KILENCEDIK FEJEZET • Egy nagyon fontos fejezet arról, hogyan kell csókolódzni
KILENCEDIK FEJEZET • Egy nagyon fontos fejezet arról, hogyan kell csókolódzni
Böjti nap volt, a szoknya talán nem is igen pászolt volna a nap jelentőségéhez, mert kurtaságával, feszességével a húsos napokra emlékeztette volna az embert, amikor elgondolkozhatott volna azon, hogy a vademberek (az emberevők) mennyi falatoznivalót lelnének Jolán lábikráin, ha valamely véletlen hajótörés alkalmával a messzi szigetekre vetődne, de a böjt nem kötelező a betegekre nézve. Jolán pedig a szerelem betege volt, amely nyavalyáról azt szokták mondani, hogy ekvále bármely halálos betegséggel. (Ki ne érezte volna, hogy szerelem miatt nyomban vagy legalábbis rövidesen: meghal?)
– Még meg kell próbálnunk a Fürdik a holdvilág nótát, hogy minden rendben legyen – mond Rimaszombati úr, mikor szokás szerint most is, mint minden alkalommal, megvizsgálta a Jolánon levő rózsaszínű szoknyát, hogy nincsen-e rajta valamely titkos hiba, amelyet csak az ő gyakorlott szeme vehet észre.
A Fürdik a holdvilág nóta voltaképpen Rimaszombati úr szívbeli nótája volt, de ráerőszakolta azt a Zöld Ász minden vendégére, mert öregebb volt mindenkinél. Ő tanította meg Jolánt a nótára, hogy úgy énekelje azt (Rimaszombati úr vállára hajolva), mint egykor Batyiban, egy műkedvelői előadáson énekelte azt egy kisasszony, akinek nevét már senki se tudta, Rimaszombati úr is csak néhanapján. Jolán tanulékony volt azokban a dolgokban, amelyek egy leány műveltségéhez tartoznak, Rimaszombati úr könnyei megnedvesítették szemét, mert mindig sírva fakadt, amikor ezt a nótát a fülébe énekelték.
– Vigyünk magunkkal egy ital bort is! – indítványozta az öreg életművész azon az estén, mikor holdtölte volt, hideg és száraz időjárást jósolt a kalendárium, és éjfél felé járt az óramutató, amikor a Tabánban rendszerint csendesség szokott már lenni, akármilyen rossz híre van ennek a városrésznek.
Hosszú nyakú, betyáros üveget töltöttek meg borral, még nemzetiszínű629 szalagocskát is kötöttek az üveg nyakára. Az üveget Jolán vitte a már régebben említett köpönyege alatt, és Rimaszombati úr, a Zöld Ászból kilépve, megszagolta az időt: – Keleti szél szagát érzem, ami nagy ritkaság égövünk alatt, ahol többnyire az északnyugati vagy néha a déli szelek szokásosak. – Jolán nyugodtan bízta rá magát Rimaszombati úrra az éjféli órákban, mert a kuriális úriember csak olyankor volt a nőkre nézve veszedelmes, ha néhanapján „nőies szagot” érzett, mint 1898-ban utoljára egy varrodában, ahol tizenkét leány inget varrt egy „maradhatós” asszonyság felügyelete alatt, és Rimaszombati véletlenül a varrodába egy téli délután belépett. Ez a „nőies szag”, amely a szobát megtöltötte, visszajárt a múlt időből, és elgondolkoztatta, nyugtalanította, elmerengtette Rimaszombati urat, mint egy álom, amelyet élete végére se tud elfelejteni: – Más szaguk van a nőknek a templomban, amikor valamely mellékoltárnál leborulva, szinte összeroskadva, esdekelve imádkoznak. Más szaguk van a korcsmában, színházban, bálban, ahol a nevetés, kacagás, önfeledkezés csiklandozza őket, mert a női szervezet nem tud ellenállni az erősebb ingereknek. Más szaguk van otthonukban, amikor házi bajokkal, gondokkal, kellemetlenségekkel vannak elfoglalva, mert a nők otthonukban csak a saját dolgukkal törődnek. Valóban nőies szaguk csak a varrodában van, amikor álmaikat, ábrándjaikat, titkos gondolataikat mondják el egymásnak ingvarrás közben.
