TIZEDIK FEJEZET • Egy varázsló jár az ablak alatt
TIZEDIK FEJEZET • Egy varázsló jár az ablak alatt
Galgóczi fehér lepedőben és erkélyen várta ismerőseinket.
Fehér lepedőben azért, mert egyéb ruhaneműit elzárta előle Brunszvik kisasszony: erkélyen pedig azért, mert a kisasszony éjszakára a feje alá tette a kapukulcsot.
– Ó, ti irigyelt, boldog vándorai az életnek, akik egészségtől, jókedvtől hajtva ide-oda röpködtök, szabadon, mint a madarak, gondtalanul, mint az emberek, akik el tudnak szökni gondjaik és gondolataik elől, míg én itt a téboly, a rémségek, a látományok éjszakájában a halált hívom negyedóránként, hogy szabadítana meg kínszenvedéseimtől! – kiáltott fel az erkélyen Galgóczi, amikor segítségére jött barátait felismerte a holdvilágnál.635
– Csak beszéld ki magad, szerencsétlen barátom: olyan idője van most a nap huszonnégy órájának, amikor sehol se mondanak átkot ellenünk; igaz, misét se mondanak mellettünk, bármint intézkednék, mert még a kolostorokban is alusznak – felelt Rimaszombati a holdfényben megjelenve, és aztán ismét az árnyékba húzódva, ahová Jolánt is magával vonta, mert nem találta célirányosnak, hogy a Fehér Sas téren megpillantsa valaki ebben az órában akár őt, akár Jolánt.
– Nem tudok nektek többet mondani, hogy minden bűnömért vezeklek, amit valaha az életben elkövettem, vagy még ezután elkövetni fogok. Szenvedéseimmel mindenért megfizetek úgy a földi, mint a másvilági létért. Mindig eszméletemnél vagyok, és mégis olyan elmeháborodottnak érzem magam, akit kénye-kedve szerint dobál, labdáz az őrület hulláma. Csak még egyszer, csak egyetlenegyszer nyerhetném vissza régi eszemet, nyugalmamat és bátorságomat. Olyan gyáva vagyok, mint egy bogár az istálló padlója alatt. A megvetett halál megváltásként terjeszti felém a karját.
Még sokáig panaszolta Galgóczi baját, amelyet nem értenek meg azok sohasem, akik még maguk nem próbálták azt a szörnyű kínt, amit a gondolkozni tudás és az észvilág elvesztése jelent. Galgóczi bolondsága azok közé a megháborodottságok közé tartozott, amelyek testi kínszenvedést jelentenek: Őrültség, amely fáj!
Nemcsak az elméje hibbant meg, hanem szíve, veséje, mája, gyomra, egyszóval mindene, amit az ember az életben magáénak nevezhet. Még a lába is ellensége lett, amelyet gyűlölt, hogy a kezéről ne beszéljünk, amelyet mindig úgy tördelt, mintha tövestől akarná letépni. A beleinek táplálékul leginkább rozsdás kampósszeget kívánt, amely összeszaggatná beleit. Az ördög martaléka volt Galgóczi egészben.
– Mindezt csak a bor tette volna? – kérdezte kétkedve Rimaszombati az árnyékban, ahonnan, Jolán kezét fogva, a dolgok menetét figyelte.
Ugyanezért hangosan felkiáltott:
– Galgóczi! A bor miatti szenvedéseknek jó részét vállalom magamra. Én már öregember vagyok, ha megbolondulok, annál jobb rám nézve, legalább nem látom ép elmével, hogyan megyek el a másvilágra. De mi legyen a többi dolgokkal? Ki vállalja a boldogtalan szerelmet, a féltést, az álmodozást, Jolán szép haját? Amely dolgokért636 bizonyára éppen úgy szenvedsz, mint a borért, amelyet eltiltottak?
– Én úgyis azt terveztem, hogy megölöm Jolánt – felelt a fehérlepedős.
Jolán keze nem remegett Rimaszombatiéban.
