A pesti tekintetes úr
A pesti tekintetes úr
A régi jó táblabírák – a Jókai Mór derült és romantikusán kancsi tekintetén át, amint minden sokat író és olvasó embernek fáradtabbnak, bágyadtabbnak, szinte álmodozóbbnak látszik az egyik szembogara, mint a másik – , ők nem haltak meg, hanem tovább is bennünk élnek, furcsa is volna, természetileg szokatlan jelenség, hogy egy fajta, amely százesztendőkön át körülbelül az uralkodó osztály volt az országban, törvényt hozott, magyarázott és ült, a gondolkozást és az eszméket irányította: egyszerre kiveszett volna. Nem pusztult el a táblabírák energiája, csak tovább vándorolt. Az élet, amelyet a teozófia, az utánunk következő művelt embereknek ez a nagyszerű és kibékítő vallása energiának nevez, az élet célja a finomodás, nemesedés, tisztulás. A táblabírák energiája – hogy sokáig ne időzzek a még nálunk kevéssé ismeretes vallási tételnél – Kossuthon, Széchenyin, Eötvösön, Deák Ferencen át megfinomodva költözött tovább a földrészen új és új hüvelyekbe. Az öreg Andrássy és a fia sem egyéb, mint új táblabíró és politikusaink, vezető férfiaink mindegyikében többé-kevésbé él a táblabírák vándorló energiája. Még Vázsonyi Vilmos is, aki pedig minden ízében, szándékában és forradalmár hajlandóságaiban egy nagyon is újkori férfiúnak látszik, voltaképpen magyar táblabíró, akinek egész alapzata Werbőczyn nyugszik egy lőporostorony mély fundamentumával.
A legigazibb modern táblabíró, mintha csak a törzs legalsó, tehát legerősebb ágáról vágták volna, a mostani pesti polgármester, Bárczy István.
Már a külseje, a megjelenése és a szónoki tempója különbözik mindenféle sablonos figurától, ahogyan Magyarországon a polgármestert elképzelni szoktuk. Ez az ember egy atléta, tán úszóbajnok, de inkább lehet kitűnő vívó, hogy a labdarúgást is érti, fogadom, bizonyára diszkoszvetőnek253 sem volna utolsó. Az állása, mint egy vasék, amely megingathatatlanul a földbe van verve, mint a kikötői vasoszlopoké, amelyekhez a hajókat kötik. De amellett szinte kecses, mint azok az emberek, akik fiatalkorukban és tán később is, táncolnak a házibálon. A nyaka, a válla, a mellkasa, a keze egy zömök tábori tarackról mintázva, de a gyorsasága, a mindenrevaló ráérése, az alvásra való ideje és esti zenélése a harmonium mellett egy ábrándos és vidám fiatalemberé.
De a legérdekesebb a feje a pesti polgármesternek. Az első pillantásra csaknem mindennapiasan egyszerű fazekasmunkájú emberfő, amilyen ezerszámra kapható Pesten. Aztán ravaszdi, magában tervezgető és gondolatait óvatosan rejtegető arc bontakozik elő, mintha mindig követségben járna valahol, tán francia bankároknál, hogy Budapest újra kölcsönt kapjon. Ugyanezért észrevehető az arcán a kedves árvagyámok pazarló és bátorító, bizalomgerjesztő és erőszakoló mosolya, amellyel nagyon gazdag, de könnyelmű és kiskorú örökösöknek pénzt szereznek. A halk, csendes és szinte kifejezés nélküli hangja azoknak az embereknek a hangja, akik soha szenvedélyt, haragot vagy meglepetést nem mutatnak életükben, mint mondani szokás: kártyáikat el nem árulják, de mindent igen jól látnak, éreznek, sőt gondolatokat kitalálnak, és ezért nagyon okos embernek tartatnak a városban. Ez az első látnivaló a pesti tekintetes úron.
Talán háromszor vagy négyszer láttam és beszéltem vele, és hogy először igen jól láttam, abban igazat ad nekem mindenki Budapesten, aki ugyan csak egyszer látta a város öregapját.