Ilyen épületes beszélgetéssel telt az idő, amíg Rimaszombati úr és Jolán kisasszony a néptelen utcán mendegéltek a holdvilágban, de ezt a néptelenséget csak emberekre kell gondolni. Mert a Tabánban (talán másfelé is) holdvilágnál ébren vannak azok a dolgok, amelyek napközben alusznak, vagy legalábbis olyan magatartást tanúsítanak, mintha nem tartoznának a világhoz. A háztetők gerincei megdombosodnak, mint a kandúrmacska háta. A kémény a holdvilágban valamely régi férfikalaphoz lesz hasonlatos, amely kalapot egy régi házigazda viselte. A rác templom tornya kinyújtóztatja árnyékát, mintha tapogatózva keresné azt a helyet a földön, ahová kincs van elásva, de nem jön senki se vállalkozó, aki ásni kezdene azon a helyen, ahová az esztendő bizonyos éjszakáján éjfélkor a rác templom árnyéka ér. Az udvarok ugyan alusznak, de a holdsugárban különböző színük, alakjuk van, mégpedig aszerint, hol felejtettek száradó fehérneműt a kötélen. Más árnyékuk van a férfiak bő lábravalóinak,630 más a nők hosszú ingeinek. Az ereszekről kinyúló esőcsatornák, a pék címere, a szatócs táblája, a pihenő kapuszárnyak, az ablaktáblák ilyenkor beszélgetnek az életükről, mert nappal az emberek szolgálatára kell lenniök. Csak a szülésznő kisbabás címere ügyel fél szemmel az utcai tárgyak beszélgetésére, néki éjszaka is az emberek szolgálatára kell állnia. – Egyszer már én is megkristéroztatom magam, mert azt mondják, hogy az jó az emésztéshez – mond Rimaszombati, amikor a bába háza előtt elhaladtak.
De a műtétre egyelőre nem került a sor, mert Rimaszombati úrnak valami eszébe jutott, és arra a helyre vezette Jolánt, ahová a torony árnyéka nyúlott. Senki se járt itt a torony árnyékában, mert ha kószált is volna valamely kóbor lélek a Tabánban: az inkább a holdvilágos tereket választotta. Itt az árnyékban egyedül voltak, és Rimaszombati úr pártfogólag állott védence mellett.
– Azt még nem is kérdeztem eddig, hogy milyen puszikra tanította Galgóczit? – vallatta Rimaszombati Jolánt.
Jolán nem felelt, mert nem mindig felelt öreg barátjának, ha az különböző kérdéseket tett fel; ugyanezért Rimaszombati maga folytatta:
– Sokféle csók van a világon, amíg az igazi csókot megtaláljuk, amelyet holta napjáig nem felejthet el az ember, bármi történjék is vele útközben, itt-ott, amint már történni szokott… Sokféle csókot kell megpróbálni, amíg az igazihoz eljutunk a megismerésben. Talán nem adott neki igazi csókot, leánykám?
– Nem tudom, mit gondol Rimaszombati úr az igazi csók alatt? Mindenki úgy csókol, ahogy tud – felelt most Jolán, mint aki a beszélgetést befejezné.
– Nem úgy van az, gyermekem. A csók már a kézcsóknál kezdődik. Ott kell tudni, hogy a nőknek a kezét milyen módon és helyen csókoljuk meg. Van, aki csak úgy dob el egy kézcsókot, mint egy közömbös szót, vagy legfeljebb valamely kötelességteljesítést, mint egykor Castiliában a polgár, aki egyéb hiányában Izabella királyné kesztyűjét és papucsait volt kénytelen megcsókolni. Az igazi kéz vagy lábcsókot akkoriban is tudták már. A kézcsókot azon a helyen kell elhelyezni, ahol a kesztyű kis mezőt hagy a szabadon maradt kézhez, a csuklón, az ütőér felett csókol kezet az okos ember. A lábcsóknál a bokát kell célba venni, de vannak, akik a térdhajlás alatti631 részt szeretik – mond Rimaszombati. – Hol csókolta meg a lábát Galgóczi?
– Egyszer megharapta a térdemet. Amiért pofon ütöttem.
– No lássa! – kiáltott fel Rimaszombati, mintha nagy felfedezést tett volna. – Galgóczi lábához borult, mint ez illik, és nem a sarkát vagy a lábfejét csókolta meg, mint más ember tette volna, hanem mindjárt a térdét. Én ugyan tudnék jobb helyet is a lábszáron.
– Részeg volt Galgóczi – igazolta Jolán a fiatalembert.
Rimaszombati elgondolkozott, maga elé merengett, mintha körülményesen, minden oldalról elképzelni akarná azt a térdcsókot, amelyet Galgóczi elkövetett.
