délutánokon távozhatott el a Zöld Ászból, mint ez már olyan leányok sorsa, akiknek szülei korcsmárossággal foglalkoznak, de az ilyen délutánok ritkán múltak el összeveszés nélkül. Jolánt könnyű volt megharagítani, Galgóczi se volt az az ember, aki hagyta volna, ha valamit a fejébe vett: – mindenáron feleségének akarta tekinteni Jolánt, hogy többet ne mondjunk, ahogy a hegyi út vagy a temető legelhagyatottabb részébe érkeztek.
– Nem tetszik a ruhám? – ismételte Jolán a kérdést, de már el is ment a kedve, hogy a szoknyazsebbe dugott kézzel beszéljen Rimaszombati úrral.
– Magának van egy országháborító szoknyája, amelynek felvételekor a Tabánban valami szél kezdi fújdogálni még azokat a bajuszokat és szakállakat is, amelyek már nem valók egyébnek, mint kócnak. A csizmák nyikorogni kezdenek, mint a nyihogó paripák, amelyek útra is vinni akarják a gazdájukat. A legvénebb kalapot is félrevágva veszi fel gazdája fejére, ha magácska azt a szoknyát felveszi – mond Rimaszombati, körülményesen ejtegetve a szavakat, mint a meteorológiai intézet.
– Hát melyik az a rossz időt csináló szoknya? – kérdezte hamiskodva Jolán. – Talán csak nem azt a szűk szoknyámat gondolja, amelyben jóformán járni se tudok, úgy elfuserálta a varrónő?
– Nem tudom, hogy vannak vele mások, de én, ha már megnézek egy nőt, látni akarok rajta valamit – mondta fontoskodva Rimaszombati úr, mintha ő találta volna ki ezt a bölcsességet. – Nemhiába van csak két szemem ezen a világon, ha már koptatom, használom, fárasztom a szemem, legalább lássak valamit a fáradságomért.
Talán más nő se tudott volna nagyon ellenállani, ha egy férfi ilyenformán magyarázná meg, hogy miért szereti ezt vagy azt a szoknyát látni, nem pedig ezt vagy amazt. Rimaszombatinak végeredményében igaza volt; válogatni kellett a látnivalókban arra a „kis időre”, amely még neki életéből hátra van. Jolán tehát felvette azt a rózsaszínű szoknyát, amelyben még akkor is zavarban érezte magát, amikor egyedül volt szobájában.
– Most már semmi akadálya sincs annak, hogy Galgóczit visszatérítsük628 a helyes útra, ahonnan eltévedt – mond a legöregebb korcsmavendég a Tabánban, aki nem szerette azt, ha valaki már életében leszokott a korcsmajárásról. Elég ideje lesz erre halála után is.