Aztán egyszerre eltűnik az első látás bizonytalansága, mint a közelgő erdőségekről vagy hegyekről a kék köd. Egy rendkívüli, mindenben meglepő és hasonlat nélküli érdekességű vidék bontakozik ki a megközelített tájon, amely ködfoszlányaiban esetleg egy pipás hivatalnok vagy egy szédítő pesti ügynök gesztusát rajzolta a nagy messziségből.
Közelebbről a pesti polgármester a legjobb magyar táblabíró-fajta. A magyar glóbuson legközelebbi típusa tán az a szabadságharc utáni esztendőkből való magyar úr, aki külföldi bujdosásában angol egyetemre járt, tán hírlapíró volt egy darabig Párizsban, a vegytant Jénában, a hallei katedráról a bölcsészetet és a gazdálkodást Hollandiában tanulta, Baden-Badenben nemzetközi társaságban forgott, külföldi államférfiakkal levelezett, Gambettát személyesen ismerte, és Hugo Victort tartotta a legjobb regényírónak, míg a nők körül barátságával dicsekedhetett egy hölgynek, akinek karjában Chopin meghalt. És csizmahúzó254 volt a szobájában, reggelizni pácolt szalonnát szeretett, ebéd után nyugalmasan csibukozott a spai kaszinó teraszán apjától örökölt pipájából, és éjjelente, ha a hold feltűnt a cifra villasor tornyocskái mögött, arra gondolt, hogy otthon, Pest megyében a holdat ugatják a magyar kutyák. Majd visszatért hazájába, és erfurti gazdálkodást kezdett birtokán, de a parasztok nem vetették el a drága külföldi vetőmagot, a hazai viszonyokon elkeseredve, szélsőbaloldali lett, és a külföldi folyóiratokat sem bontotta fel többé, csupán a csillagászatot szerette vidéki kastélyában.
Ez a táblabíró-típus volt közvetlen elődje a pesti polgármesternek.
A táblabíróság vándorló energiája – amely a szenvedésekben és csalódásokban szinte megtisztultan, megnemesedve érkezett át a huszadik századba – nagyszerű hüvelybe költözött. A humanitás és haladás eszméi, amelyről hatvanban zord magányú tudósok és fecsegő divathölgyek beszéltek, megértek az időben. A dohos, régi városi temetők korhadt lakóiból táplálkozó, kerékkötő polgárság lassan eltisztult a városból. Szinte trombitaharsogásként zengtek föl a fejlődés és haladás hangjai a városi életben, a nagykörút lámpásai világvárosias fénnyel gyulladtak föl, és a pesti polgármester két marokkal szórta a pénzt a város építésére, szépítésére, gyönyörűségére. Ő az a külföldi eszmékkel teli magyar földesuraság, aki hollandi csatornákat épít a birtokán, ő az az óvatos duhaj, aki dáridót rendez, de a tükörbe nem lő bele. Ő az az okos és számító pénzköltő, aki nyíltan felállította az elvet, hogy Budapestnek könnyelműnek, pénzszórónak, sőt pazarlónak kell lenni, hogy százszorosan térjen vissza az elköltött pénz. A város nem takarékoskodik – mondja, és Európa legszebb iskoláit, bérházait építi fel. Azt lehet mondani, hogy mi nem is tudjuk már többé a gyerekeinket utolérni, akik falusi iskolába, vagy roskadt, penészes pesti bérházakba jártunk tanulni, míg manapság csupa püspöki palota minden elemi iskola. A lenézett falusi mesterek utódai, a pesti tanítók, szinte a mesebeli varázscsizmát húzták a lábukra, hogy a harminc év előtti tanítókat megelőzzék. És hogy Pesten nem egészen tűrhetetlen a piszok és a közlekedés, hogy kitűnő lámpások világítanak, és hogy a polgárság bizalommal, örömmel, szinte odaadó önfeláldozással bízik a városi hatóságban, megnyugvással veszi tudomásul az új beruházásokat, és senkinek sem jut eszébe haragudni a költekezésen, mikor lassankint egy gyönyörű,255 ragyogó, tündöklő és egészséges nagy város támad a könnyű kézzel elköltött milliók nyomán; hogy a felnövekedő új nemzedék szinte érthetetlenül nyílt eszű fiúk és művelt, finom leánykák csapata, amely a húsvéti reggel tündöklő tisztaságú, napsugaras kedvével, józanságával és egészségével indul el az eljövendő nagyszerű emberi életet élni: abban nagy része van a pesti tekintetes úrnak, aki egy hajnalt jelentő kakas biztonságával és egy nagyszerű masiniszta sugárzó szakértelmével, egy régi magyar táblabíró derűs nyugalmával és a Rothschild finánc-bátorságával gondoskodik a pesti lakosságról. Egy szerencsés és dolgában biztos hazardőr nyugodt gesztusa, nagystílű könnyedsége és a szerencse szeretetreméltósága jár e széles vállú, bizalomgerjesztő, sőt tetszetős figurájú férfi nyomán.