– Legjobb, ha Jolán elfelejt engem, különb, nálamnál jóra valóbb embert keres magának, mert bizonyára vannak férfiak, akik többet érnek, mint én. Legyek már én csak a megérdemelt pusztulásé, úgyse lesz ember belőlem soha többé.
Mikor Jolán ezeket a szavakat hallotta, előlépett az árnyékból.
– Könnyen beszélsz, te szegény elmeháborodott, mert szenvedéseidet amúgy se gyarapíthatod már. Eljutottál odáig, ahol már többet szenvedni nem lehet, betelt poharad, egy csepp fájdalom se fér abba, még ha az egész város leég körülötted – mondta Jolán. – Te azt hiszed, hogy akkor se szenvednél többet, ha én elhagynálak? De én tudom, hogy nekem megszakadna a szívem utánad. Engedd meg, hogy tovább szeresselek, tovább várjam, amire a zűrzavaros harangozások elmúlnak elmédből.
– Ne kösd hozzám fiatal, szép életedet, mert kár volna a virágért, amely hernyóval szövetkezett. Én nem tudom megmondani, hogy mikor lábalok ki abból a szövevényből, amelybe elmevilágom elvesztése folytán keveredtem. Nem tudom előre megmondani, hogy milyen mély az a rengeteg, amelynek ezer veszedelme között keresztül kell még mennem, hogy egy napon ismét megtaláljam az eszemet, amely egy óvatlan percben elszökött tőlem. Vajon milyen lesz a megugrott eszem, ha egyszer újra találkozom vele, és azt se tudom, hogy akar-e megint az enyém lenni? Menj, leányka, az esztelen bolondtól, mint Ofélia elment Hamlettől – felelt a kísértet az erkélyről, és bizonyára csörgette volna láncait, ha kéznél lettek volna, de fogait így is csikorgatta.
– De hát mondd meg végre, mi bajod van, Galgóczi, hogy legalább imádkozni tudjak érted? – kiáltott fel a leányka, miután ezt a kérdést súgta neki Rimaszombati a sötétben.
– Megőrültem! – felelt a szerencsétlen fiatalember a magasból. – Nem tudom másképp kifejezni magam, mert az ördög elvitte az eszemet. Olyan betegségbe estem, amelynek csak egy gyógyszere van. Az: ha a saját szívemet, életemet, rongyos lényemet marcangolom az önváddal, a káromkodással. Ha kifárasztom magam a zokogással,637 a forgolódással, jajgatással, a fájdalommal, akkor tudok végre elaludni pár órára, hogy aztán új gyűlölettel magam iránt ugorjak fel az ágyamból. Úgy utálom magam, hogy a fejemet szeretném összetörni a falon.
– Megmérgeztek, barátom. Mérget öntöttek italodba, mert a Zöld Ász borától még senkin se tört ki elmeháborodottság! – felelt (ugyancsak Rimaszombati tanácsára) Jolán, és úgy összekulcsolta a kezét, mintha esküdni is hajlandó lett volna igaza mellett.
– Most már mindegy, hogyan történt, hogy elvesztettem eszemet, mint ahogy a sipkáját elhagyja némely ember. Most már mindegy, hogy hol bicsaklott meg az elmém. Talán sohase fogom megtudhatni, mely varázslat vitt az ablakhoz azon az éjszakán, mikor egy addig csak rossz álmaimban látott varázsló a csillagfényes éjből hirtelen az ablakhoz lépett, és arcomba fújta mérgét, és babonás szavait elmondta. Nyomban elvesztem. Nyomban elment az eszem. Nyomban szörnyű félelem lepte meg szívemet, hogy elvástak tőle fogaim, jéggé dermedt a szívem, görcs ragadta meg a torkomat, és gonosz lett körülöttem egyszerre minden. Gonosz és kaján lett minden, mintha abban a percben tudtam volna meg, hogy az emberek mily borzasztóan utálnak, aminthogy undorodik mindenki az őrülttől.