– Bizonyosan feltette a lábát kegyed valamely zsámolyra vagy sziklára, mint a fotográfus előtt szokták a műlovarnők, vagy azok, akik hajlamot éreznek magukban a műlovarnői pályára. Hová tette a lábát, hogy Galgóczi éppen a térdét csókolta meg? – firtatta az esetet az öregember.
– Sehová se tettem a lábam. Galgóczi letérdepelt előttem, s azzal fenyegetődzött, hogy meghal.
– Bár ismét így gondolkozna és cselekedne! – mond áhítatosan Rimaszombati úr, midőn a torony árnyékából, ahol a kincs van elásva, továbbvezette pártfogoltját.
Nemsokára ezután elértek a szobor árnyékához, amely egy tabáni térségen terjeszti ki szárnyait. Olyan szobor ez, amelyet az esztendő bizonyos napján körmenetben járnak körül a hívők, és aztán megint elfelejtik egy esztendőre. A szobor árnyékában megállott Rimaszombati, s így szólt:
– Most jut eszembe, hogy miért helyezte el csókját a térden Galgóczi. Régebbi időben, mikor a nők a harisnyakötőjüket még lobogósan, pillangósan, csokrosan kötötték meg a térdük alatt: a térd maga már bizalmas területnek számított, ahová legalábbis a szerelem jogán volt szabad elérni. A térdcsókkal Galgóczi azt akarja jelképezni, hogy kegyeddel sokkal bensőbb viszonyban van, mint például azok, akik megelégednek egy bokacsókkal. Igazam van, szenyóra? – kérdezte felvidámodva az öregúr, mintha egy titok nyitjára jött volna.
– Senki se tudja, hogy mit gondol egy férfi magában! – sóhajtott Jolán, amint apránként felidéződött emlékezetében néhány jelenet a632 múlt időből, amikor még nem kellett gondolkozni azon, hogy miért csókolja meg Galgóczi itt vagy amott.
A szobor árnyékában Rimaszombati bátrabb lett… Isten tudná: miért bátrabbak a férfiak egyes helyeken, mint más helyeken. Megfogta Jolán kézcsuklóját, és a holdvilágnál áthatóan a szemébe nézett:
– Arról nem volt szó még eddig, hogyan végezte Galgóczi a szájon és az arcon való szentségimádást, amit némelyek csókolódzásnak neveznek? Mert vannak bizonyos férfiak, akik mindig és mindenütt csókolódznak, ahol erre a legkisebb alkalom adatik. Csókolódznak a kályha mögött, mert azt hiszik, hogy a kályhazugoly csókolódzás számára van. Csókolódznak a ruhásszekrényben, a pincében, a padláson, a kamrában, mert elveszettnek hinnék életükben azt a percet, amikor nem csókolództak. Bizonyos szájak a csókolódzásra születtek. Különösen a nyúlszájak, a bárányszájak, az őzikeszájak. Nem a nagy, széles ajkak tudnak igazán csókolni, hanem azok az ajkak, amelyeknek olyan alakjuk van, mint a liliom hagymájának. Ezek az ajkak úgy tapadnak, hogy némely esetben fulladást, szívbénulást és más halálos bajt is okoznak. Minden részecskéjét betapasztják a szájnak, mint egy jól elhelyezett pecsét. Percekig tudnak összekapcsolódva lenni, miközben a hitvallók szerint a mennyország üdvösségét érzik. Szívják, szívják egymást az ajkak, amíg néha a vér is kicsordul, amit a legédesebbnek mondanak meleg állapotban. Az a fő, hogy egy csepp levegő se férkőzzön az egymásra tapadó ajkak közé, mert a levegő jelenti a világot, az emberszólást, a rágalmat, amely aztán elválasztja egymástól örökre az ajkakat. Hallottam már olyan esetet, hogy egyesek úgy tudnak csókolódzni, hogy csókolódzás közben összenőttek, mint a sziámi ikrek.
– Hm! – mondta Jolán, mintha megzökkent volna a szíve. Rimaszombati ezt a siker jelének vélte, ezért bizonyos gyorsabbodással folytatta, mintha Aladdin rozsdás lámpáját dörzsölné.