Mintha e háború hol tomboló, hol csüggedt napjaiban, midőn olykor mindent biztosra veszünk, máskor mindenről, életünkről, boldogságunkról, jövőnkről is lemondani volnának hajlandók, egyetlen ember nyugalma, önfeláldozó szorgalma és deréksége világítana Budapesten: a polgármester bátor és okos férfifeje emelkedik föl, örömünkben, kétségbeesésünkben. Az ő rendeletei és körlevelei, intézkedései tették, hogy a bibliai félelemmel belátható rengeteg pesti nyomorúság és éhség a háború első napjaiban rikító és visító elemeitől megfosztva került szemlátásra. A külvárosiasan félelmetes éhséget, a kitárt torkú farkast elkapta, és kenyérrel tömte be a száját.
A jövendő Carlyle a megírandó világháború egyik fejezetét talán így kezdheti: „Az ezerkilencszáztizennegyedik esztendő közép-európaiasan meleg júliusában, midőn a hadüzenet plakátjait kiragasztották a városi hirdetőoszlopokra, a meglepett és tompán morajló fővárosban a Károly hercegről elnevezett kaszárnya első emeletén megfontolt léptekkel járt szobáiban Budapest akkori polgármestere. Egész napját hivatalos helyiségében töltötte, és az éjszakát is ott szándékozott átvirrasztani – és még azután sok éjszakát –, hogy a városi hatóság nevében nyomban intézkedhessen, ha a bombaként eldördülő háború visszhangjaként a nyomor és a szegénység vagy az éhség üvöltése hangzana fel a szép palotákon túl, a zendülések és a proletárok külső városrészeiben… ”
Úgy tudom – és nagyon szeretném ezt biztosan tudni – , hogy Pesten jelenleg senki sem éhezik. Egy éhező nagyváros semmi esetre sem volna256 méltó kulisszája a háborúnak, amelyben minden reménységünk és hitünk szerint győzni fogunk.
A pesti fiúk, akik tegnap még diadalmasan rúgták a labdát, vagy rossz vicceket mondtak a kávéházban, együtt küzdenek a csatamezőn a vidéki falvak gyermekeivel. A lakkcipős pesti fiú bátorsága és vitézsége a hazatért sebesültek ajkáról könnybeborítóan, lélekemelően hangzik, szinte megdicsőítő fényben látjuk a pesti pincért, aki két sebet is kapott, a borbélyt, akit Szabácsnál fejbe lőttek, és a részletáru-ügynököt, aki golyót hozott haza a vállában a feleségének a szokásos inkasszó helyett. Mily nagyszerű, hogy ezek a fiúk a csatamezőn is úgy jártak-keltek, mint az aszfalton! Végtelen bűn volna, ha ezeknek a derék fiúknak hozzátartozója, vagy bárki az itthonmaradott szenvedők közül az éhség sötét rémével ismerkedne meg a tündöklő és ifjú Budapesten.
Ezért vetjük bizalmunkat most a pesti tekintetes úrba, a polgármesterbe, hogy reménységünk, nyugalmunk és szinte példátlan bizakodásunk, amellyel alakját mindig körülvettük, a város e nagyon nehéz idejében is megpihen az ő két széles, munkabíró vállán.
1914