Keservesen, szinte utolsó erőfeszítéssel mondta ezeket a szavakat az erkélybeli fiatalember. Rimaszombati és Jolán egy darabig tanácstalanul hallgattak, mintha a feleleten gondolkoznának, amellyel megnyugtathatnák a szerencsétlent. Végre Rimaszombati szedte össze magát, hogy megszólaljon:
– Tehát benézett valaki az ablakon?
Galgóczi az erkélyre borult, mintha erőt gyűjtene. A lepedő lecsúszott lesoványodott testéről, és csontváznak látszott a holdvilágban.
– A folyamra nyílott régi ablakom, és a varázsló a folyam felől jött nyári éjszakán, amikor a hold ugyancsak a folyam felett állott, és majdnem megszólalt. A varázsló két nővel jött két karján, mint úriemberek szoktak sétálgatni, ha aludni nem tudnak. Az egyik nő tapasztalt öregasszonynak látszott, aki sokat kotorászott valaha a férfiak nadrágzsebében, a haja is a középen volt elválasztva, mint régente azoké a menyecskéké, akikkel nyomban bizalmaskodva mert beszélni minden férfi. Azok közül való volt a vénasszony, aki még638 most is haragszik azokra a férfiakra, akik nyomban nem ölelik meg a derekát, vagy más helyét. Ez biztatta a varázslót elpusztításomra leginkább, mert botor fiatalságomban megfeledkeztem arról, hogy mivel tartozom azoknak az asszonyságoknak, akik legszebb éveiket apám és apám barátai kedvében töltötték el.
– Hogy hívták a tekintetes asszonyt? – kérdezte Rimaszombati, mintha elfelejtette volna, hogy őrülttel van dolga.
– Julinak hívták, mint többnyire az ilyen asszonyságokat szokták. A lányát, akit a holdvilágban sétáltatott, Juliskának hívták persze, és még csak annyi esze volt, hogy tudta már, hol kell a férfiakba kapaszkodni; no de majd megtanulja a többi tudnivalókat is, gondoltam magamban, amikor az öregasszony meg a lánya észrevettek ablakomban, és megharagudtak, hogy a varázslóval töltött éjszakájukat látom, figyelem és nevetem, mert szerettem az asszonyok dolgán nevetgélni, ha megfigyeltem, hogyan preparálják a férfiakat maguknak, kedvüknek, szándékaiknak. Az öreg Juli fogta a varázsló egyik kezét, a fiatal Juliska a másik kezét. No, ha ebből nem lesz házasság, akkor sohase lesz házasság ezen a világon, gondoltam éppen, és arra készülődtem, hogy megmondom az idegen férfinak, hogy mennyire megvetem őt azért, hogy ilyen önfelejtkezve kiszolgáltatta magát a két összetanult nőnek. De az idegen, a varázsló mentegetőzött. Ablakomhoz lépett, arcomba fújt, és elmondta varázsszavait. Ám a két asszony ezalatt nem maradt tétlen. A vénasszony intésére egyforma kanárisárga harisnyába bújtatott lábaikat szökdécselve irányították az emeletre, a padlásra, egyszóval a fejem fölé, ahonnan vizet eresztettek a fejemre, hogy a varázslat sikerüljön. Azóta…
Az óra kettőt ütött a rácok tornyában, miközben a csendes éjben világosan hallatszott, hogy a torony körül helyet cserélnek az eddigi szereplők az éj új szereplőivel. Az árnyékok megváltoztatták alakjaikat, mert szolgálati idejük letelt. Így például a torony árnyéka egész egyszerűen továbbment arról a helyről, ahol eddig terpeszkedett. Követték őt az alakváltoztatásban a foltos, sárga kötélen száradó fehérneműk az udvarokban. A szülésznő címerében levő kisbaba hangosan nyivákolni kezdett, és a ház ajtaja felpattant, mintha valamely szerkezet nyitotta volna ki, és a szülésznő félrecsapott, hirtelen kalapkában, nyakába kanyarított mantilkával, rejtelmes táskájában639 hordani kezdte a kisbabát házról házra, hol fogadják be. A szerencsétlen fiatalember elvonult az erkélyről, lepedője felhőként úszott utána.