– De legtöbbször nem éri nagyobb baj azokat, akik csak az ajkukkal csókolnak, mert a bölcs természet minden esetben tud segíteni azon, hogy az ajkak végül elválhassanak egymástól. Megdagadnak a csókolódzó ajkak, és fájni kezd a csók, habár ez üdvét még növeli némelyek szerint. A veszedelmes csók ott kezdődik, ha a szájban rejtőző nyelvek is beleavatkoznának az ajkak dolgába. Teszem azt, megunná magát a nyelv, hogy mindig csak az ajkak felől jövő ízeket,633 nedveket vegye át, és unalmában elindulna maga is a száj belsejéből, hogy körülnézzen, körültapogatóddzon az összeköttetésben levő száj belsejével. Azt mondják, hogy a nyelvnek nincs szeme, és csak vaktában indul el kalandjaira. Dehogyis nincs szeme a nyelvnek! Meg kell kérdezni azokat, akik a nyelves pusziknak barátai, vajon eltévedett-e már nyelvük valami olyan helyre, ahová nem kívánkoztak? Akármilyen csapodár legyen a nyelv: csak olyan helyen érzi jól magát, ahol szívesen látják. Elmegy megismerkedni fogakkal, amelyekhez egyébként semmi köze. Megtapogat mások szájában levő metsző- és zápfogakat. A nyelv hamarább tudja meg, mint bárki: hány odvas fog rejtőzik abban a szájban, amelyet legfeljebb a fogorvos látott addig. Bejárja a szomszéd száj tündérbarlangját, és tudósítást hoz arról, hogy csókolódzás előtt prominclicukrot vagy káposztát fogyasztottunk. Nem akarok dicsekedni, de tudok olyan nyelvről, amely még a bortermés évszámát is meg tudta mondani, ha véletlenül bortermelő asszonyság ajkával találkozott.
– Hm! – dudorogta Jolán.
– A nyelves puszi azonban sokkal veszedelmesebb, mint így messziről látszik. Vannak nyelvek, amelyek nem elégednek meg a szájüreg ízeivel, rejtelmeivel, hanem tovább is mennek, például egészen a torokig. Benyúlnak a torokba, beledagadnak, kitöltik a toroknyílást, hogy oda egy csepp levegő se tudjon beférkőzni. Megcsalt, elámított, csalódott nők szoktak így megölni férfiakat… Ez az a csók, amelyből a másvilágon lehet felébredni – mond Rimaszombati elkomolyodva, mert igazában nem akart erről a csókolódzási formuláról beszélni, csak az éj sugallta neki a szavakat, amelyeket kimondván, többé nem lehetett visszavonni.
– Hm! – fűzte Jolán az utóbb említett csók ízét gondolataiban. – Különös lehet egy csók közben meghalni.
– A féltékenység tanította meg a nőket erre a csókolódzásra. Sok férfit eltettek már ilyenformán láb alól.
– Boszorkánycsóknak nevezik, és sokan kételkednek létezésében, mert akik kapták, hallgatnak róla a föld alatt, akik adták: a máglyán se vallottak róla, ahová állították őket egyéb boszorkányságaik miatt. Tudott erről a csókról Erzsébet angol királyné, aki sokkal többet tudott a világon, mint kortársai hitték. Tudott róla Katalin cárnő, mert az uralkodónőknek többet elárulnak a varázslók, mint másoknak. Medici Katalin gyakorolta, de tán Mária, az egykori magyarországi634 királyné is ezzel a csókkal némította el örökre a kedveseit, mielőtt azoknak eszébe jutott volna a királyné rájuk bízott titkait kikotyogni. Mielőtt árulkodni kezdene a lovag a boldog órákról, a gyenge pillanatokról, az ártatlanságok, a női becsületek elvesztéséről, a nők örök titkairól: jött a boszorkánycsók, és megtette a magáét. A királyné bedugta a nyelvét a lovag torkába.
Egyet kongatott a toronyóra, mintha a pontot tenné le Rimaszombati szavaira.
Az óraütésre megrázkódott az öregember:
– Tudja a szösz, hogy is volna jobb a dolog: boszorkánycsók közben meghalni, mikor az ember nem is gondolna a halálra, vagy pedig salétromos falas ispotályban, ahol már húzogatják a szalmazsákokat az ember alatt mások, akik ugyanazon a helyen akarnak meghalni?
Így szólt Rimaszombati úr, s kilépett a szobor árnyékából, mielőtt az még megkopogtathatta volna fejét istentelen beszéde miatt. Vén ember volt, nem tudott már csak a nők megrontására beszélni, mintha nem akarna hátrahagyni tudatlan lelket a világon, ami azoknak az embereknek szokása, akik már csak szóval, de haldoklásukban is rontják a világot, hogy minél többen legyenek majd együtt a pokolban.
– Most vár bennünket Galgóczi a megbeszélés szerint.
